Átírás alatt - A Harris lány (HP fanfiction)

(Ötvennégy) A griffendélesek elmélete

Elmaradtak a rémálmai, de sokkal rosszabbak jöttek a helyükre. Olyanok, amikben boldog volt, amiben igazi barátai voltak és Voldemort nem létezett. Olyan álmok, amik elérték, hogy mindennél jobban vágyjon egy minden hazugságtól mentes életre.

—Miss Harris, úgy látom, túl nagy kérés, hogy idefigyeljen az órámon.

Az aktuális SVK tanár, valami Keller, vagy talán Kress, lényegtelen, számonkérő pillantással állt előtte.

—Sajnálom, tanárnő.

—Nem igaz, nem sajnálja—felelte a nő.

Daisy már az első órán elásta magát nála, de már nem is emlékezett rá, pontosan mit tett, amivel ennyire megsértette a professzort.

—Udvarias akartam lenni, de ha nem igényli, tanárnő, akkor ezentúl nem fog előfordulni—felelte higgadtan, Keller szemébe nézve, aztán visszafordult az ablakhoz.

—Büntetőmunka!—jelentette ki diadalmasan a tanár.

Daisy mélyen felsóhajtott. Belekezdhetett volna egy vitába, hiszen valójában nem sértette meg a házirendet, de nem látta értelmét, ezért csak biccentett, felállt, majd ráérősen elkezdett összepakolni.

Az osztály néma csendben figyelte minden mozdulatát, a szeme sarkából jól látta a visszafojtott nevetéstől kivörösödött Jamest, Remust és Siriust. Maya arcán, aki mellette ült, várakozásteljes félelem ült, de nem a tanár miatt.

—Mit képzel, mit csinál?

Daisy felnézett a nőre, majd vállára vette a táskáját.

—Nem érzem valami jól magam, ezért elmegyek a gyengélkedőre.

—Erre engedélyt kell kérnie!

—Valóban, csakhogy azt elnézéssel szokták kezdeni, de én nem tartok igényt sem az elnézésére, sem az engedélyére és megint oda lyukadunk ki, mint az előbb a sajnálom kapcsán. Azt hittem, nem szereti a felesleges udvariaskodást.

És ekkor Sirius hangosan felnevetett, Keller pedig dühtől vöröslő arccal rájuk mutatott.

—Kifelé, mindketten!—parancsolta.—Ez a szemtelenség tizenöt pontjába került a házának, magának pedig egy hét büntetőmunkába, amihez Mr Black is csatlakozik, mivel ennyire szórakozatónak találja önt!

—Köszönöm, tanárnő—mosolyodott el mézesmázosan Daisy, mielőtt átlépte volna a küszöböt.

A professzor rájuk csapta az ajtót.

Néhány hosszú pillanatig Siriussal csak meredtek egymásra, aztán mindkettejükből kitört a nevetés és meg kellett támaszkodniuk, hogy állva maradjanak.

—Mióta lettél te ennyire pimasz, Harris?

—Adhatok leckéket—kacsintott a lány.

Aztán lefagyott. Ő nem kacsingathat senkire, főleg nem Sirius Blackre. Nem nevethet vele önfeledten. Az még egy dolog, hogy kidobatta magát az óráról, nem nagy baj a büntetőmunka sem és egy bájitaltanon átlagosan húsz pontot szerez a házának, szóval az is rendben van. De nem nevetgélhet a folyosón Siriussal, mint valami fruska.

Kihúzta magát és mosolyát gőgössé és felsőbbrendűvé változtatta.

—Hát már megint kezded?—sóhajtott Sirius.

—Nem tudom, mire gondolsz, véráruló.

Sarkon fordult és otthagyta, de nem a gyengélkedő felé indult; a szokásos, folyamatos émelygésén és gyengeségén kívül semmi baja sem volt. A Szükség Szobája felé ment, csakhogy Sirius követte.

—Remus mondta, hogy azt mondtad, nem árulsz el minket.

—Lehet, ez megváltozik, ha nem hagysz békén.

—Azt is mondta, hogy szerinted kijárna nekem egy rúgás.

—Önként fel akarod ajánlani?—sandított rá egy félmosollyal Daisy.

Sirius ekkor karon ragadta és berántotta egy kisebb folyosóra, ami bár nem volt elrejtve, alig használták.

—Elmondom, mit gondolunk, Harris.—Sirius borzasztóan közel állt hozzá, Daisy pedig nem tudott hátrébb húzódni.

—Kímélj meg tőle, Black!—sziszegte, de valójában sokkal inkább rémült volt, mint dühös.

—Te színlelsz—jelentette ki kegyetlen eltökéltséggel Sirius, Daisy pedig egész testében megdermedt.—Nehéz volt biztosan eldönteni, mert olyan természetesen adtad elő a nagyképű, halálfalónak készülő mardekárost, de azért elég sok jel volt.

—Ne nevettesd ki magad!—motyogta Daisy és megpróbálta eltolni maga elől a fiút, hogy visszamehessen a folyosóra, de nevetségesen gyenge volt, még egy centit sem tudott rajta mozdítani.

—Harmadikban kezdtem gyanakodni—makacskodott a fiú.—Amikor a vonaton csak úgy otthagytál, aztán jött a mumus. Remussal az egészet láttuk és utána kérdezősködtünk kicsit. Hagrid megerősítette a gyanúnkat, mert elmondta, hogy egyszer találkoztatok az erdő szélén és te nagyon magad alatt voltál, de egyszercsak, mintha eszedbe jutott volna, mit kellene csinálnod, gorombává váltál. Lily elmesélte, hogy segítettél neki és kedves voltál vele. Kétszer is.

—Ez mind nem jelent semmit!

—Velem és Remussal is kedves voltál, amikor meglátogattunk a gyengélkedőn.

—Mit akarsz, mit mondjak?!—csattant fel Daisy.—Igazad van, Sirius, én megmentő, hős lovagom? Semmit sem változtat a helyzetemen az, amit tudni vélsz, nem fogod fel? Csak rontottál rajta.

Elsírta magát. Minden erejével igyekezett visszatartani könnyeit, de lehetetlen volt. Az összes harag, fájdalom és kínzó tehetetlenség, ami az évek során összegyűlt benne, akkor a felszínre tört.

—Lehetnél őszinte, Daisy.

Ez valóban csábító gondolat volt. Jobban akarta az őszinteséget, mint Voldemort vesztét, pedig Kaia halála után minden nap ezért dolgozott. Sokmindent feláldozott magából annak érdekében, hogy esélye nyíljon megölni a sötét mágust.

De magányos volt. Rettenetesen magányos, Sirius pedig bizonyítottan tudott titkot tartani.

—Komolyan tudni akarod az igazságot?—kérdezte komolyan Daisy.

Sirius meglepetten pislogott párat, aztán határozottan bólintott.

—Természetesen.

—Lesznek dolgok, amiket még Potternek, Lupinnak és Pettigrewnak sem mondhatsz el.

Ezután hosszabb szünet következett, de a szürke szemekben nem kétkedés látszott, hanem valamiféle meghatottság.

—Rendben.

—Meg kell tanulnod az okklumencia alapjait és adok ellenszert a veritaszérumra.

—Merlinre, Daisy!—kerekedett el Sirius szeme, de a lány komolyságát látva beleegyezően bólintott.—Rendben.