Átírás alatt - A Harris lány (HP fanfiction)

(Hetvenhét) Manómágia

Malei nem volt túl jó tanár. Valójában a manó nem is értette igazán, hogy Daisy mit akar tőle, de ezen kívül ösztönösen használta a mágiáját. Egy vándorsólyomtól sem lehet azt várni, hogy repülni tanítson egy struccot. És sajnos ezúttal Daisy volt a strucc.

—Gondoljon arra, hogy ott van, Úrnőm!—vezényelt Malei.—Az egyik helyen eltűnik, a másikon felbukkan.

Csakhogy az alma meg sem moccant, nemhogy teleportált volna, hiába fájdult meg Daisy feje a nagy koncentrálásban.

—Hát, ha mást nem is, azt elértem, hogy megutáljam az almát—morogta Daisy, nyújtózkodott egyet és a manóhoz fordult.—Hálásan köszönöm, Malei. Mára ennyi volt.

A manó meghajolt és egy pukkanás kíséretében visszatért a konyhába. Daisy savanyúan nézett arra a helyre, ahonnan eltűnt és azon gondolkozott, neki vajon sikerül-e valaha eljutnia arra a szintre a manómágiában, hogy csak úgy hoppanálgasson.

—Észre sem veszed, de blokkolod a mágiádat—szólalt meg a Szoba. Daisy ráfintorgott a falakra.

—Te is itt vagy? Olyan régen nem szóltál hozzám, hogy már azt hittem, meghaltál.—Leült az egyik babzsákra és a kezébe lebegtetett egy pohár vizet.—Egyáltalán képes vagy rá? Meghalni.

—Nem tudom—felelte a Szoba.

Daisy megitta a vizét, aztán kényelmesen hátradőlt az ülésében.

—Minek köszönhetem, hogy most mégis megtisztelsz gondolataiddal?

—Szükséged volt rám.—A Szoba, ha van teste, vállat is von a szavai mellé.—Mindig válaszolok mások szükségére.

—Csodálatos—motyogta fásultan Daisy.—Akkor ezúttal mivel szolgálsz nekem? Újabb kioktatással?

—Tanáccsal—felelt szelíden a Szoba.—Ahhoz a mágiához, amit te keresel, nem tudsz úgy hozzáférni, hogy elzárod a sajátodat. A következő lépcsőfokra sem úgy lépsz fel, hogy először egyel lentebb mész.

Daisy sokáig nem felelt, aztán horkantott.

—Persze! Csak azt nem veszed figyelembe, hogy ha nem blokkolom a saját mágiámat, ösztönösen azt fogom használni.

A Szobán derű hulláma söpört végig. A mágikus elme roppant jól szórakozott rajta.

—Szólítsd!—mondta a Szoba.—Engedd közel magadhoz, aztán pedig ragadd meg!

Ezt már próbálta. Számtalanszor és még annál is többször. Esténként, amikor még nem tudott elaludni, feküdt az ágyában, bámulta a csillagos eget, amit a Szoba mutatott, és próbálta megérezni maga körül a mágiát. Az életet, hiszen ez a kettő ugyan az.

De mindig csak a csöndet hallotta és a semmit érezte. Aztán pedig belealudt a próbálkozásba.

Lehet, hogy valóban azzal volt a baj, hogy a saját mágiáját elnyomta közben.

Daisy mélyet sóhajtott és gyenge szellőt idézett maga köré, fényt gyűjtött az ujjaira és figyelni kezdett. A saját mágiáját érezte, játszadozott a fény és a szél erősségével, közben pedig az almára koncentrált.

A manómágia valóban más volt, idegennek és rettenetesen sikamlósnak érezte. Ahogyan megérintette, az alma eltűnt az asztalról és felbukkant az ölében, ahogyan akarta, de a következő pillanatban már nem fért hozzá. A fénye is kialudt, ahogyan a szellő sem fújt már.

—Így gondoltad?—kérdezte Daisy.

A Szoba nem válaszolt. Olyan volt, mintha teljesen egyedül lenne.