Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

11. Orvosok

Szeptember 13. (szerda)
Reggel azonnal Lilihez szaladtam, amint volt módom rá.
- Tudsz valamit Enikőről azóta? - kérdeztem félve. Lili anyukája egészségügyis, ott dolgozik, ahová Enikőt is bevitték.
- Még mindig kómában van - válaszolta Lili.
Lili egyébként teljesen kiborult a dologtól, zaklatott volt, és nagyon aggódott, akárcsak én, vagy bárki más, de ő talán mégjobban - Enikővel kiskoruk óta legjobb barátnők, olyanok egymásnak, mint ha családtagok lennének, nem csoda, hogy ennyire nagyon rosszul érintette a dolog.
Az osztályban hamar elterjedt a baleset híre, majd a tanári karban és az egész iskolában is, nem kicsit nyomott a hangulaton.
- Jól vagy? - ültem le Andris mellé egyik szünetben. Alig szólt egész nap.
- Én ja - biccentett rámnézve, mire szomorúan elmosolyodtam.
- Felébred nemsokára - biztattam egyszerre őt is és engem is, Enikőre utalva - Lili szerint már vizsgálják.
Andris bólintott, és mivel fiú, akik rendszerint nem lelkiznek, mert úgy gondolják, gyengeség kimutatni az érzelmeiket, nemsokára hagytam, és nem romantikáztam vele sokat. Sajnálom őt is, látszik rajta, hogy maga alatt van a történtektől.
- Az intenzív osztályon van - válaszoltam Cassonak, amikor angolon az udvaron beszélgettünk - Te mennyire vagy jártas az ilyen egészségügyis dolgokban?
- Mivel három hónapja egy darabig törzsvendég voltam a kórházban... - nézett rám a nagypapája halálára és az azt megelőző időszakra gondolva - Valamennyi tudás rámragadt.
- Meg a nagybátyád orvos, nem?
- Annyit nem találkozunk, de az - biccentett - Nem gondoltam, hogy így megjegyzed egyébként.
- Mindent megjegyzek, ami veled kapcsolatos
- jelent meg egy apró, lehangolt mosoly az arcomon.
Egyikünk se volt kicsattanóan örömteli, meg körülöttünk se sokan, de azért igyekeztünk.
- Visszatérve, a kómákhoz értesz? - érdeklődtem - Mit gondolsz, hogy fog alakulni?
- Nem tudom, nem vagyok orvos. Amúgy elvileg húsz órát mondanak, ha az alatt felébred, nem akkora a gáz, addig meg még van majdnem egy fél nap.
- Reménykedjünk - bólintottam a cipőm orrával szemezve - Aggódom érte.
Casso biccentett egyet.
- És szerinted lehet olyan, hogy felkel és nem emlékszik, vagy ilyenek?  - gondoltam bele.
- Volt már ilyenre példa, ha az agyával lett valami és komolyabb, meglehet.
- Tényleg úgy beszélek veled, mint ha orvos lennél - realizáltam, mire bólintott - Na jó, szerinted beszéljünk másról? - kérdeztem felsóhajtva, csak mert minden egyes mondattal a témában egyre levertebb lett a hangulat, és ezt Casso is érzékelte.
- Beszélhetünk - egyezett bele.
- Jó.
Pár másodperces csend.
- Csenge elhívott bulizni pénteken azokkal a barátnőivel, akikkel a nyáron is volt az a medencés cucc - meséltem, mire Casso
elmosolyodott.
- Durva, hogy összekovácsolódtatok.
- Több, mint négy hónapja már, hogy kibékültünk.
- Tudom - vont vállat - De néha még azért meglepődöm.
- Igazából én is, de jobb ez így - vallottam be - Te mit csinálsz pénteken?
- Mint mindig.
- Szóval bulizol.
- Jaja. Koncerten leszek, tudom, hogy ironikus - mondta kitalálva a gondolataimat, mire halkan elnevettem magam.
Hát, igen, volt már rá példa, hogy épp Casso ment bulizni Csengével, én pedig... azt hiszem, nem kell folytatnom.
Tanítás után Sacival kérdés nélkül csatlakoztunk Lilihez, aki a kórházba tartott. Lili egyébként tiszta ideg volt, nagyon stresszes és borzasztóan aggódó, egész áldó nap, lassan már kezdtem őt is félteni, nehogy összeessen itt hirtelen nekünk. El tudtam volna képzelni.
A kórház csendes, kihalt folyosóin lépdelve, ahol minden egyes lélegzetvételünk zajosnak hatott, a cipőink pedig fülsüketítően hangosan kopogtak, bár a nosztalgia is elöntött valahol, az első randinkra gondolva, most nem mosolyogtam tőle, keserű volt, de igyekezve elhesegetni a gondolataimat, beszálltam a lányok után a liftbe.
Ahogy megérkeztünk, és a liftajtó kinyílt, nem várt személy várakozott előttünk.
- Kriszti, te... - lepődtem meg.
- Enikőnél voltam. Semmi változás - mondta Kriszti kifejezéstelen arccal, beszállva a liftbe hozzánk - Nem szálltok ki?
- De, de, csak... - pislogott Lili.
- Bocsi, nem gondoltuk, hogy összefutunk - mondta Saci.
- Nyilván, azt tudtuk, hogy hozzád is eljutott... - mentegetőztem.
- Eljutott, hozzám először. Mi találtunk rá az úton.
Na, erre mégjobban ledöbbentünk, a liftajtó pedig már csukódott volna, mire Kriszti megnyomta az ajtónyitó gombot.
- Mármint, hogyan ti? - kérdezte Saci.
- A családom és én. Az előttünk lévő kocsi gázolta el, amúgy szerintem rohadtul részeg sofőr volt, előtte is össze-vissza vezetett.
- És milyen volt, hogy történt? - faggattam.
- Egyszer csak annyit láttunk, hogy elütöttek valakit, beállt az autósor, Anya kipattant a kocsiból, hívtuk a mentőket, de nem tudok sok újat mondani, ti is tudjátok. Eléggé vérzett egyébként.
- Jézusom - emésztette Lili falfehéren.
A lányokkal ezután kétszeres sebességben igyekeztünk, és bár sajnos Enikőhöz nem engedtek be, egy orvossal tudtunk beszélni.
Elvileg jelenleg Enikő vizsgálat alatt van, az orvos egy csomó tudományos szakkifejezést mondott, amit nem értettünk, de azt igen, hogy nem lesz olyan egyszerű a dolog, Enikő azóta is kómában van, majd az orvos sietősen továbbment.
- Húsz órája, és még mindig semmi! - temette Lili a tenyereibe az arcát.
Őszintén, egyre jobban tartok ettől.

Mai nap - 5/0: rájöttem, hogy jelen helyzetben az egy pontot sem tudom leírni a történtekhez.