Átírás alatt - A Harris lány (HP fanfiction)

(Százharminckettő) Haza

Végzetesen felgyorsult az idő. Minden nap egyre rövidebbnek és rövidebbnek tűnt, míg végül Daisy arra eszmélt, hogy a Roxfort Express begördül a kilenc és háromnegyedik vágányra. Hazaértek. Vagyis... oda, amit az otthonának kellett volna tartania.

—Ismerem ezt a tekintetet—bökte oldalba mosolyogva Sirius.—Nehogy berezelj! Ez egy remek lehetőség.

A szüleivel töltött nyárról beszélt. Miután Daisy megmutatta neki a levelet, Sirius lett a legnagyobb biztatója. Együttesen túltett a többieken, pedig ők is pártolták az ötletet.

—Nem rezelek be—intette le Daisy és kinézett az ablakon. A vonat mellett, bár nagy volt a kavarodás, észrevette szüleit, akik ígéretükhöz híven kijöttek érte.—Nem erről van szó. Csak... nagyon fogtok hiányozni. El sem tudom mondani, mennyire.

Sirius összekulcsolta az ujjaikat és az állánál fogva felé fordította a fejét, hogy egymás szemébe nézhessenek.

—Hamar elrepül a szünet. Addig is levelezünk, meg ott vannak a tükrök is. A szüleid sokkal hosszabb ideje nem láttak.

—Akkor is szívesebben tölteném veletek a nyarat.

—Mondanám, hogy meglátogatunk, de szerintem egyikünket sem fogadnák szívesen—nevetett fel Lily.—De ahogy Sirius is mondta, írunk majd.

—Vagy ki is szökhetsz néha—vetette fel James viccelődve, aztán komolyabbra váltott.—Daisy, most nyáron foglalkozz a családoddal! Kész csoda, hogy írtak.

—Szeptemberben találkozunk—biccentett Remus.

—Vagy már talán az Abszol Úton is—tette hozzá reménykedve Peter.

—Igen, ne tegyél már úgy, mintha soha többet nem látnánk egymást!—nevetett Marlene és felállt.—Na, a nagyja már leszállt, mehetünk mi is.

A vonat folyosóján már tényleg alig jártak. Ideje volt leszállni.

Sirius bátorítóan megszorította Daisy kezét, majd felállt, hogy leszedje a csomagtartóról a tértágító bűbájjal kezelt hátizsákjaikat.

—Egyébként—suttogta Sirius, hogy a többiek ne hallják—bármikor eljöhetsz tőlük. Tényleg. Vagy én is elmehetek érted, ha nagyon gáz a helyzet.

Daisy rámosolygott, futólag megcsókolta, majd a táskáját magához szorítva a többiek után indult.

Ahogy leugrott a vonatról, a szülei észrevették, így odaintegetett nekik, majd mosolyt erőltetve az arcára a barátai felé fordult.

Nem csinálhatott nagy felhajtást, de amúgysem akart volna. A hosszú búcsúzkodás csak elnyújtja a fájdalmat, leköti az elmét. Nem éri meg. Egyáltalán mit is mondhat az ember ilyenkor?

Daisynek csak egyetlen egy dolog jutott az eszébe.

—Nagyon szeretlek titeket.

Marlene vicces megjegyzésére, amin a többiek nagyot nevettek, oda sem figyelve sorra megölelte mindegyiküket. Sirius maradt utoljára és őt hosszabb ideig is szorította; emlékezetébe véste a fiú közelségének érzését, az illatát és a szíve dobogásának ritmusát.

—Erősebb vagy náluk, Hólidér.

—Te adtad nekem az erőt, Sirius—suttogta Daisy.

A csókjuk ezúttal nem volt sem vad, sem szenvedélyes, sokkal inkább lágy és reménnyel teli. Daisy összegyűjtötte minden apró cseppjét és szíve legmélyére zárta, aztán elhúzódott és mosolyogva végignézett a griffendéles társaságon.

Rengeteg dolog tolult a nyelvére. A szavak mindenáron ki akartak bukni belőle, Daisy viszont hallgatott.

—Menj már, olyan türelmetlenek!—intett Lily kedvesen mosolyogva.—Visszakapják a lányukat.

Nem tudhatta, mennyire nagyon igaza van.

—Vigyázzatok egymásra!—búcsúzott Daisy, majd hátat fordított nekik és mélyet sóhajtva szülei felé indult.

Úgy érezte, mocsárba került és minden lépéssel egyre mélyebbre merül benne. A lépések nehezére estek, szívverése szabálytalanná vált és csakis önfegyelmén múlott, hogy nem kapkodta a levegőt, ahogy anyja szigorú, sötét szemeibe nézett.

Mikor odaért hozzájuk, tétovázva megállt és halványan elmosolyodott.

—Anya, apa—mondta reménytelinek álcázott hangon—, hazajöttem.