Átírás alatt - A Harris lány (HP fanfiction)

(Százhuszonnégy) Ha hagyom, hogy megmarjon

Évekkel korábban fordult elő utoljára, hogy Daisy nem tudott nyugodtan aludni. Mióta negyedéves korában felhagyott a szerepével és színt vallott, boldog volt. Néha eszébe jutott ugyan, ha egy-egy halálfalótámadásról olvasott a Prófétában, hogy talán valahogy figyelmeztethette volna az áldozatokat, ha még mindig az aranyvérű kör tagja, de a döntését sosem bánta meg. Egészen eddig a napig kétely sem merült fel benne.

De Dumbledore szavai után...

Daisy mélyet sóhajtott és óvatosan kibontakozott Sirius öleléséből, majd a köntöséért nyúlt, hogy azért mégse járkáljon teljesen meztelenül, majd az ablakhoz sétált és leült a párkányra.

A Tiltott Rengeteg fái fölötti tiszta égen ragyogtak a csillagok. Közeledett a telihold, és bár még volt addig pár napjuk, a fényes, ezüstös ragyogás gyönyörűvé varázsolta a tájat. Minden békés volt, mozdulatlan. Szinte már nem is valóságos.

Daisy azt kívánta, bár Voldemort és a követői sem lennének azok. Tudta, hogy Dumbledorenak igaza volt; mesterük halála után a halálfalók szétszaladnak majd és megbújnak a legkisebb patkánylyukban is. Néhányan talán még ténylegesen patkánnyá is változnának, hogy elkerüljék tetteik következményeit. Vagy eljátszanák, hogy az Imperius-átok hatása alatt álltak...

Az igazgató a saját fegyverét fordította Daisy ellen. Hiszen ő már elsőéves korában is tudta, hogy akkor van a legtöbb esélye, ha közel kerül Voldemorthoz. És bizalmasaként a többi halálfalót is ismerné, információval láthatná el a Rendet és az aurorokat, annyi gonoszt lebuktathatna! És annyi embert megmenthetne.

De ha elvállalná, senki sem tudhatna róla csak ő és az igazgató. Elveszítené a barátait, elveszítené azt, akit a világon a legjobban szeretett.

Sirius, mintha csak megérezte volna, hogy rá gondol, leült az ablakpárkány másik oldalára és a falnak támasztotta a fejét.

—Felébresztettelek? Bocsánat, nem volt szándékos—mondta Daisy.

—Nem tudsz eltűnni mellőlem úgy, hogy ne vegyem észre—nevetett fel halkan a fiú és megfogta Daisy kezét.—Mi a baj?

A lány egy kis ideig csak összefonódó ujjaikat figyelte. Mindkettejük kezén ott csillogott az eljegyzési gyűrű, a boldog jövő ígérete, amit együtt tölthet Siriussal és a barátaikkal. A gyűrűk, amiket Sirius maga csinált; a karikákat a Fúriafűz ezüstté változtatott ágából, Daisy apró rubintját pedig a griffendél házpontjait számláló homokóra egyik drágakövéből.

—Ha megtehetnél valamit, amivel sokakat megmentesz, de közben neked szenvedést okoz... akkor mit csinálnál? Megtennéd?

—Máshogyan nem menthetem meg őket?—kérdezte.

Daisy vállat vont.

—Talán nem mind halnának meg, de...

—De ha megtenném azt a valamit, többen élhetnének.

—Igen—bólintott Daisy feszülten.—Szóval?

Sirius hümmögött, a lány kezét simogatta, miközben a Tiltott Rengeteget figyelte az ablakon keresztül. Végül mosolyogva megrázta a fejét és visszafordult Daisyhez.

—Örök életemben bűntudatom lenne azért, ha elszalasztanám azt a lehetőséget. Akár szenvednék, akár nem... sokan megmenekülhetnének. És ez fontosabb.

—Nem őrlődtél sokáig—jegyezte meg Daisy a tőle telhető legkönnyedebb hangon.

—Nem volt rá szükség. Mégha szenvedek is, de közben másokat megmentettem, el tudnám viselni. A bűntudatot viszont nem.

—Így lemondanál a boldogságodról?

—Talán.—Sirius mosolyogva vállat vont.—De talán akkor fogom csak megtalálni az igazi boldogságomat, ha lemondok arról, ami csak szerintem tett boldoggá.

—A kikényszerített lemondás viszont már egyszerűen veszteség.

Sirius felnevetett.

—Nagyon komoly vagy, honnan jött egyáltalán ez a téma?

Daisy igyekezett mosolyogni, miközben szabad kezével legyintett, mintha az egész semmiség lett volna.

—Álmodtam. Valami nagyon furcsát. Egy hatalmas mérgeskígyó meg akart enni mindenkit és csak akkor lehetett volna megölni, ha hagyom, hogy megmarjon.

—És mit csináltál?

—Keresztüldöftem a pálcámat a fején—nevetett fel Daisy.

—Akkor végül minden jól alakult.

—Igen—biccentett Daisy.

—És van esély rá, hogy visszajössz aludni vagy továbbra is drámaian akarsz kibámulni az ablakon? Esetleg varázsolhatok, hogy olyan legyen, mintha esne az eső.

Sirius felhúzta a nevető Daisyt a párkányról és szorosan magához ölelte.

—Szeretlek—suttogta a lány.

—Tudom—felelte vigyorogva Sirius.—Na, menjünk aludni!

—Amikor legutóbb ezt mondtad, egy darabig nem aludtunk.

—Talán most is ez lesz.

Sirius megcsikizte Daisy oldalát, a lány pedig nevetve menekült az ágyig, ahol végül a fiúval együtt zuhant a paplanok közé.

A csókoknak viszont ezután hosszabb ideig tartott, amíg megszerezték osztatlan figyelmét. Daisynek egészen addig Dumbledore szavai és a halálfalók jártak a fejében, amíg Sirius érintése ki nem szakította a valóságból. Utána viszont csak a fiú létezett és az, ahogy hangjuk, testük és lelkük szétválaszthatatlanul összekeveredett.