Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

25. Fordulatok

Október 18. (csütörtök)
- Szóval az érzéseim gyors számítás után konkrétan vettek egy háromszázhatvan fokos fordulatot - vallottam be a pszichológusomnak délután.
- Szerintem száznyolcvan lesz az - mosolygott Nóri, mire pislogtam kettőt és már le is esett.
- Jaj, tényleg - nevettem fel a fejemet fogva - Szóval száznyolcvanat. Mármint, amennyire kiborultam tőle régen, jelenleg épp kezdtem volna az ellentétjét érezni, erre... kész őrület. Mindezt tökre azzal egy időben, hogy kihúztuk egy másik barátnőmet egy elég necces dologból, egy harmadik pedig nemrég került ki a kórházból.
- Pöröghet nálatok az élet.
- Az tuti - értettem egyet elnevetve magam.
És most egy időugrás vissza délelőttre.
- Akkor csak pénzben kell térítened? - kérdeztem Csengétől, miután kijött az igazgatóiból.
Casso szavaival élve, végül tényleg "felnyomta magát", és a történet végére nemhogy nem rúgták ki, esedékes volt, de beírást se kapott, csak leszidták, azt viszont hosszasan.
- Hát, igen, de most kivételesen Apát fogom beleráncigálni, ne Anyu fizesse.
- Hajrá.
Órák után, mivel a pszichológusig még ráértem időben (Casso újra feldobta, hogy elvisz kocsival), elmentünk a párocskámmal a kedvemért egy kávézóba, ahol persze csak én kávéztam, Casso nem nagyon kívánt enni/inni semmit, lekötötte a társaságom. Természetesen. :)
- Na jó, eddig nem tartottam életbevágóan fontosnak elmesélni, igazából persze most sem az, deee mit szólnál, ha elmesélnék valamit? - pillantottam rá bepörögve gondolatban.
- Oké, lepj meg - dőlt a velem szemben lévő fotelszerű "ülés" háttámlájának mosolyogva.
- Tudod, voltam a sportcsarnokban még Heni bulija előtt... - kezdtem a kávéskanalat picit "leütögetve" a csésze szélén - És belebotlottam Lizába, nem szó szerint.
Cassonak egy őszinte nevetés hagyta el a száját.
- Sejtettem.
- Mármint, most, hogy mondtam a csarnokot, vagy az előtt?
- Már akkor is.
- Honnan? - pislogtam meglepetten.
- Az edzések kábé ugyanúgy vannak ezer éve, nem nagyon variálnak rajta, Liza csoportja, ami a legesleghaladóbb, versenyszerű, top-max-fullos csoport, szerdán mindig is hattól volt nyolcig, és mivel időben mindig pont úgy jött ki, hogy a mi edzésünk után volt aznap, ott szokott lenni korábban, hogy ne kelljen sorban állnia a büfében, ráérősen átöltözhessen, beszélgessen még emberekkel, meg ilyenek, te meg pont mentél büfébe akkor... - sorolta teljesen természetesen - Szóval már amikor elindultál, levágtam, hogy ez lesz. Bocs, de nem leptél meg - nézett rám derűsen.
- Szomorú - nevettem fel - Nem éreztem szükségét, hogy átadjam, de puszil titeket.
- Amúgy bocs, ennek nem sok köze van ehhez, de ha valaki átadja utólag, hogy xy üdvözöl vagy puszil téged, erre mit kell válaszolni, de most halál komolyan? Vágod, felnőttem anélkül, hogy ezt megtudtam volna.
- Hogy te is őt, vagy nem tudom - gondolkodtam el.
- De ha utólag mondja, már nem mindegy? Úgy se adja át.
- Jó, ez igaz - értettem egyet - Akkor nem tudom.
- Na, hát ez az - biccentett - Amúgy visszatérve Lizára, vagy nagyon kedves volt veled, vagy egy beképzelt, lenéző picsa, a kettő közül szokott válogatni, melyiket kaptad?
- A kedveset, miért, szokott olyan lenni, hogy...? - értetlenkedtem, mire Casso maga elé nézve halkan, furcsa érzésekkel elröhögte magát.
- Hát ja, Lizáról még nem sokat beszéltünk - jegyezte meg - Nem is akartam, de ha már így összefutottatok... - túrt a hajába a falnak döntve egy picit a fejét - Legyél képben. Szóval, mit kell tudni róla, gyorstalpaló. Top három fontos dolog az életében, amiket naggggyon szeret, RG, versenyek, önmaga. Őszintén, kurva ügyes a sportban, szerintem levágtad már, rohadt tehetséges, egész életében ezt csinálta, mindig is, ezerrel, hatmillió verseny, szétnyerte magát, és még fogja is, mindig keresi az új kihívásokat, a suliban is nyújtja a maximumnál is többet, nagyon régen csak azért, mert a szülei nyomták neki ezt az egészet, ma már maga miatt, hogy büszke legyen magára, imádja, ha az lehet, ha elégedett tud lenni, ha eléri, hogy ő legyen a legjobb, utál második lenni, rohadt magasra felnyomta magában az elvárásait önmagával szemben, amiért küzd is, és tényleg, van is mire, hogy önbizalma legyen. Ezenkívül imádja, ha szeretik, nem az a szeretethiányos, nyomulós, tapadós fajta, inkább csak nagyon nyitott az új emberek felé, szívesen barátkozik, nem véletlen, hogy ennyien ismerjük, vagy hogy a sportcsarnok minimum nyolcvan százaléka megvan a fejében. Az embereket két csoportra osztja, egyik csoport, akiket szeret, vagy épp barátkozó-ismerkedős zónában vannak, ide azok is beletartoznak, akikkel semleges a kapcsolata, a másik csoport meg, akikkel rosszban van, és-vagy a nagy vetélytársai, akiket a kihívásaiban, amiket ugye imád, lenyomhat, ki-KOzhat, megsemmisíthet, kiírthat, satöbbi a beképzelt picsa énjével. Az első csoporttal olyan, amilyen veled is volt, kedves, nyitott, barátságos, halál extrovertált, és csak beszél, csak beszél, és mesél, és érdeklődik, lelkesen bólogat, mosolyog, megdicsér, akár be is mutatkozhatna úgy, hogy "Liza vagyok, ez az imádnivaló énem, imádj", plusz az önbizalma, a tehetsége, a népszerűsége, a kisugárzása, nemtom', mit mondjak még, te is érzekelted gondolom, meg is veszi vele az embereket kilóra. Az egészben az az érdekes, hogy nem megjátszás, mert alapból tényleg ilyen a személyisége, csak közben kifejlesztett magában egy másikat azok számára, akiket nem nagyon szívlel. Ezek mellett viszont sikeres, imádommagam-menő-lány-vagyok-Liza egyébként nem gondolnád mennyire érzékeny, érzelmes típus, általában szereti az embereket, oké, ironikus, hogy ezt én mondom, de amúgy utál megbántani másokat az első csoportból, szerintem egyébként csak mert tudat alatt érzi ilyenkor, hogy már is mínusz egy ember, aki szereti. És ahhoz képest, hogy a rögeszméje, hogy csak előre szabad nézni, a célok felé, teljesíteni, meg ilyenek, mondom, hogy érzelmes, meg kibaszott nosztalgikus, pont eléggé mondjuk ahhoz, hogy másfél-két év után vissza akart jönni hozzám, vagy hogy ezután elérzékenyült és összejött Zsombival, akit aztán dobott is egy hét után, ami mondjuuuk most belegondolva fejlődés, anno fél éven át nem akarta lepattintani kedvességből. Persze, az már nem volt nagy erkölcsi probléma, szemrebbenés nélkül összejött velem közben, de ez másik sztori - gondolt bele csak úgy egy pillanatra - Úgyhogy ennyit Lizáról kábé.
- Hogy tudsz ennyire semlegesen mesélni róla? - hitetlenkedtem.
Tudtam, hogy Cassot és Lizát nagyon szoros szálak kötik össze, az, hogy szerették egymást, enyhe kifejezés, Casso odavolt érte, ugyanez fordítva, azt hiszem, nem kell részleteznem, de most konkrétan bármilyen különös érzelem nélkül beszélt a volt barátnőjéről, mint valami kívülálló, egy narrátor, konkrétan, aki egyszerűen csak összefoglalta egy ember tulajdonságait nagyvonalakban, ugyanakkor meghökkentően ért, függetlenül attól, hogy logikus, hogy ennyi mindent tud Lizáról.
- Lassan négy éve már, hogy szakítottunk, négy és fél éve, hogy beszélni kezdtünk, és olyan három-három és fél éve nem is érdekel már - közölte teljesen egyszerűen - Így.
- Mindenesetre köszi, hogy elmondtad, Lizáról még tényleg nem beszéltünk - kavartam át a kávémat - És amúgy érdekes így végighallgatni - láttam be.
- Hát, biztos - vont vállat, mivel mást nem tudott mondani.
Pár másodpercig nem szólt egyikünk se, én beleittam a kávémba, emésztve magamban a hallottakat, összerakva a sportcsarnokban megtapasztaltakkal, meg amiket eddig tudtam, és hirtelen megvillant valami a fejemben.
Nem tudom, nem gondolkodtam rajta, egyszerűen csak hozhatnám megint az a villanykörtés hasonlatot, amit Casso észre is vett rajtam kívülről, úgyhogy hitetlenül elröhögte magát.
- Oké, nagyon megvilágosodhattál, szóval ne kímélj, mondd - jegyezte meg jókedvűen.
- Tuti? - kérdeztem vissza felpillantva rá, mire értetlenül oldalra biccentve a fejét fürkészett engem.
- Most már gyanús vagy, Szöszi, úgyhogy tényleg mondd.
- Jó - mentem bele magamban mosolyogva - Mesélsz Robiról?
- Ez komoly?
- Csak egy kicsit, objektíven, mint Lizáról.
Casso látszólag nagyon nem tudta hova rakni, mit akarok ezzel, de megadta magát és felsóhajtva belekezdett.
- Oké, egyidős velem, hokizott sokáig, de aztán megunta és abbahagyta, suliban közepesen jó, amikor jóban voltunk, egész jó arc volt, annyira különösen nagyon nem, de el lehetett vele lenni, az összes létező emberrel össze akar haverkodni... nem tudom, mit mondjak, ha nem utálnám, azt mondanám, hogy nem különleges csávó, inkább csak, akivel úgy elvagy, elbeszélgetsz, poénkodtok, de... ennyi, nem véletlen, hogy csak haverok voltunk, nem barátok - zárta le röviden - Mert?
- Tudod, mielőtt összefutottam volna Lizával, végignéztem az összes kiálított eredményes-tudod mit, az okleveleket, a képeket, az egészet, egy csomót le is fotóztam, de a lényeg, hogy amúgy irtó sokat összefutottam a neveddel, nálad otthon is annyi mindent találtam már, meg is jegyeztem egy csomó mindent, de nem ragozom, inkább máshogy is kezdeném - gondoltam át - Szóval, azt mondtad, Liza utál második lenni, meg hogy a lételeme, hogy legjobb legyen, nem?
- De? - kérdezett vissza értetlenül.
- Nem lehet... - gondolkodtam ezerrel - Jaj, nem tudom, hogyan mondjam ezt, bocsi, kezdem megint előröl - nevettem fel zavartan, mire elmosolyodott - Tehát Robi nekem olyannak tűnik, aki mellett Liza úgymond legjobb lehet, mert átlagos srác, a sportját is abbahagyta, de melletted Liza már nem egyértelműen jobb, sőt - mondtam ki - Nem akarok légbőlkapott teóriákat gyártani, vagyis éppen azt csinálom, de most elgondolkodtam, és nem lehet, hogy... Úristen, annyira fura, hogy ezt én fogom kimondani. Szóval, hogy Liza valahol másodiknak érezhette magát melletted, legalábbis nem jobbnak, ami nem befolyásolta az érzelmeit, sőt, valószínűleg sokáig az, hogy szeretett, vagy hogy boldog volt, nyomhatta el ezt benne, vagy kompenzálta, aztán jött Robi, akinél egyértelműen jobb volt, és... ugye érted? És igen, vissza akart jönni hozzád, mert szerintem Robiba nem volt igazából szerelmes, csak tudatalatt megtévesztette ez az egész dolog, te pedig valahol magában ugyanúgy fontos maradtál neki, csak... - tulajdonképpen ahogy ezt így végigmondtam, ekkor állt össze a kép teljesen a fejemben, Cassora rá se tudtam pillantani, csak kattogott az agyam ezerrel - Nekem is volt már "második vagyok" érzésem melletted, régebben, ami persze, tud nem olyan felemelő lenni, csak én túl tudtam tenni magam ezen, mert nem vagyok annyira eredmény-orientált, vagy hogy mondjam, én inkább büszke vagyok, meg lenyűgöződöm, pozitívabb hatással van rám, mint hogy... érted? - néztem rá, és bár a magyarázásom a fejemben lévő túl sok gondolatom miatt kicsit összevissza volt, tudtam, hogy érti.
Casso erre először nem mondott semmit, láttam rajta, ahogy végigjátssza a fejében, amit felvázoltam, majd őszintén, akaratlanul elröhögte magát.
- Miért ilyen rohadt ironikus ez az egész párbeszéd? - kérdezte egyszerűen, mire nevetve, egyetértően bólintottam egyet - És ezt így most raktad össze? - pillantott rám hitetlenül.
- Volt bennem valami nagyon mély sejtelem, vagy hogy mondjam, de igazából csak most fogalmazódott meg bennem, hogy beszélgettünk.
- Hihetetlen vagy, komolyan.
- De szerinted ez nagy hülyeség? Én csak feltételezek, lehet, hogy tökre nem találtam bele, ezért kérdezem - védekeztem.
- Passz, nem terveztem utólag megfejteni ezt az egészet - túrt a hajába zavartan - Talán, fogalmam sincs, de jótól kérdezed, amíg érdekelt, soha nem tudtam én se.
- Jó, jó - láttam be - Csak eszembe jutott - mondtam, mire bólintott, ezennel pedig lezárta a témát - Egyébként visszatérve az oklevelekre, meg a képekre, amiket megnéztem, tényleg büszke vagyok - mosolyogtam rá - És egyben meg kiborultam, hogy abbahagytad.
- Ez van.
- Nem hiányzik? Soha nem gondolkodtál rajta, hogy visszamenj? - érdeklődtem.
- De, néha - vallotta be - Csak egyrészt ez nem így megy, hogy gondolok egyet és visszamegyek, másrészt meg nem is lenne ugyanolyan, jó évek voltak, szerettem, tényleg, és ezeket a legjobb, ha meghagyom jó emlékeknek. Egy korszak volt, lezártam.
- Jó, persze, ez igaz, de... - néztem ki a mellettünk lévő ablakon egy pillanatra merengve - Akkor soha nem csinálsz többet ilyet? Mármint, nem ismertelek akkor, de annyira, annyira sportoló jellem vagy, vagy hogy mondjam, és egész életedben hagynád ezt az egészet? Ez annyira érthetetlen nekem valahol, még akkor is, ha értem - magyaráztam, mire elnevette magát - Ez olyan, mint nekem a művészet, a lételemem, és akárhányszor szüneteltem vele valamilyen formában, olyan üresnek éreztem magam, neked nincs ilyen?
- De, van - mondta őszintén - Nekem is fontos ez, épp eléggé ahhoz, hogy ne tegyem tönkre.
- Tudom, de akkor se akarok belenyugodni, nem megy, bocsi.
- Azért próbáld meg. Amúgy, mit szólnál hozzá, ha nem csak a régi dolgaimról beszélnénk? - dobta fel szórakozottan.
- Jó, legyen - ciccegtem mosolyogva.
- Akkor, első téma, jól nézel ki kávéval, de széthűl, amíg itt elmélkedünk, idd már meg - biccentett a fejével a kávés csészém felé.
- De forró, vagyis eddig az volt - tettem a kezem a kávé felé, hogy "érezzem a gőzt".
- Oké. Második téma, ma Krédics letámadott a folyosón azzal, hogy a tanáriból megtudta, hogy veled járok és ennél diszkrétebben közölte velem, hogy ne rontsalak el.
- És mit válaszoltál?
- Hogy későn szólt - mondta elröhögve magát, mire én is felnevettem.
Olyan hülyeeee. :)
Amikor kimentünk a kávézóból és beültünk Casso kocsijába, éreztem, ahogy megrezzen a telefonom, úgyhogy megnyitottam az üzeneteimet, mivel az értesítésben a legjobb barátnőm neve szerepelt.
Saci: Szakítunk.

Mai nap - 5/jó kérdés. Pont.