Átírás alatt - A Harris lány (HP fanfiction)

(Kilencven) Bájitaltolvaj

Minden telihold öröm és szenvedés volt egyben. Amikor egész éjszaka állatalakban járták a birtokot, másnap pedig el-elbóbiskoltak az órákon, Daisy szabadnak érezte magát. De amikor végignézte Remus átváltozását és látta a barátja arcára kiülő félelmet és undort, mindennél jobban gyűlölte Fenrir Greybacket.

Aznap este viszont minden más volt. Minden olyan hirtelen történt.

Remus átváltozott. Daisy éppen a zongorán ült és Sirius játékához dudorászott. Peter figyelmeztető kiáltása szakította ki őket a dalból.

—Vigyázz!

Még éppen annyi idejük volt, hogy elugorjanak a vérfarkas elől, aki rájuk vetette magát. Holdsáp volt, de mégsem. Valamiért nem maradt meg az emberi tudata.

—Merlinre!—nyögte Daisy, ahogy a hátára fordult.

Elég szerencsétlenül ért földet, csúnyán beverte a térdét és a bal bokája mintha eltört volna, de nem vesztegette azzal az idejét, hogy ezt pontosabban megállapítsa. Átváltozott farkassá, mielőtt Holdsáp megint rátámadt volna és ügyetlenül talpra kecmergett.

Akkor látta meg a nappali leszakadt ajtaja mögött bujkáló Perselus Pitont, csakhogy nem egyedül ő vette észre.

A vérfarkas morogva előre ugrott és kétség kívül el is érte volna a kővé dermedt Pitont, ha Sirius nem áll kettejük közé. A hatalmas, fekete kutya rávetette magát Remusra és leszorította a földre, de a farkas gyorsan kiszabadult és a szoba másik felébe rohant.

Daisy még nem tért teljesen magához a meglepetéstől, de ösztönei készségesen átvették felette az irányítást. Világosan látta, hogy az egyetlen, aki veszélyt jelent rájuk, az Perselus. Animágus alakjában pedig felborzolt szőrrel és dühös vicsorítással tudott hangot adni véleményének.

Perselus szeme akkor rá villant, ez pedig hatalmas hiba volt a részéről, mert bár a fiú tehetséges okklumentornak számított, ennyire zaklatott állapotban az elméjét védő pajzs tele lett lyukakkal. Daisy pedig nem habozott teljesen szétcincálni.

Rengeteg emléken vágta keresztül magát, Piton még mindig képes volt a védekezésre, de végül megtalálta az igazságot. A mardekáros ellopta az egyik adag Farkasölőfű főzetet és kicserélte valamire, ami csak hasonlított az igazira. Kíváncsiságból tette ugyan, de ez nem változtatott semmin.

Daisyt csak törött lába tartotta vissza attól, hogy ott helyben megtámadja.

Kifelé! Tűnj el innen!—üzente a lány tekintete és fogait villogtatva a fiú felé harapott.

Perselus hátratántorodott, ez az apró mozdulat pedig életet lehelt tagjaiba. Még egy pillantást vetett a négy animágusra és a vérfarkasra, aztán sarkon fordult és elrohant.

Daisy tanácstalanul és egész testében reszketve fordult vissza a fiúk felé, de ők nem tűntek túl rémültnek.

Holdsáp már teljesen megnyugodott. A vérfarkasok csak az emberekkel szemben agresszívak és nincs meg bennük az aggódás képessége. Remus még nem jött rá, hogy lelepleződött. Peter és James éppen elszórakoztatták. Nyilván nem volt túl nehéz felidézni azokat a szokásokat, amiket a Farkasölőfű főzet feltalálása előtt követtek. És a barátjuk sokkal fontosabb volt, mint Piton.

Sirius ellenben forrongott a dühtől. Fel-alá ügetett a szobában és hol Remusra, hol az ajtóra pillantott. Aztán tekintete Daisyre tévedt és ellágyult.

Odament hozzá és nekidörgölőzött. Kutyaként így tudta kifejezni támogatását, de Daisy elhúzódott és az ajtóra pillantott.

Tapmancs egyetértően morgott, fogai kivillantak, aztán látványosan a már régóta nem működő faliórára nézett.

Később.

Daisy vakkantott és félrebillentette a fejét.

Mi van, ha eljár a szája?

Sirius erélyesen megrázta a fejét, megint az órára nézett és összecsattintotta a fogait.

Később elintézzük. Meggyőzzük.

A lány mélyet lélegzett—emberként sóhajtott volna—és odabújt Siriushoz.

A fekete kutya valamivel nagyobb volt ezüstfehér farkasánál, bundájából Sirius parfümjének kellemes illata áradt. Így Daisy még erősebben érezte, mint emberként és ettől megnyugodott.

Aztán mindketten Remus felé fordultak. Ő tényleg fontosabb volt.

Pipogyusszal pedig majd később foglalkoznak.