Átírás alatt - A Harris lány (HP fanfiction)

(Százharmincegy) Egyedül

Nem telt bele sok időbe és Daisy levelet kapott otthonról. A szöveg távolságtartó volt és kimért, anyja rendezett kézírása pedig még ridegebbé tette, az üzenet viszont egyértelmű volt. Perselus vagy Regulus, esetleg mindketten együtt, szóltak a szerelmi bájital elméletéről, szülei pedig kapva kaptak a lehetőségen, hogy visszaszerezzék hűséges, agymosott lányukat.

Tudta, hogy ez lesz. Akarta is, hogy ez legyen, hiszen szüksége volt a családjára ahhoz, hogy visszakerüljön a megfelelő körökbe. Mégsem volt felkészülve rá.

Negyedikes korában kitagadták – szintén levélben. Onnantól nem volt helye a családi kúriában, semmi köze sem lehetett a családjához és az aranyvérű hagyományok szerint még a nevüket sem használhatta volna. Ha nem örökölt volna korábban Damon bácsikájától, az utcán marad.

Daisy természetesen értette, hogy miért tették ezt akkor a szülei. Ő is megtette volna a helyükben, de mégis... Az az apró része, amivel mindennek ellenére is szerette a családját, összetört akkor és sosem forrt össze. Az idő sem gyógyította meg.

És most itt volt ez az újabb levél. Az anyja nem mentegetőzött, nem kért bocsánatot és nem is hízelgett neki. Egyszerűen megkérte, menjen haza a nyáriszünetre, hogy megpróbálják rendezni a kapcsolatukat.

Daisy még órákkal azután is a levéllel szemezett, hogy először elolvasta. Meg kellett volna mutatnia a barátainak, ez volt tervében a következő lépés. Mégsem tudta rávenni magát, hogy megint hozzáérjen a pergamenhez. Érezte rajta anyja parfümének édes illatát.

—Már lent kéne lenned! Vagy talán azt várod, hogy az a kanapé elrepüljön veled Roxmortsba?

James nevetve lépett be a Szükség Szobájába és egyből a dohányzóasztalhoz ment, aminek egyik lábát éppen eltakarta a köpenye. Nyilván egyedül azért jött, de amikor észrevette Daisy megrendültségét, megtorpant.

—Valami baj van—állapította meg.

Daisy felnézett rá és megpróbált mosolyogni.

—Ugyan dehogy! Csak elgondolkoztam. Menjünk, nem akarok lemaradni a vajsörről.

—Piszok nagy szerencsénk van, hogy Rosmerta akkor is kiszolgál, ha igazából nem is lehetnénk ott—bólintott a fiú és felmarkolta a láthatatlanná tevő köpenyt.—Szerintem bele van esve Remusba.

A lány vállat vont, megdörzsölte az arcát és felkelt. Közben egy érdektelennek álcázott mozdulattal egy papírkupacba sodorta a levelet.

—Menjünk!—sóhajtott.

Ágas azonban kajánul elvigyorodott és egy született fogó reflexeivel kikapta Daisy kezei közül az írást, aztán pedig arrébb táncolt, hogy a lány ne tudja visszaszerezni tőle.

—James!

—Olyan remek auror lesz belőlem!—nevetett a fiú.—Láttam, hogy el akarod rejteni előlem. De mégis mi ez és miért olyan fontos?

—Kérlek!

Ágas megtorpant és arca megtelt gyengédséggel, amint Daisyre nézett. Azonnal a lába mellé ejtette a köpenyt és a levelet is, odament a lányhoz és szorosan magához ölelte, Daisy pedig remegve és könnyeivel küszködve kapaszkodott belé.

—Ennyire csak nem lehet rossz hír—suttogta James, miközben a lány haját simogatta.—Semmi baj. Bármi is az, mi itt vagyunk neked. Nem vagy egyedül.

Ez kellett ahhoz, hogy Daisyből kitörjön a zokogás. A lány kétségbeesetten csimpaszkodott James karjába, arcát a fiú talárjába temette és egy rövid ideig átengedte magát a teljes, kilátástalan és reménytelen kétségbeesésnek. Még egyszer, utoljára.

James suttogva csitítgatta, egy tapodtat sem mozdult és nem panaszkodott az erős szorítás miatt, vagy azért, hogy Daisy könnyei eláztatják a ruháját. Türelmesen megvárta, amíg a lány sírása csillapodik, de aztán is csak akkor engedte el, amikor Daisy lazított az ölelésen, hogy távolabb húzódjon.

—Bocsánat—motyogta a lány tompán és a fejét rázva elhátrált.—Nem akartam gondot okozni.

—Itt vagyok neked—ismételte James és kedvesen rámosolygott.—A barátod vagyok és egy barátnak nem tudsz gondot okozni.

—Köszönöm.—Daisy mélyet sóhajtott és a földre hullott levélre pillantott.—Azt az anyám írta. Azt mondja, menjek haza a nyárra és szedjük rendbe a kapcsolatunkat. Pedig az már az elejétől fogva is rohadt volt.

James arca gondterhelté vált. Idegesen beletúrt a hajába.

—Azta... Miért most? Ennyi idő után.

Daisy ránézett, egyenesen Ágas barna szemeibe.

Ez volt az utolsó alkalom arra, hogy elárulja neki a tervét; a fiú nyilván így is dühös lenne, amiért anélkül vállalta, hogy beszélt volna velük, de legalább még egyiküknek sem hazudott a feladat miatt. Mert ezután csak hazudni fog.

De a lány pontosan tudta, mi lenne, ha beavatná őket. Sirius legszívesebben vele tartana, ami Daisy meséje miatt már lehetetlen lenne. Ebbe nehezen ugyan, de beletörődnének, viszont utána végig aggódnának érte. Daisy is aggódna értük. És ha egy legilimentor karmai közé kerülnek, vagy igazságszérumot adnak be nekik... Esetleg, ha szembetalálkoznak harc közben és úgy kellene tenniük, mintha tényleg ellenségek lennének...

Ők bátrak voltak, igazi harcosok. Alakoskodni és másokat becsapni viszont nem tudtak és ezzel Daisy saját lebukását kockáztatta volna. És önmagában sem bízott. Ha ilyen könnyű visszautat hagy magának, ha tárt karokkal fogadnák vissza, nem lenne elég ereje végigcsinálni az egészet. Ha viszont feléget minden hidat, nem lesz más választása.

Egyetlen pillantás kellett hozzá és Daisy megerősödött abban, hogy egyedül kell végigmennie az úton, amit választott. Mégha ez azt is jelentette, hogy a szemébe kell hazudnia a barátainak és a szerelmének.

—Nem tudom—sóhajtott.—De most mindegy is. A többiek már várnak. Nehogy lemaradjunk a vajsörről!

Daisy még egyszer hálásan Ágasra mosolygott, talárja zsebébe gyűrte a levelet, majd a fiúba karolt, hogy együtt menjenek a többiekhez, akik már az alagútban várták őket.