Átírás alatt - A Harris lány (HP fanfiction)

(Ötvenhárom) Egy vérfarkas és az ördög maga, nőben

Madam Pomfrey felvont szemöldökkel, karba tett kézzel állt előtte és Daisy meg mert volna esküdni rá, hogy ő és McGalagony esténként tükör előtt együtt gyakorolják a szigorú, számonkérő nézést.

—Nem szándékos volt—jegyezte meg óvatosan, de ez csak olaj volt a tűzre.

—Persze, nem is feltételeztem magáról, hogy szánt szándékkal elájul a csillagvizsgáló torony tetején. Arról, ellenben meg vagyok győződve, hogy nem tartotta az étrendet, amit előírtam.

—Időpocsékolás az a sok étkezés—felelte Daisy mosolyogva, de csak azért, hogy eltitkolja, valójában mennyire nincs étvágya, és ha mégis sikerül magába erőltetnie néhány falatot, azt pár órán belül úgyis kihányja.

—Ha így folytatja, előttem fog minden nap háromszor étkezni!

—Ez azért túlzás.

—Ha Mr Potter nem kapja el, lezuhant volna és szörnyethal! Szerencse, hogy időben reagált!

Daisy nem felelt, csak dühösen gyűrögette tovább a takaróját.

—Nem hittem, hogy lehetséges, de soványabb, mint tavaly—folytatta a javasasszony.—Attól tartok, nem engedhetem ki addig, míg magára nem szed néhány kilót.

—Dehát...

—Nincs ellenvetés!

Daisy sóhajtott és visszahanyatlott a párnájára. Nem volt sok értelme ellenkezni; esténként úgy is ki fog szökni a Szobába és a Rengetegbe, ezt már most tudta. Semmi értelme előre gyanakvást ültetni a börtönőrbe.

—Értettem—morogta kelletlenül.

A Madam elégedetten bólintott, majd odament egy másik beteghez. Ekkor Daisyhez odalépett Remus Lupin és félszegen mosolyogva intett. A lány eddig észre sem vette, hogy ott van.

—Beszélni szeretnék veled.

—Úgy sincs más választásom, mondd!—sóhajtott Daisy, pedig valójában nagyon is kíváncsi volt.

—Arról van szó, amit... Szóval már több, mint két hét eltelt azóta, hogy találkoztunk és megtudtad, de... Mármint nem úgy értem, hogy...

Daisy elmosolyodott és intett a griffendélesnek, hogy üljön le mellé az ágyra.

—Senkinek sem fogom elárulni a titkotokat—ígérte.—Akkor csak dühös voltam, ezt nem gondoltam komolyan.

—Mert a többit igen?—mosolyodott el halványan Lupin.

—Siriust tényleg oldalba kellene rúgnom, amiért becsapott és visszaélt a... tudásával—felelte Daisy, mire a fiú halkan felnevetett.—Ideadnád a táskámat?

Remus Lupin azonnal felugrott és felvette az ágy lábához letett táskát. Daisy rövid kotorászás után elővett öt kis üvegcsét és a kezébe nyomta.

—Mik ezek?

—Tudom, hogy semmi okod sincs rá, hogy megbízz bennem és megidd őket, de azért odaadom—vont vállat Daisy.—Gyógyfőzet, segít a kimerültség és a nyúzottság ellen, erősít. Mondhatni tökéletes neked az esték után.—Újra vállat vont.—Itt hagyod, kidobod, megiszod... Nekem mindegy. Lumpsluck megvizsgálja neked, ha...

—Nem, elhiszem, hogy nem méreg van benne—vágott közbe Lupin és zsebébe tette a fiolákat.—Honnan szerezted őket? Fautor küldi ilyen üvegcsékben az ajándékait a te...

—Áldozataimnak, mondd csak ki!

Lupin elpirult és hallgatott.

Daisy megint felsóhajtott. Túl könnyű volt beszélgetni a griffendélessel.

—Vannak dolgok, amiket senkinek sem mondhatok el—jegyezte meg.

—Például, hogy ki az a Kaia?

Daisy megdermedt és Lupin ijedten felemelte a kezét, hogy hárítson, vagy tereljen, de a lány megelőzte.

—Sokan tudták, hogy ki volt, de már nem emlékeznek rá. Talán soha nem is jegyezték meg a nevét—felelte, a fiú pedig bölcsen hallgatott, ami további beszédre késztette.—Nem valami vidám történet. Régen a barátom volt, de meghalt. Megölték, ha egészen pontos akarok lenni. Az én hibámból.

Egy-egy fontos titkot már őriztek egymásról. Lupin megbízhatónak tűnt és igazán kedves volt. Neki pedig muszáj volt végre valakivel beszélnie erről.

—Sajnálom.—A fiú vigasztalóan megfogta a kezét, Daisy pedig, mielőtt belegondolhatott volna, mit kellene tennie a szerepe fenntartásához, megszorította.

—Én is—biccentett és másik kezével gyorsan kitörölt a szeméből néhány könnycseppet. Aztán hirtelen keserűen felnevetett.—Egyáltalán miért vagy ilyen normális velem? Én vagyok a gonosz Daisy Harris, ha nem vetted észre.

Lupin vállat vont és mosolygott.

—Akkor, amikor a szemembe néztél ott kint, semmi félelmet, szánalmat vagy undort nem láttam a tekintetedben. Ahogyan néztél rám, izgatottan, boldogan és kíváncsian, az elhitette velem egy pillanatra, hogy nem az vagyok, ami. És most is így nézel, csak fásultabban.

Óvatosan kellett fogalmazniuk, hiszen rajtuk kívül mások is tartózkodtak a gyengélkedőn, igaz, elég messze ahhoz, hogy normál esetben ne hallják a szavukat. De mivel elég szokatlan párost alkottak, nem volt kizárva, hogy néhányan hallgatóznak.

—Ideadod egy percre a pálcádat?—kérdezte Daisy, amivel teljesen megdöbbentette Lupint.—Az enyémet Madam Pomfrey elvette, hogy ne vonja el a figyelmemet a gyógyulásról.

Pálca nélkül pedig nem varázsolhatott. Ezt a képességét titokban akarta tartani, mert számára több okból is úgy volt a leghasznosabb. Igaz, másodikos korában meggondolatlanul felfedte, de csupán egyszerű bűbájokkal és olyan régen volt, hogy könnyedén el tudta hitetni azokkal, akik látták, hogy rosszul emlékeznek. Ennek bizonyításában még odáig is elment volna, hogy demonstrációt ajánl és látványosan képtelennek bizonyul pálca nélküli varázslatra.

A fiú kis habozás után odaadta a pálcát, Daisy pedig elvarázsolta magukat.

—Csak elővigyázatosság. Hallják majd, hogy beszélgetünk, de egy szavunkat sem fogják érteni—mosolygott, visszaadta a pálcát és felült.

—Ez zseniális!

A lány legyintett.

—Ami fontosabb, hogy baj van az önbecsüléseddel. Nem úgy, mint Jamesnek és Siriusnak, hanem fordítva. Te alábecsülöd magad, Remus, pedig fantasztikus ember vagy.

—Akarod mondani, vérfarkas—motyogta.—Egy szörnyeteg.

Daisy felfújt arccal grimaszolt, aminek láttán Lupin felnevetett.

—Ha te szörnyeteg vagy, akkor én maga az ördög. Nőben—tette hozzá Daisy vigyorogva, de szemében megbánás volt.

—Lily szerint nem—jegyezte meg a fiú.

—Mit számít, mint gondol egy sárvérű?—kérdezte Daisy, de csak azért pont ezeket a szavakat használta, hogy lássa Lupin reakcióját. Hogy provokálja.

—Hiányzott a hangodból egy adagnyi gúny és megvetés—nevetett fel a fiú és előrébb dőlt.—Akarod hallani az elméletemet, Daisy Harris?

Daisy félrebillentette a fejét és őszintén felnevetett.

—Igazán megtisztelő, hogy annyit gondolkodsz rajtam, hogy egész elméleteid vannak, de sajnos lejárt a látogatási idő és Madam Pomfrey pillanatokon belül kidobhat.

—Azt hinné az ember, hogy csalódott vagy, amiért a háztársaid nem látogattak meg.

—A találgatásaitok tévútra vihetnek.

Remus felállt és intett a javasasszonynak, aki már majdnem megindult feléjük, de látva, hogy a fiú már menni készül, egy szigorú pillantás után tovább igazgatta az ágyakat.

—Sirius nem fogja feladni. És ezek után én sem.

Daisy elvigyorodott és régen nem érzett melegség járta át.

—Úgy nem is lenne izgalmas.