Átírás alatt - A Harris lány (HP fanfiction)

(Száztizenegy) Jobban, mint másban

A Tekergők kupéjában még sosem volt olyan mély a csend. Az elején megpróbáltak ugyan beszélgetni, de elég hamar feladták.

James és Sirius Remus két oldalán ült, mellettük Peter, Lily pedig a fiúkkal szemben, Marlene oldalán. Holdsápnak, úgy tűnt, már a puszta létezés is fájdalmat okoz; hosszan kibámult az ablakon és háromszor kellett hozzászólni ahhoz, hogy egyáltalán az emberre nézzen, de mintha akkor sem látta volna. Ez volt az egyik fő oka annak, hogy végül inkább csöndben maradtak.

A könyv, amit Daisy a kupé falának dőlve olvasott, rettenetesen unalmas volt és sok helyen tévedett a mágiával kapcsolatban, de a lány inkább abba temetkezett, minthogy a benne és a körülötte lévő némaságra figyeljen.

Így is szinte minden percben azon kapta magát, hogy egy bizonyos dolgon töpreng. Azon, hogy megállíthatta volna a halálfalótámadást, ha tovább játssza a közülük valót. Tudhatott volna a tervükről és kimenekíthette volna az egész Montana családot. Még Anthonyt is, pedig a fiú egy idióta volt. Míg élt.

Daisy felsóhajtott, amikor észrevette, hogy elfehéredtek az ujjai, olyan erősen szorította a könyvét, aztán felállt és szó nélkül kiment a vonat folyosójára.

Csak a leghátsó kocsinál állt meg, ott hozzávágta a falhoz a könyvet, majd egy intéssel felgyújtotta.

Semmit sem segített.

—Úrnőm!

Malei halk pukkanással jelent meg előtte és mélyen meghajolt.

—Mi történt a ruháddal?—vonta össze a szemöldökét Daisy.

A manó még korábban a lány kérésére készített magának pár rend olyan ruhát, amit kényelmesnek talált és azóta mindig azokat hordta, nem a tradicionális házimanó öltözetet.

—Semmi, Úrnőm.—Malei zavartan megérintette a foltot a szöveten.—A Roxfortban készülnek a lakomára, konyhai baleset.

—De jól vagy, ugye?

A manó boldogan elmosolyodott.

—Persze, Úrnőm. És jó híreket hozok.—Malei közelebb jött, Daisy pedig leguggolt hozzá, hogy hallja a manó lehalkított hangját.—A bácsikája több kísértettel is felvette a kapcsolatot és a többség kész találkozni önnel. Csak azt várják, hogy megüzenje a helyszínt és az időpontot, bár úgy értettem, majd szeretnének meggyőződni néhány dologról. Legfőképpen arról, hogy valóban hozzájuk tud-e érni.

—Érthető—biccentett Daisy.—A Szellemszálláson találkozok velük most hétvégén. Üzenem, hogy szombat éjfélkor legyenek ott.

Malei meghajolt, de még láthatóan nem mondott el mindent. Arcán büszkeség ragyogott.

—Felkerestem néhány kereskedőt az ön nevében—folytatta.—A következő árverés egy hónap múlva lesz, sok elbűvölt tárgy és varázslény fog gazdát cserélni. Köztük több házimanó is.

Daisy elégedetten bólintott.

—Ez nagyszerű, köszönöm! Remek munkát végeztél, Malei!—Daisy felállt és végigsimított iskolai talárja szegélyén.—Ne felejtsd el felhasználni a szabadnapjaidat!

A manó elpirult, majd egy meghajlás után elhoppanált. Daisy a fejét ingatva figyelte a helyet, ahol a manó eltűnt; sejtette, hogy többször is szólnia kell majd még, hogy Malei tényleg pihenjen valamennyit.

A lány felsóhajtott, egy bűbájjal feltakarította a könyvből maradt hamukupacot, majd megfordult, hogy újabb kör sétába kezdjen és átgondolja a teendőt és terveit, de még el sem indulhatott.

Sirius a vagon oldalának dőlve, karba font kézzel nézett rá.

—Te követtél engem?

Daisy megpróbált mosolyogni, de nem sokra futotta. Közel sem volt mosolygós kedvében.

—Igen—ismerte be Sirius mindenféle szégyenkezés nélkül.—Csak úgy otthagytál minket. Nem tudtam, hogy Malei jelentését hallgatod meg.

A lány fürkésző pillantást vetett Siriusra. Nem avatta be őt a terveibe a szellemekből és házimanókból álló kémhálózat kapcsán, hiszen az egész még nagyon képlékeny volt, egyáltalán nem kidolgozott és valamennyire valószerűtlen is. Eddig nem is volt benne teljesen biztos, hogy be tudja indítani.

De Sirius most akár hallhatta is Malei szavait.

—Régóta itt vagy?—Daisy a fiúhoz lépett és lágyan megölelte.—Sajnálom, ha sokat kellett várnod. Unalmas lehetett.

Sirius okos volt, de griffendéles. Eszébe sem jutott arra gondolni, hogy ezzel Daisy azt akarja ellenőrizni, mennyit hallott.

—Csak most érkeztem—felelte a fiú gyanútlanul.—Szembetalálkoztam a büfés boszorkánnyal, vettem pár dolgot... Emlékszel, hogy elsős korunkban miatta találkoztunk a vonaton?

Daisy bólintott, fejét a fiú mellkasának döntötte és hallgatta szívverésének megnyugtató hangját. Az utóbbi időben csak ez tudta megnyugtatni üres, mégis háborgó elméjét.

—Nem hitted el, hogy igazat mondok.

—Hibáztatsz talán?—Sirius halkan felnevetett.—Szinte minden szavad, minden mozdulatod hazugság volt. Fogalmam sincs, hogy voltál képes rá.

Daisybe újra belemart a bűntudat. Nem kellett volna hagynia, hogy a griffendélesek akkor leleplezzék, de volt annyira önző, hogy újra a boldogság, Sirius mellett döntött volna, ha lehetősége van rá. Bármennyi szörnyűséget akadályozhatott volna meg akkor, ha kitart, tudta, hogy megint így döntene.

—Furcsa időszak volt—suttogta a lány.—De már vége. Soha többet nem akarok hazudni neked.—Felnézett a fiú szemébe.—Esetleg néhány dolgot nem mondok el azonnal.

Sirius halványan elmosolyodott és ez volt a boldogság legnagyobb jele, amit Felicity halálának híre óta mutatott.

—Bízok benned, Daisy—jelentette ki.—Jobban, mint bárki másban.

A lány is elmosolyodott; bánatosan és alig láthatóan, mégis szeretettel telve.

—Én is benned, Sirius. Jobban, mint bárki másban.

Hiába mondták ugyanazokat a szavakat, volt különbség a két mondat között.

Daisy lábujjhegyre állt és puha puszit nyomott a fiú szájára, majd kézen fogta és megindultak vissza a kupéhoz.

Már közel jártak a Roxforthoz. Közel a hatodik tanévük elkezdéséhez, amit Felicity nem élhetett meg velük.