Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

22. Csere

Szeptember 28. (csütörtök)
Őszintén, amióta csak tudom, mi az, hogy szalagavató, egészen pontosan, hogy keringőzünk, gyönyörű habos, fehér ruhákban, azóta várom, szerintem érthető okokból - ahogy szinte az összes többi lány is.
Bár az egyik toplistás izgi dolog már lezajlott belőle, hogy ugye ki kinek lesz a párja, annyira mégsem, ugyanis kiderült, hogy lesz egy rövid rész a koreóban, ahol bizony a látvány érdekében párt cserélünk.
- Srácok, a csere csak a koreográfia egy töredéke lesz valahol a közepén, ne bonyolítsátok túl ennyire - sóhajtott fel Várady.
De, túlbonyolítottuk, pontosabban leginkább csak a lányok egy része (kivételesen nem tartoztam bele), aztán végül a tánctanárunk segítségével elrendeződött a dolog - a koreó szerint elvileg ekkor körben fogunk állni, a fiúk kívül, a lányok belül, a lányok mennek eggyel tovább, táncolunk a "csere párunkkal", majd a refrénre meghatóan "visszatalálunk" az eredeti párunkhoz. Tehát, magamtól kezdve, az én második párom Ricsi lesz, Sacié Laci, Lilié Domi, Marcsié Ágoston, Bettié Gerecs, Csengéé Krisztián (Kriszti öccse), Krisztié Kolos, Nikié Samu, Pauláé Máté (Mira barátja), Miráé Marci, Lináé Andris, Enikőé pedig Casso.
Ezzel így nagyjából elégedettek is voltunk. Nekem nem volt kifogásom. :)
- Haliii - léptem oda Ricsihez, amikor az "átpörgést" gyakoroltuk.
- Cső - köszönt vissza szórakozottan.
Ezzel a párbeszédünk ki is fulladt, de egyáltalán nem volt kínos, részben azért nem beszéltünk, mert koncentráltunk/koncentráltam, részben pedig mert Casso ugye jelenleg pár híján minket szórakoztatott a hülye beszólásaival. :)
Táncóra után maradtam beszélni a többiekkel a suli előtt, mivel most úgy se a szokásos társaságommal megyek haza, hanem irány a pszichológus. Jeee.
- Eldobjalak? - kérdezte Casso, amikor elköszöntünk volna.
- Hát, ha belefér az idődbe, megköszönném - vallottam be őszintén.
- Nem, bocs, Leni, be vagyok táblázva, nem fér bele - röhögött ki, mire én is felnevettem.
- Jó, jó.
Szóval mégis a többiekkel együtt mentem, majd az Arany utca 14-es szám alatt Casso és én bepattantunk az előbbi kocsijába és elindultunk.
- De lényegében mitől parázol ennyire? - kérdezte, miután hosszasan ecsetelgettem neki, hogy tökre tartok ettől az egésztől.
- Nem tudom, nem voltam még pszichológusnál, meg amúgy is, olyan fura, mit keresek egyáltalán ott??? Mármint, jó, tudom, valahol egyetértek Anyával, de na. Mi van, ha igazából nincs is rá szükségem?
- Ki fog derülni, és akkor onnantól kezdve nem muszáj menned - válaszolta egyszerűen.
- És ha megkéri, hogy meséljek magamról, mit mondjak? Tuti nem tudok feloldódni, rágörcsölök és összevissza fogok beszélni, amiből nem hogy diagnózist nem lehet kiállítani, jó, ha megérti, hogy mi van.
- A pszichológusoknak az a dolga, hogy kialakítsanak veled egy olyan kapcsolatot, vagy nem tudom, hogy mondják ezt, hogy ezeket ne érezd.
- Te voltál már pszichológusnál?
- Nem. Mármint önszántamból. De akkor se voltam túl együttműködő - tette hozzá belegondolva egy röhögés kíséretében.
- Mikor voltál pszichológusnál? - lepődtem meg.
- Nyolcadikban beküldtek. De jó lesz, nyugi már - tért vissza rám.
- Szerinted fog rólad kérdezni?
- Fogalmam sincs, nem vagyok pszichológus.
- És ha nem tudok válaszolni? Vagy ha zavarba jövök, és nem válaszolok értelmesen?
- Figyelj, Szöszi, nem kihallgatásra mész, csak mondom - közölte elröhögve magát.
- Akkor is stresszelek, nyugtass meg valamivel.
Casso "ez kész" stílusban felnevetett.
- Holnap péntek, jövő héten már október, túlvagyunk az első hónapon a suliban, Enikőt kiengedik nemsokára... - sorolt fel pár dolgot kapásból - De amúgy nincs mitől tartanod, akinek ki fogsz fakadni, annak tuti nem te vagy a legbetegebb esete a pályafutása során, elbeszélgettek, ámen.
- Nem akarsz te is pszichológushoz járni velem? Tök romantikus program - néztem rá nevetve.
- Ja, menjünk egyből párterápiára, jó buli lesz.
- Egyszer megcsináljuk poénból? Mármint, kitalálunk egy sztorit, mondjuk hogy megcsaltál az anyámmal, ezért bosszúból lefeküdtem a húgoddal, kíváncsi lennék, milyen megoldást javasolna rá - nevettem.
- Jézus - röhögött.
Amikor megérkeztünk, mielőtt kiszálltam volna Casso mellől a kocsiból, még beszéltünk néhány szót.
- Majd mesélhetek este? - kérdeztem.
- Nyugodtan.
- És szurkolj - ígértettem meg vele.
- Oké - adta meg magát elmosolyodva.
- Akkor szia - hajoltam oda hozzá.
- Szia - tűrte odébb egy hajtincsemet, majd felém fordulva hosszan megcsókolt - És nyugi.
- Jó, jó. Szeretlek - mondtam neki mosolyogva.
- Én is - válaszolta eltávolodva az ajkaimtól, majd még egy rövid, csattanós csók után megsimította a combom, én pedig kinyitottam az ajtót, és mielőtt kipattantam volna, egy gyors puszit nyomtam az arcára.
- Majd írok, szia! - köszöntem, majd becsuktam a kocsiajtót.
Miután Casso már elhajtott, nagy levegőt véve bementem abba a nagy épületbe, a kiírások szerint pedig felmentem egy lépcsőn, majd végigmentem egy hosszú folyosón, ahol folyamatosan néznem kellett az ajtókat jobbra-balra kapkodva a fejem, hogy megtaláljam, hova kell bemennem.
"Dr. Takács Nóra, szakpszichológus"
Ezt így meg is találtam hamar, viszont fogalmam se volt, hogy most akkor kopogjak és menjek be, végülis időpontra jöttem, vagy üljek le kinnt és várjam meg, amíg behív, de végül minden problémát megoldotta, hogy a nő ebben a pillanatban kinyitotta az ajtót.
- Szia, biztos te vagy Levendula - mosolygott rám kedvesen.
- Igen, jó napot - válaszoltam zavartan. Először majdnem rávágtam, hogy "igen, a Székely", de rájöttem, hogy valószínűleg nem sok Levendula fordul meg itt csütörtökönként.
- Gyere csak be - invitált beljebb, mire megigazítva a hajam, beléptem abba a terem-félébe.
Fényes szoba volt, sok ablakkal, egy asztallal a szoba közepén, körülötte kanapé, fotelok, díszpárnák, a falnál kis íróasztal irattartó mappákkal, papírokkal, tolltartó pohárral, szép, zöld növények, egy mikró, egy teaforraló, egy kávéfőző, bögrék, teafilterek, egy papucs, egyszóval egyáltalán nem voll feszélyező hangulata. Ezerszer jobb, mint egy félig üres orvosi terem két egymással szembe fordított székkel, amire számítottam.
- A cipődet vedd le. Ha nem akarsz zoknizni, legközelebbre hozhatsz magadnak papucsot, érezd magad komfortosan. Kérsz esetleg kávét, teát? - kínált meg kedvesen.
- Nem, köszönöm, nemrég ittam.
- Rendben. A kabátodat fel tudod akasztani itt, a cuccaidat rakd csak le, ahová jól esik, helyezd magad kényelembe, válassz egy szimpi kanapét, fotelt, ülj csak le, el is feküdhetsz... - sorolta, én pedig zavartan elmosolyodva követtem a "lépéseket".
Végül az egyik kanapén kötöttem ki keresztbetett lábbal, iskolapadosan ülve.
- Akkor, először is mutatkozzunk be - ült le velem szemben a nő mosolyogva - Szeretnéd kezdeni?
- Nem, nem, kezdje csak - passzoltam át őszintén elnevetve magam.
- Rendben. Szóval, én Takács Nóra vagyok, pszichológus, ez valószínűleg nem új információ, szólíts csak Nórinak, tegezz nyugodtan, harminckét éves vagyok, az ELTE-n végeztem pszichológiát, azóta persze képzem magam, ahogy csak tudom, általában fiatalokkal foglalkozom, hasonlóakkal, mint te. Jobbára csak beszélgetünk majd, ne görcsölj, nincs min izgulnod, meséld el, amit szeretnél, előttem nem kell kínosan érezned magad, nem kell tartanod attól, hogy furcsán nézek rád, és természetesen minden kettőnk közt marad, ebben biztos lehetsz - ígérte meg mosolyogva.
Miután Nóri bemutatkozott, jött az a rész, hogy beszéljek magamról én is.
- Nem kell úgy, mint ahogy az általános bemutatkozások szoktak zajlani, csak lazán, ami szerinted te vagy, ahogy érzed magad, bármit - biztatott kedvesen.
- Hát, jó - adtam meg magam - Felülhetek törökülésbe?
- Persze, ahogy kényelmes.
Elhelyezekedtem a kanapén, majd belekezdtem.
- Szóval Székely Levendula vagyok, de nagyon kevesen hívnak Levendulának, csak a családom, a barátaim általában Leninek hívnak. Tizenhét éves vagyok, februárban leszek tizennyolc, és most vagyok végzős - kezdtem - Mit mondjak még... - gondoltam át zavartan elnevetve magam - A Szent Ferenc Alapfokú Művészetibe járok.
- Hogyhogy azt választottad?
- Nagyon szeretem a művészeteket, kiskorom óta imádok rajzolni, festeni, és zenélek is, gitáron játszom, de van otthon zongoránk, azon is szeretek elkalimpálgatni - meséltem - Egyébként ebben a rajzos-festős dologban szeretnék majd elhelyezkedni érettségi után, de még nem nagyon tudom, milyen formában.
- Na, ez tök jó - mosolygott Nóri - Jársz zeneiskolába?
- Nem, csak régen jártam, nyolcadikig, ebben a suliban van külön gitáróra, szóval így nem kell. Mármint, gitárra csak tavaly óta járok, kilencedikben és tizedikben inkább csak otthon játszottam, egyedül. Nyolcadikban otthagytam a zenesulit, nagyon szerettem a tanárom, de jött helyette egy új, akit meg nagyon nem.
- Ebben a suliban milyen a tanárod? Vagy az órák?
- Szeretem, nagyon kedves, úgyhogy jók az órák. Illetve plusz motiváció, hogy a barátom is oda jár - tettem hozzá mosolyogva.
- Szeretnél mesélni róla?
Szerettem volna. :)
Egyébként utólag jöttem rá, hogy Nóri ebből az egy percből le is vágta, milyen témákkal oldjon fel, ami nekem fel se tűnt, mindenesetre egy idő után egyáltalán nem feszengtem.
- Az van, hogy néha túlaggódós típus vagyok, érzékeny, egy csomószor a jó szándék vezérel, és annyi mindent elrontok vele, meg hajlamos vagyok féltékenynek lenni, ami néha elég kellemetlen, de már jobb a helyzet, mint régebben, vagyis úgy érzem - vallottam be - A nyáron összeszedtem magam kicsit, szerintem legalábbis.
A mai alkalom egy része jobbára ismerkedéssel telt, vagy hogy hívják ezt, aztán rátértem arra, hogy miért is vagyok itt, elmeséltem azt a történetet, ami miatt anyukám által itt ülök.
- Őszintén, főleg azóta, annyira félek kilépni az utcára néha, este pláne. Ha a szüleim, vagy egy felnőtt velem van, vagy a barátom, akkor nem, de mondjuk ha látok egy hasonló kocsit, mint akkor, már gyomorgörcsöm van. Meg ötször meggondolom, mit veszek fel az utcára, és már az is megijeszt, ha rámnéz egy idegen férfi. Ez egyébként két hete volt, csak egy darabig nem mertem elmesélni senkinek, a barátnőim nem is tudják, csak Anyu, a barátom és akivel akkor voltam ott. A barátomnak mondtam el először, mert feltűnt neki, hogy nem vagyok olyan, mint máskor, ez egy pénteki napon volt, ő hétfőn tudta meg, miután egész hétvégére eltűntem. Anyának nem akartam elmesélni, csak kicsúszott a számon egy része, és akkor már végigmondtam, pedig attól féltem, hogy ha megtudja, nagyon megijed, úgy gondoltam, jobb, ha nem terhelem vele... igazából ez is elég jellemző dolog rám, annyiszor volt már, hogy a problémáimat magamban tartottam, hogy majd elbírok vele, és inkább nem beszéltem róla, hogy ne nehezítsek vele másokon, de aztán mindig kiderül, és akkor borul minden. A legutóbbi ilyen alkalmakkor összevesztem a barátommal kétszer is, egyszer szakítottunk miatta, kétszer majdnem, egyszer agyrázkódást kaptam, annyira ideges voltam, hogy elcsúsztam a kövön, egyszer otthon egyedül inni kezdtem, pedig nem szoktam így, de... hát, abból baj lett, összevesztem egyszer a legjobb barátnőmmel is... szóval ebbe annyiszor belefutottam, és akárhányszor változtatni akartam ezen, mindig jött egy következő alkalom, hülye körforgás az egész.
- Ilyenkor mi az, ami visszatart attól, hogy elmeséld valakinek?
A beszélgetés egyébként utólag visszagondolva jó hosszú volt, akármilyen rövidnek is tűnt, és szerintem megérte, tényleg, akkor is, ha ezek a dolgok már mind elmúltak, vagyis nagyrészt, jól esett elmondani őket.
Anya jött értem utána.
- Na, milyen volt? Kedves a nő? - érdeklődött.
- Igen, szimpatikus. És nem is volt ijesztő.
- Mondtam - mosolygott Anya - És, miről beszéltetek, miket meséltél?
- Nem mondom meg - vigyorogtam - Nóri azt mondta, hogy kettőnk közt marad, nem fogom ezt nem betartani.
- Jogos - értett egyet Anya.
Amikor hazaértem, Csepi már a pizsamájában sétálgatott a nappaliban.
- Mindenáron meg akarta várni, amíg hazaérsz - mondta Anyu mosolyogva - Pedig ennek a nagylánynak már ágyban volna a helye - tette hozzá Csepire nézve, aki vigyorogva ingatni kezdte magát, majd odaszaladt hozzám, mire megölelgettem és megpusziltam a fejét.

Mai nap - 5/5: a húgom, a volt pszichológusom irtó cuki, de mivel már érti, amiket beszélnék neki, muszáj voltam "lecserélni". :)