Átírás alatt - A Harris lány (HP fanfiction)

(Negyven) A valódi mardekárosok

A tavasz elemi erővel tört a Roxfortra. Nem volt olyan, aki a kastély falain belül tartózkodott volna, hacsak nem volt feltétlenül szükséges. Néhányan még a tanárokat is rávették arra, hogy kint tartsák meg az óráikat, sokan a Fekete Tó partján tanultak.

A mardekárosok is kiköltöztek, ők alkották a legnagyobb csoportot. Ez nem is volt meglepő; a többi ház egységes utálata összekovácsolta őket.

—Emlékszel, Daisy, hogy elsőben te üldözted el az SVK tanárt?—kérdezte Maya vidáman. Ritkán beszélt így, minden gyűlölködés nélkül.—Durva, hogy minden évben elfogyasztunk egyet.

—Legalább most nem az én hibám volt—nevetett fel Daisy.—Állítólag örökölt valami birtokot Ausztriában, azért nem lesz jövőre.

Maya a fűben feküdt és csukott szemmel élvezte a napsugarakat, de egy pillanatra vigyorogva felnézett Daisyre.

—De azért te is megkeserítetted az életét.

—Unalmas órákat tartott—vont vállat Daisy halványan mosolyogva.

Jó volt úgy beszélgetni, hogy nem került szóba a háború, vagy Voldemort.

—Nem csoda, ha nem tudott neked újat mondani, Harris—szólt oda tréfásan Elijah Parkinson.—Még most sem tudtál elszakadni imádott könyveidtől.

Daisy elpirult és megsimogatta a vaskos kötet lapjait. Legendás állatokról szólt.

—Nem tehetek róla, ha érdekesebb társaságot nyújtanak—vágott vissza vigyorogva.

Elijah felnevetett és már rá is hagyta volna a témát, de Johanna Bulstrode közbeszólt.

—Tényleg, Daisy, mennyire haladtál előre?

Regulus is feléjük fordult; kíváncsian figyelt, de ezen kívül semmit sem lehetett leolvasni az arcáról.

—Az RBF vizsgákat minden gond nélkül le tudnám tenni, úgy gondolom—felelte vállvonva Daisy és becsukta a könyvet, majd eltette táskájába.—De ez nem olyan nagy teljesítmény, mint hozzátok hasonló repülőzseninek lenni. Sokmindent adnék azért, hogy olyan mutatványokat legyek képes végrehajtani a levegőben.

Parkinson és Bulstrode összevigyorogott és vidáman pacsiztak.

—Ugyan már, bárki el tud ütni egy felé száguldó labdát—vetett ellen Noah Holmes egy pimasz vigyor kíséretében.—Próbálnák meg elkapni a cikeszt, az már feladat!

A két terelő olyan arccal nézett a fogóra, hogy az jobbnak látta közelebb húzódni Daisyhez.

—Ne legyél már gyáva!—mordult rá Elijah, de szeme csillogásán látszott, hogy nem bántaná valóban a negyedévest. Csak szívták egymás vérét.

—Az én házam nem a griffendél, hanem a mardekár, köszönöm szépen!—felelte Noah.—Tudom, kihez kell tartani.

Daisy felnevetett és megadóan felemelte a kezeit.

—Mert én talán megvédelek?—kérdezte.

—Persze!—vágta rá Noah úgy, mintha ez teljesen természetes lenne.—Te minden mardekárost megvédesz, még akkor is, ha sárvérűek és nem is érdekli őket a Nagyúr.

Hát eddig tartott. Eddig tudták elkerülni ezt a témát.

—A többi házzal szemben, persze.—Daisy úgy folytatta, mintha meg sem hallotta volna Voldemort említését.—De ez házon belüli konfliktus.

—Hallottad, Holmes—mondta kajánul Johanna.—Nem menekülsz!

Noah szeme felcsillant, a következő pillanatban pedig már csókolóztak. Elijah röhögött, a többiek pedig a fejüket ingatták.

Daisy is mosolygott.

Ilyenkor nagyon tudta szeretni ezt a társaságot annak ellenére is, hogy tisztában volt vele, Voldemortot fogják követni. Ez rettenetesen fájt neki, mivel legtöbbnek nem is volt más választása, nem is ismertek mást; a szüleik már egyenesen erre nevelték őket. Fanatikusoknak, hogy bekerülhessenek a belső körbe és a karjukra égessék a Jegyet.

Meg egyébként, mégha a neveltetésük ellen is fordulnának, ki várhatná el tőlük, hogy a szüleik, rokonaik, barátaik ellen harcoljanak?

Bűntudata volt, amiért meg sem próbálta meggyőzni őket, de nem tehette, mert akkor magát is veszélybe sodorta volna. És amúgy sem voltak a barátai—emlékeztette magát újra és újra. Mindegyiküket csak kihasználta, manipulálta. Ennyi.

Daisy lehunyta a szemét és a nap felé fordította sápadt arcát.

Dumbledorenak kellene megölnie Voldemortot. De ha az öreg addig nem tesz semmit, amíg ő el nem végzi az iskolát, ő fogja megölni.

Hogy másoknak ne kelljen meghalnia.