Átírás alatt - A Harris lány (HP fanfiction)

(Negyvenöt) Egyedül hét ellen

Daisy ölében nyitott könyv feküdt. Azért nem a kezében fogta, mert nem tudta volna túl sokáig tartani és semmi kedve sem volt megerőltetni magát.

Bár ezúttal olvasni sem nagyon volt kedve.

—Úgy visított, mint egy patkány!—fejezte be beszámolóját vihogva Maya, a kupéban ülő társaság pedig vele nevetett.

Perselus is, bár nyilvánvalóan valami kegyetlenségről volt szó.

Regulus óvatos pillantást vetett Daisyre, de a lány azonnal visszafordult a nyitott könyvhöz, mintha észre sem vette volna. A fiú megbökte a lábával és odahajolt hozzá.

—Te is mesélhetnél valamit—suttogta a fülébe.—Azt hallottam otthon, találkoztál a Nagyúrral.

—Majd elmondom, ha odaértünk a Roxfortba—morogta Daisy.—Fáradt vagyok.

A fiú ráhagyta és visszatért a beszélgetésbe, ami ezúttal a dementorokra terelődött, akik közül sokan Voldemort mellé álltak.

Daisy már éppen folytatta volna az olvasást, amikor a vonat egyszer csak csikorogva fékezni kezdett és rázkódva, rángatva megállt. A semmi közepén.

—Mi történt?—kérdezte Johanna Bulstrode és felpattant.

A vonat rándult még egyet, mintha tovább akarna menni, de valami nem engedné, és a lány belesett Noah Holmes ölébe.

—Mindenki azonnal szálljon le!

A mágikusan felerősített hang valószínűleg a vonat minden kocsijába elért, mert a következő pillanatban izgatott kiabálás, lábdobogás és ajtócsapkodás hallatszott.

Daisy ülve maradt, de a könyvét becsukta és betette tértágító-bűbájjal kezelt oldaltáskájába.

—Szálljatok le!—ismételte az idegen hang türelmetlenül.

—Mi folyik itt?—kérdezte Regulus bosszúsan.—Ha ez megint a bátyámék egy ostoba csínye, én esküszöm...

—Ez nem csíny—intette le Elijah Parkinson és kimutatott az ablakon.—Halálfalók.

—De akkor nekünk minek kell leszállnunk?—értetlenkedett Maya és kivette öléből szürke main coon macskáját.

—Csak tegyük, amit mondanak—sóhajtott Daisy.

Nem tette le táskáját, csak szorosabbra húzta a pántot és észrevétlenül keze ügyébe igazgatta pálcáit talárja redőiben, majd emelt fővel, büszkén kivonult a fülkéből a folyosón tolongó diákok közé.

Háztársai követték és néhány percen belül már a sínek mellett álltak a többi gyerek között és farkasszemet néztek azzal a hét, fekete csuklyás, maszkot viselő alakkal, akik megállították a vonatot.

Egy percen belül már minden diák leszállt.

—Elizabeth Moore és Daniel Moore lépjen előre!—vezényelte ugyan az a hang.

A diákok között sugdolózás és lökdösődés támadt.

—A Moore testvérek—suttogta Maya.—Ismerős ez a név...

—Az apjuk a varázsbűn-üldözési főosztály vezetője—morogta Elijah komoran, miközben a mellettük állók arcát fürkészte.—Biztosan túszként kellenek nekik.

—Nagy merészségre vall megtámadni a vonatot—jegyezte meg Johanna. A lány Noah Holmes kezét fogta és szemében látszott a rémület.—Miért szegezik ránk a pálcájukat?

—Nehogy a felsőbb évesek megtámadják őket—felelte Regulus összevont szemöldökkel.—Vagy néhány meggondolatlan alsóbb éves.

Aggódott a bátyjáért.