Átírás alatt - A Harris lány (HP fanfiction)

(Hatvanhat) Vörös Boszorka

Egészségesebb lett. Már rendesen tudott enni és aludni, valamennyit még hízott is. Halottsápadt bőrét még a gyenge télutói nap is megfestette. A változás annyira látványos volt, hogy egyik nap Madam Pomfrey megállította a folyosón, hogy kifejezze az örömét, a diákok pedig sugdolózni kezdtek. Hozzászoktak már Daisy gyenge fizikumához és beesett arcához, karikás szeméhez—most elgondolkoztak rajta, hogy miért kezdett hirtelen erősödni.

Daisy nem törődött velük, de ezzel a pletykákat nem tudta megállítani.

—Csak nem rám vártál?—A számmisztika tanteremből kilépve majdnem beleütközött Elijah Parkinsonba, a fiú pedig ezután mellé szegődött.—Milyen megtisztelő.

—Örülök, hogy mosolyogni látlak—felelte a hatodéves és fejével az egyik oldalfolyosó felé intett, ahol remélhetőleg nyugodtan beszélhettek.—Jól nézel ki.

—Köszönöm—vigyorgott rá Daisy.—Bár én is ezt mondhatnám neked! Lefogytál... Valami baj van?

Elijah fintorgott.

—Komolyan kérdezed?

Daisy megállt és szembe fordult a fiúval. Sokkal nyúzottabb volt, mint korábban bármikor.

—Történt valami?

—Hamarosan betöltöm a tizenhetet.—Vállat vont, mintha csakugyan semmiségről lenne szó, pedig Daisy gyomra már görcsbe is rándult. Tudta, ez mit jelent, Elijah mégis kimondta.—Találkozni fogok vele.

Megpróbált mosolyogni.

—Hiszen ezt akartad.

Elijah fájdalmasan felmordult és rámarkolt bal alkarjára. Ahová majd a Sötét Jegy kerül.

—Nem azért jöttem, hogy erről beszéljek veled. Régóta nem jártál már a mardekáros körletben, ezért nem hallhattál róla, de a csapat egyre jobban szétesik.

Daisy erre elkomorodott és közönyösen, talán kicsit kárörvendően vállat vont.

—Maya nem képes egyben tartani őket, ez várható volt. A mardekárosok az erőseket követik, ő pedig nem az. De mi dolgom lenne vele?

Elijah nem jött zavarba.

—A napokban értettem meg, hogy mit műveltél korábban. De most, hogy nem fogod vissza az agressziójukat, eldurvult a helyzet. Már a háztársaikra is képesek rátámadni... Ezt legalább észre kellett volna venned, hiszen Fautor egyre több vércsét kénytelen küldeni. Bár gondolom, te most mással vagy elfoglalva.

—Ha a pletykákra célzol, miszerint lenne valami köztem és Sirius között...—Meggondolta magát és inkább mosolyogva vállat vont.—Figyelni szoktam. De nem tehetek semmit. Ha mindenkit megátkoznék, aki rossz szemmel néz egy mugliszületésűre vagy félvérre, kicsapnának.

A fiú is elmosolyodott.

—Hetek óta nem hallottam, hogy valaki így emlegetné a sárvérűeket. Tudtad, hogy régen mindenki másként tekintett rájuk? Csodának tartották, hogyha valaki, bárki, mágiával született.

Ez kicsit összezavarta Daisyt. Elijah Parkinson évek óta hűséges volt az aranyvérű eszméhez, most mégis ellene szólt.

—Mit akarsz tőlem, Elijah?

A hatodéves összerezzent és egy pillanatra elrévedt a tekintete. Olyan erősen markolta az alkarját... Ha nem ismeri jobban, azzal gyanúsította volna, hogy retteg.

—Gyere vissza! Hazudj bármit, de állítsd vissza a korábbi rendet!

—Nem tehetem.—Sokkal nehezebb volt kimondani a szavakat, mint kellett volna. Sokkal nagyobb volt a lelkiismeret-furdalás, mint amit szívesen elviselt volna.—Harcolok Voldemort ellen, de képtelen vagyok újra szerepet játszani. Nem fogok többé tettetni!

Önző dolog volt. De már a puszta gondolat is, hogy újra csapdába zárja magát, szörnyen felzaklatta. Képtelen lett volna rá és nem is akarta. Talán meg fogja bánni, hogy így döntött. Talán jobban fog szenvedni, mintha fenntartotta volna az álcát. Talán meghal néhány számára fontos ember. Még ez sem tántorította el, Sirius korábbi szavai mennydörögtek benne. Addig is minden a miénk lesz. Addig is minden az övé lesz.

—És hogy akarsz győzni?—Elijah keserű hangja megforgatta benne a tőrt.—Hősiesen, mint egy griffendéles? Nem lehetsz annyira bolond, hogy elhidd, a Nagyúr közelébe kerülhetsz, ha nyíltan támadsz rá!

Daisy kényszerítette magát, hogy vállat vonjon és magabiztosnak tűnjön.

—Erős vagyok—jelentette ki.—És erősebb leszek, mint ő.

—Ha addig túléled.

—Ez egy fenyegetés volt?

—Ugyan, dehogy! Csak...

Daisy közbevágott.

—Kétségeid vannak, de neked kell kiválasztanod, kit követsz.

A hatodéves átható tekintete örökre beleégett az emlékébe.

—Ha szabadon választhatnék, melletted döntenék.

Elijah aprót biccentett, aztán sarkon fordult és otthagyta. Daisy hosszú percekig bámult utána, képtelen volt megszólalni.

Aztán felmordult és maga mellé pillantott.

—Nem szép dolog kémkedni a másik után, Tapmancs! Amúgy is, nem jóslástanon kellene lenned?

Sirius levette James láthatatlanná tévő köpenyét.

—Mindenkinek jár egy kis szünet.—Vállat vont.—Ez a beszélgetés sokkal érdekesebb volt. Azt hittem, Parkinson is olyan, mint Lestrange.

—Nem.—Daisy futó pillantást vetett arra, amerre Elijah elment.—Ő... Azt hiszem, akkor volt az első törés, amikor a halálfalók megtámadták a vonatot és átkot szórtak egy másodéves kislányra.

—Emlékszem.—Sirius gyengéden belekönyökölt az oldalába.—Jajj, ne bámuld már annyira a fordulót, a végén még visszajön!

—És az miért lenne baj?

—Nyilván megdobta a büszkeséged, hogy téged akar követni—nevetett a fiú.

—Annyira elvetemült gondolat?

Azt akarta, hogy Sirius rávágja, igen. Hiszen ő nem olyan, akit megérné követni. De a griffendéles szokatlan komolysággal megrázta a fejét.

—Én is követnélek téged, Fautor.—Elvigyorodott.—Milyen fejfájást fogunk okozni annak a kígyónak!

Daisy felnevetett, hogy csillapítsa aggodalmát és leküzdje zavarát.

—Ha beszállok a harcba, Vörös Boszorkának kell neveznetek!—jelentette ki.—Nekem is jár egy név, ha már mindenkinek van. Voldemortnak több is, Tudjukki, a Sötét Nagyúr... Dumbledorenak meg ott a Főnix Rendje.—Horkantott.—Metaforikusan róla nevezték el.

—Vörös Boszorka. Tetszik a hangzása.—Sirius csettintett a nyelvével.—A griffendél jut róla eszembe!