Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

50. Beszélgetés

Ilyet nem szoktam csinálni, de függetlenül attól, hogy az előző napot nem zártam le a szokásos módon, most egy kis időugrás következik.
***************************************
November 22. (csütörtök)
Lemondtam mára a pszichológusomat, amiről egyedül anyukám tud - az évek alatt rájöttem, hogy ha valakit, őt nem nagyon kéne kijátszanom, de nem is ez a lényeg.
Igazából vágjunk a közepébe.
Ma, tanítás alatt azonkívül, hogy Cassot a lehető legfeltűnésmentesebben igyekeztem kerülni, a szalagavatói táncpróba pedig kicsit kínos volt, nem nagyon történt semmi érdekes, amit leírhatnék, pontosabban a kezeimet a körmöléssel inkább a délutánom leírásával fárasztanám.
- Megyek pszichológushoz - mondtam Cassonak suli után, aki odajött hozzám elköszönni, ha már alig beszéltünk ma.
- Eldobjalak? - kérdezte, bár ő is pontosan tudta, hogy nem fogok élni vele.
- Nem kell, köszi, most jól fog esni a séta. Meg a villamoson amúgy is készülni fogok törire, legalábbis ezt terveztem, és akkor otthon kevesebbet kell - válaszoltam, mire feszülten elröhögte magát.
- Az, hogy mennyire nem tudsz hazudni, szerintem már illegális - közölte - Kerülsz egész nap.
- Tanulj te is törire, témazáró lesz - mondtam, mint végső válasz, mire inkább nem is reagált semmit.
- Az komoly - jegyezte meg magának, a viselkedésemre utalóan - Oké, holnap beszélünk, addigra tombold ki magad kérlek - mondta végül felsóhajtva, mire értetlenül széttártam a karom, ő meg egy kellőképpen diszkrét, "csakhogylegyenvalami" elköszönős puszit dobott az arcomra, majd kikerülve odament a többiekhez.
Szóval valahogy így vagyunk most.
Mindegy, ezután nemsokkal, meggyőződve arról, hogy nem látnak a többiek, kimentem a villamosmegállóba, és felszálltam az egyik villamosra - természetesen nem arra, ami a pszichológushoz vinne -, majd onnan pár megálló után átszálltam metróra.
Épp zenét hallgattam az ablakon át nézve a metróalagút sötét falát, ami mellett elhaladtunk, amikor egyszer csak a semmiből elhalkult az az Adele szám a fülemben, mire elővettem a telefonomat a zsebemből.
Ricsi hívott, én pedig kicsit habozva, de felvettem.
- Szia Ricsi - köszöntem, a metró pedig ekkor begördült az egyik megállóba, mire felálltam és komótosan leszálltam onnan, a mozgólépcsők felé véve az irányt.
- Cső, nálam maradt a fülesed - mondta mindenféle bevezetés nélkül, miközben valószínűleg elejtett valamit, mert káromkodott egy halkat.
- Úúú, tényleg - esett le.
Még a suliban adtam kölcsön neki, ezzel a lendülettel pedig el is felejtettem a létezését.
- Bedobjam hozzátok vagy majd holnap jó lesz?
- Jó lesz, köszi szépen - válaszoltam.
Nem sokat cseverésztünk, úgyhogy miután leraktuk a telefont, indult is tovább a Set Fire To The Rain, én pedig felszálltam egy buszra két megálló erejéig.
Pár perccel korábban érkeztem meg a megbeszélt helyre, egészen pontosan a sportcsarnoktól kicsivel lévő kávézóba, ahol szépen kiválasztottam egy szimpatikus asztalt, és bár kicsit feszülten, de megvártam az illetőt, aki nemsokára meg is érkezett, a kabátját felakasztotta a mellettünk lévő fogasra, köszöntünk egymásnak, leült velem szemben, majd pár társalgásnyitó mondat után rátértem a lényegre.
- Szóval, és egyébként köszi, hogy itt vagy, fura kimondanom, de szükségem van rá, hogy segíts egy kicsit - kezdtem bele a hajamba túrva, majd rápillantottam a velem szemben ülő zöld pulcsis, szőkésbarna fiúra, a szokásos fekete zsinóron lógó fakeresztjével a nyakában.
Zsombi együttérzően elnevetve magát, széttárta a karjait.
- Tudni akarom, mi áll a dolgok hátterében ahhoz, hogy rám legyen szükséged?
- Szerintem nem, jobb az úgy - vallottam be őszintén - Nem vagyok te, nem tudlak mivel zsarolni, tényleg csak szívesség. Ha szét akarsz még szedni minket, akkor azért, ha nem, akkor meg azért éri meg neked.
- Előérzet, aljas húzásod lesz - állapította meg, mire zavartan elnevettem magam.
- Az nem rám jellemző - néztem rá, mire alig láthatóan felvonta félig az egyik szemöldökét - Oké, inkább maradjunk annyiban, hogy ezt a témát ne feszegessük, mert nagyjából kvittek vagyunk - láttam be.
- Igen, az úgy tényleg jobb lesz - vakarta meg a tarkóját - Szóval?
- Casso és Liza - vágtam bele, mire látszólag hirtelen érte a dolog - Tudsz mesélni?
- Tudod a sztorit - értetlenkedett.
- Igen, utólag is köszönöm - dünnyögtem - Csak annyira kérnélek, hogy tényleg mondj el mindent, bármit, ami hozzájuk kapcsolódik, a viszonyukhoz, régi sztorikhoz, vagy esetleg nem is tudom, a 2017-es Tánckavalkádhoz... - soroltam fel "hasraütésre" - És annyi infóm van, hogy tudjam, mikor hazudsz, szóval ezt mellőzd kérlek.
- Nem tudom eldönteni, hogy ez a húzás jellemző-e rád vagy sem - gondolt bele a kérésemet illetően.
- Szerinted mennyire lehetek ideges ahhoz, hogy itt üljek? - kérdeztem vissza egyszerűen.
- Jó, jó - védekezett.
Hogy miért Zsombit kerestem fel?
Szemét húzás, talán, lehet, de ha valaki tud dolgokat róluk, az ő, és a megszállottsága.
Én is megszállott vagyok, nagyon könnyen lehet, de jelen helyzetben pontosabb megfogalmazás, hogy egy felidegesített nőszemély vagyok, aki valamit nem tud, nem is akarják, hogy tudja, pedig kéne.
- Tánckavalkád - kezdte a szék támlájának dőlve - Láttam az ideit, nem élőben, de láttam, Liza megcsinált egy előadást, pont olyat, amit Rolival, vagy neked Cassoval régen együtt találtak ki. Cassonak szólt - mondta, mire először elgondolkodtam, aztán a felismeréstől felkaptam a fejem.
- A fehér ruhás - esett le.
Jézusom, hogy nem jött le nekem eddig, hogy az az előadás nem csak szimplán annyi volt, hogy szép, te jó ég...
- Igen. Casso látta?
- Nem, csak utólag hallotta, hogy volt olyan - emlékeztem vissza - Ráadásul most jut eszembe, Liza egyből az előadása után meg is kérdezte, hogy Casso itt van-e... - tettem hozzá leginkább magamnak, alátámasztva a sztorit.
- Mivel azt beszélték meg anno, hogy ez Cassonak szól majd, aki az első sorból fogja megnézni... Sőt, továbbmegyek, Liza emiatt az előadás miatt kezdte el egyáltalán a látványtáncot.
- Még a szöveg is passzolt - gondoltam tovább - Úristen - rakódott össze a fejemben az összes képkocka.
Milyen hirtelen érte őt, te jó ég, amikor előtte Anyának meséltem erről a táncról, még Csenge is azt mondta, hogy Liza mennyit készült erre, ráadásul az a kép is az aulában...
Lehet, hogy aljas, hogy itt vagyok, de már ezzel előrébb lettem.
- Úristen - biccentett engem ismételve - Tetézem, ezt egyébként 2017-ben találták ki, abban a hónapban, aminek a végén szétmentek, körülbelül egy héttel azelőtt volt ez, hogy Liza megismerte volna Robit, ugyanezen a napon pedig Lizának egy zöld, szalagos RG-s fellépése volt, egyébként ugyanúgy a te sulidban, ugyanazon a színpadon. Ismerős valahonnan a jelenet?
Ekkor már kezdett valahol egy kicsit bűntudatom lenni, belegondolva ez a kettő, a fehér ruha és a zöld szalagos előadás önmagában elég - Casso szavaival élve - "késforgató".
Utólag visszagondolva nem csodálom, hogy kiment a teremtől Liza előadása végére - nem hinném, hogy az emberek miatt történt.
- Liza ezt direkt csinálja vajon? - értetlenkedtem.
- Kezdem érteni a történetedet - jegyezte meg - És rájöttem, jellemző rád, hogy itt vagy - tette hozzá, mire elkaptam a tekintetem.
- Ha nem segítenél ezzel sokat, most rád szólnék, hogy nem szeretnék kommentárt - dörzsöltem meg az arcom.
- Pedig kommentálnám még, de inkább csak maradjunk annyiban, hogy most már azt is tudom, neked melyik részek maradtak ki - állapította meg, mire felpillantottam rá - Meséljek?
- Amit csak tudsz.
- Akkor kezdjük a történetet előröl, objektív leszek - kavarta meg a kávéját - Rolinak hívom majd, ezt a Cassos dolgot nem nagyon tudom megszokni.
- Érteni fogom.
- Nem kételkedtem benne. Szóval, kezdjük azzal, hogy sokat javítottak egymáson anno - kezdte - Liza mindig ügyes volt, de mindenki tudja, hogy ég és föld különbség van az eredményeiben Roli előtt és után, de ha Liza az ég és föld, Rolira nem tudok elég nagy végletet mondani.
- Ez az objektív? - nevettem el magam.
- Képzeld csak el kamaszkor elején. A srác, aki épp szétnyerte magát mindenből, akinek a lányok annyit jelentenek még csak, hogy izgik, jól néznek ki, milyen fenekük van, akik tovább istenítik, növelik az amúgy is irdatlan egóját, tudod, körülbelül akkor kezdődött, hogy ráébredt, hogy hűha, milyen jól néz ki, kockahasa van, megbolondulnak érte, tesz a sulira, járkáljuk nagyon menő haverokkal-röhögjünk ki mindenkit-mentalitás, tudod, helyi alfahím...
- Objektív - ismételtem meg nyomatékosítva.
- ...aztán összejött Lizával, első nagy szerelem, és jó hatással volt rá. Ez objektív.
- Tudom, különben nem hinném, hogy a "jó" szót használtad volna.
- Az biztos. Szóval együtt voltak, ezt a részét talán nem kell kifejtenem, Liza is sokkal-sokkal jobb lett, sikeresebb, majd tudod, történt az a Robis-dolog. Nyílt titok, hogy Liza soha nem volt olyan boldog vele, mint előtte Rolival. Azóta bűntudata van Roli miatt, nem lépett túl rajta, pláne, hogy időközben Roli is összetörte őt. Amikor Robival volt, már akkor bánta a dolgot, nyilván tudta, hogy elvágta magát Rolinál, ő az egyik legfontosabb ember neki az életében.
Őszintén, nem láttam még lányt, aki ennyire vonzódna az "R" betűs fiúkhoz.
- És Robi még bántotta is, később már, amikor együtt voltak, lelkileg is, illetve jópárszor láttuk Lizát edzéseken, vagy előtte-utána... hát, nyomokkal. Itt-ott, lila foltok, szorításnyomok, véraláfutás, ilyenek, egyértelműen nem a tánctól. A szülei is szigorúak, de nem ők voltak - mondta, én pedig teljesen lesokkolódtam a történettől.
- Te jó ég - pislogtam.
- Utána jött össze velem, de nem alakult hosszútávúra - fogalmazta meg így. Hát, valóban nem - Eltartott egy darabig, mire teljesen rendbejött lelkileg, ekkor volt a következő ívelése színvonalban, azóta is csak megy fel. Roli volt az egyetlen, aki meg tudta adni neki, amire szüksége van - tárta szét a karjait.
- Casso és Liza beszéltek valamit a Tánckavalkád után, azóta fura érzésem van - vallottam be felsóhajtva.
A következő pillanatban a telefonom bekapcsolt egy értesítés miatt, mire odapillantottunk.
A háttérképemet látva - közös kép természetesen - Zsombinak egy apró mosolyra húzódott a szája.
Kísértetiesen emlékeztetett a régi megnyilvánulásaikor látott arckifejezéseire.
- Azért elég jó, hogy ezeket elmondtam, a legjobbakat pedig persze kihagytam - nézett rám.
Ijesztően deja vu érzés volt a szemébe nézni akkor.
- Tudtad, ha már Szöszinek hív, hogy szinte ugyanígy hívta Lizát is? - kérdezte egyszerűen, mire megállt bennem az ütő - "Szöszke".
Kerekre tágult szemekkel néztem magam elé.
- És azt észrevetted már, hogy gyakorlatilag listát lehetne vezetni azokból, amikben ugyanolyanok vagytok? - kérdezett tovább - Nem akarok teóriákat felállítani, csak kérdezem.
- Ez a mondat önmagában elbizonytalanító-hatású - jegyeztem meg - Nincs deja vu-d?
- És neki szerinted?
- Jó, ezek szerint kezdünk megint átlendülni abba, hogy egyértelműen nem vagyunk egy csapatban, értem - értelmeztem.
- Nem támadlak. Feltettem három darab kérdést, ha támadni akarnalák, nem így tenném - tette fel a kezeit.
- A támadásaidat már kiismertem - mondtam őszintén.
- Én is a tieidet. Tulajdonképpen nekem is deja vu-m van, de legalább most kellemesebb segédeszköznek lenni ugyanabban a kapcsolatban, végülis jó a zene, hangulatos kis kávézó - pillantott körbe a helyiségben.
- Ne kezdjük előröl - kértem meg.
- A végén még megver, remélem, nem fog. Ja, várjunk, azon is túlestem már párszor - folytatta, mire megforgattam a szemeimet.
Összegezve elég sok mindent megtudtam ebben a körülbelül háromnegyed-egy órában, most, hogy Zsombi itthon volt pár napra kolesz helyett, és nem mondhatom azt, hogy nem érte meg.
És végszóként tegyük hozzá, bár délutánig még az a felidegesített nőszemély voltam, aki nem tud valamit, most valahol szívesebben lennék még mindig az.

Vannak dolgok, amik változnak, vannak olyanok, amik deja vu-hatással vannak az emberre, de van valami, ami a büdös életben nem fog megváltozni.
Egy alkalom, egy beszélgetés és már megint bizonytalan lettem.
Éljen!