Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

120. Megértés

Március 20. (péntek)
Ma a rajzkörösöknek korábban kellett bemenni a szokásosnál a suliba, úgyhogy fél órával korábban keltem, hogy el tudjak indulni ennyivel hamarabb.
Még korán is voltam, nem sokat időztem otthon, nem törődtem azzal, hogy szépen kisminkeljem magam, hogy a legcsinosabb összeállításomat vegyem fel, nem csináltam magamnak a rádió zenéit hallgatva guszta reggelit, semmi ilyesmihez nem volt hangulatom, de még ágyban feküdni se ébredés után, onnantól kezdve, hogy a fél éjszakát végigforgolódtam, és már az ágyneműm anyagától is kikészültem, egyszerűen csak összecsaptam az összes reggeli teendőmet, hogy túlessek rajtuk.
Szóval rengeteg időm volt még, úgyhogy kihagytam a reggeli kávézást, helyette beültem útközben egy kávézóba, kértem egyet a kedvencemből, kényelmesen elhelyezkedtem az egyik asztalnál, majd előszedtem a szöveggyűjteményem, hogy elkezdjem tanulni azt a Radnóti verset, amit Bogdán feladott, igaz, csak jövő hét csütörtökre, de sokkal jobb dolgom nem volt. Kávézás mellett egészen idilli volt verset olvasni.
Olyan tíz percet ücsöröghettem ott a kora reggeli nyugalomban, amikor bár hallottam, hogy nyílik a kávézó bejárati ajtaja, nem néztem oda, bele voltam merülve a versbe, épp magamban ismételtem olvasás nélkül azt a pár sort, amit már megtanultam, amikor valaki leült velem szemben.
Nem is kellett látnom, hogy ki az - már megérzem a jelenlétét.
Ahogy köszönt nekem, felnéztem rá.
- Szia - köszöntem halkan.
Casso végigpillantott rajtam és amit éppen művelek.
- Verset tanulsz háromnegyed hétkor?
- Amit csütörtökre kell majd megtanulni. Igen - túrtam a hajamba, magamon zavartan felnevetve - Hogyhogy itt vagy?
- Hozzád akartam beugrani, anyukád mondta, hogy itt vagy.
- Átmentél hozzám háromnegyed hétkor? - kérdeztem vissza, az ő sablonját használva, majd átgondoltam - Ébren voltál háromnegyed hét előtt?
- Korábban is.
Utoljára tegnap reggel beszéltünk. Akármennyire is megbántott és fáj még mindig, nem is tudja, mennyire hiányzott már simán csak a beszédhangja.
- Zavarlak most? - kérdezte a könyvemre pillantva.
- Nem. Jövő hét csütörtökig van még pár nap, nem nagyon sürget az idő - válaszoltam.
Alig néztem rá eközben, amit nyilván észrevett, és nagyon el akarhatta kapni a tekintetem, még ha nem is annyira engedtem neki.
Casso beletúrt a hajába. Ezt legtöbbször akkor csinálja, ha zavarban van, valószínűleg nem is tudatosan.
- Leni, figyelj... - kezdte, mire elég egyértelműen lejött, hogy mit keres itt, de már ennél, a második szónál félbeszakítottam.
- Tudsz még újat mondani? - nevettem el magam kínosan, költői kérdésként, megelőzve, hogy újrakezdjük a legutóbbi beszélgetésünket, hogy bocsánatot kér, én pedig meg akarom vele értetni, hogy ez nem ennyi - Hidd el, hogy odafigyeltem rád tegnap. Sajnálod, nem akartad, mindenre emlékszem, ne kezdjük újra a tegnapit.
- Csak azt akarom, hogy beszéljük meg.
- Mit beszéljünk meg még ezen? Mi az, amit tudnál nekem még mondani ezután, vagy amit még hallani szeretnél tőlem? Kérdezz nyugodtan, mindenre válaszolok, csak hogy kettőnk közül legalább én legyek őszinte - csuktam össze a könyvem, majd elraktam a táskámba.
Casso erre az utóbbi mondatomra feszülten elnevette magát.
- Mikor hazudtam neked ezelőtt, Leni? Mikor nem voltam hozzád őszinte, mikor nem bízhattál meg bennem, de komolyan? - kérdezte egyszerűen - Ezt tényleg elbasztam, gyűlöltem is hazudni neked, hidd el, hogy már akkor is rohadt nagy bűntudatom volt, most meg már pláne, de nem hiszem el, tényleg ennyire elbasztam volna, hogy két hét miatt, egy nap után... négy és fél éve ismerlek, és ismerhetsz te is, nem állítom, hogy én vagyok a világ szentje, főleg kapcsolatokban, de neked rohadtul soha nem hazudtam ezelőtt, vagy két és fél, három éven át próbáltam elnyerni a bizalmadat, mindent megtettem ezért, érted, értünk, hogy bízz már bennem...
- És ezt most használtad ki, igen! - néztem rá.
- Nem akartam kihasználni, én...
- Te megcsaltál a barátnőmmel és kamuztál két héten át, hogy ne jöjjek rá, hagytad, hogy a te, és az ő hazugságaiban tengve idegeskedjek szét két napot, közben pedig folyamatosan csak felmentselek téged! Konkrétan végighallgattad tőlem, ahogy meg akarlak nyugtatni, hogy nem tehetsz semmiről, hogy ne legyen bűntudatod, végighallgattad, szemrebbenés nélkül! - vágtam a fejéhez - Sajnálhatod, de ez az egész nem egy hiba volt, nem hülye vagy, hanem irtózatosan szemét velem szemben, mert annyi nem volt benned, ha már Szlovéniában még a gondolat se merült fel, hogy talán ott kéne hagyni a lányt, aki nyomul rád, talán nem kéne vele inni, beszélgetni vele kettesben, hagyni, hogy az öledbe üljön, kiszívni a nyakát, meg minden ilyen, mert mondjuk van egy barátnőd, aki vár rád, aki bízik benned, aki feltétel nélkül szeret téged, akivel elvileg összeköltöznél, ha már ez nem sikerült, és ez így önmagában is elgondolkodtató egyébként, teljesen mindegy, hogy milyen állapotban voltál, annyit nem lehetett volna, hogy mondjuk kapjak tőled egy minimális tiszteletet, hogy úgy ítéld meg, hogy talán mindezek után, amiket eddig átéltünk, nem érdemlem meg ezt? Hogy odaállsz elém, és elmondod, hogy "Leni, ne haragudj, de ez meg ez volt", talán egy picit kiborultam volna, de nem is annyira rád, sokkal jobban Mártira, viszont közel se lennék ennyire kiakadva, nem bántott volna ennyire, mert most viszont téged is hibáztatlak, és a legjobban nem is azért, ami Szlovéniában történt, hanem ami utána! És ez nem egy egyszerű hiba volt, hanem egy döntés, te így ítélted meg, hogy neked ez a kellemesebb, az meg mindegy, hogy velem mi van, ugye? Végülis én egyfolytában magam elé helyezem a te érzéseidet, vagy minimum olyan szintre, mint az enyéimet, miért is kellene elvárnom, hogy kölcsönös legyen? - tettem fel a kérdést magamnak feszülten elnevetve magam.
Casso egy pár másodpercig nem tudott mondani semmit, majd őszintén megszólalt.
- Tudom, Leni, nem ment fel, nem is azért, csak gondolj bele... - túrt a hajába, mire összefont karokkal nekidőltem a háttámlának - Ott voltam egy meccsen, innen vagy háromszáz kilométerre, vagy fogalmam sincs, mennyire, nem is tudtam róla, hogy Márti ott lesz. Nyertünk, buli volt, a meccsen Mártinak a közelében is alig voltam, Ricsivel voltam, Erivel, a haverjaimmal, aztán oké, elmentünk inni, berúgtam, először csak dumáltam Mártival, mert odajött hozzám, később, jó, volt az a piavevős dolog, egyedül akartam kimenni, csak jött velem, mégjobban bebasztam, tudod a többit, már másnap józanon is szarul éreztem magam tőle, mert a barátnőd, mert a tesóm exe, meg mert a barátnőm vagy, nyilván szarul éreztem magam, és el akartam elmondani, csak... őszintén, tartottam tőle, hogy mi lesz belőle, hogy ki fog borítani, hogy hogy reagálsz rá, csak mi ketten tudtuk Mártival, hogy ez volt, és tudtam, hogy ő se mondja el, így meg az tűnt akkor a legjobbnak, hogy nem kockáztatom be, hogy elmondom, hogy nem teszlek ki ennek, hogy fel kelljen dolgoznod, azt se tudtam volna, hogy mondjam el, mert kibaszottul hülye vagyok és ez egy szar döntés volt. Hidd el, hogy kurvára visszacsinálnám, már akkor megbántam, amikor hazajöttem és az első találkozásunk után kussoltam róla, Mártival meg ami volt, már akkor, amikor még haza se indultunk. Mondtam már, de tényleg sajnálom, Leni, rohadtul. Nem tudok mit mondani, akárhányszor beszélünk erről, hogy felmentsem magam, mert igazad van, és esküszöm, tényleg rohadtul megbántam, és bocsánatot se tudok elégszer kérni, komolyan - nézett rám.
- Ha már most ebbe belegondolhattam, belegondolnál te is abba, hogy én ezt hogy élem meg? - kérdeztem vissza kiborulva - Az egyik legjobb, legrégebbi barátnőm, akit hatéves korom óta ismerek, hazajött Németországból, már az első nap azt néztem, ahogy nyomul rád, két napon azon át őrlődtem, hogy beléd esett-e, azon aggódtam, hogy tönkre fog menni a barátságom, így két napig tagadni próbáltam a dolgot, majd már nem tudtam, úgyhogy elhatároztam, hogy beszélek vele. Eközben észrevettem, hogy nem vagy teljesen jól, tudod, mit hittem, min aggódtam? Nevetséges! Hogy rosszul érzed magad amiatt, hogy engem ez az egész kiborít, mert olyan szempontból közöd van hozzá, hogy rád nyomulnak, és nem tudsz mit csinálni. Én éreztem rosszul magam amiatt, mert azt hittem, hogy bűntudatod van amiatt, hogy nekem rossz, felmentettelek, mindenkinél, nálad is, végighallgattad, ahogy elmondom neked, hogy semmiről nem tehetsz, hogy semmi közöd ahhoz, hogy rosszul érzem magam, miközben két napon át szó nélkül végignézted, hogy őrlődöm! És erre jött rá az, hogy odamentem Mártihoz, hogy beszéljünk, kedves akartam lenni, tök tapintatosan vezettem fel a témát, egész nap erre készültem fejben, hogy ne bántsam meg, hogy óvjam a barátságunkat, mindezt azért, hogy kiderüljön, hogy nem csak ő, te is, meg még Ricsi is, de őt annyira nem hibáztatom, nem tudott kettőtökről és a tesód, gondolom, csak annyit látott, hogy beszélgettél Mártival, titeket kettőtöket viszont hibáztatlak, mert hazudtatok, mert át akartatok verni, hogy ne jöjjek rá semmire, még egy műpárbeszédet is kaptam, ami megtéveszt! Ráadásul azt, hogy ott volt veletek Szlovéniában, még csak nem is bevallottátok, én jöttem rá! Persze, hogy elkezdtem ezután a megérzéseimre hallgatni, ha már semmi mást nem találtam akkor, amire hallgathatnék, úgyhogy megkérdeztem egyenesen Mártit, hogy akkor már legyen szíves, avasson be abba, ami miatt titkolózni kellett előttem, és itt meg is tudtam, hogy te, a barátom, és ő, a legrégebbi, tök jó barátnőm, nem érdekel, hogyan, ki kezdte, hogy mennyit ittatok, de rányomultatok egymásra, hogy kettesben végigbeszélgettetek egy éjszakát... hogy levetted a kedvéért a pólódat, hogy nekiajándékozd, ő beült az öledbe, egy jól eltalált flörtölős szöveg miatt kiszívtad a nyakát... csak gondolj bele, milyen lehetett nekem ezt elképzelni először! Vagy ott állni előttetek, ezt hallgatva! Tudod, milyen szinten a földbe tiport? Milyen szinten éreztem magam megalázva, egy senkinek? És még csak ezután hoztad fel a tavaly megtörtént koncertes-dolgot, amivel a legjobb barátnőm előtt is kínos helyzetbe kerültem, mindennek a tetejébe, aki aztán tényleg nem érdemelt meg semmit, én pedig borzasztóan rosszul éreztem magam ettől! Értem, sajnálod, visszacsinálnád, mindent értek, Mártit is értem, ő is nagyon-nagyon-nagyon sajnálja, mindenki sajnálja, ki vagyok vele segítve! És őszintén? Szerintem is elszúrtad, nagyon, ráadásul szándékosan! De legalább most csak te kettőnk közül, olyannyira, amennyire csak lehet, így az előző alkalmakkal ellentétben most nem foghatsz rám semmit, most nem terelheted át rám a témát, hogy "na és te...", nem mutogathatsz rám, ezt te szúrtad el, és Márti, ti ketten, ráadásul tudatosan, és ez jobban fáj, mint azt te gondolnád. Ennyi - fejeztem be, majd megkavartam a kávémat.
Casso, akinek látszólag ezzel a monológgal az összes válaszötletét kilőttem, csak szó nélkül végighallgatott, majd ahogy elhallgattam, kínosan elnevette magát és rámnézett.
- Hányszor mondjam még, hogy sajnálom? - kérdezte őszintén.
- Egyszer se, mert nem vagyok vele kisegítve! - hitetlenkedtem.
- Leni, kérlek, esküszöm, hogy bármit megteszek, hogy helyrehozzam ezt, térden állva könyörgök, ha kell, csak mondd, hogy mit csináljak! - túrt a hajába tehetetlenül.
- Jelenleg csak... csak hagyj egyedül, jó? - borultam ki, miközben felpattantam, hogy inkább lelépjek, mivel már fizettem is, úgyhogy felvettem a kabátom és felkaptam a cuccaimat.
Casso utánam jött, majd a kávézó előtt ért be, és elém állt.
- Tényleg képtelen vagyok még egy napot úgy lezárni, hogy így vagyunk - fakadt ki belőle őszintén.
- Mégis mit vársz tőlem? - tártam szét a karjaimat.
- Semmit, nem tartozol nekem semmivel, full jogod van ahhoz, hogy haragudj rám, nem erről beszélek, csak... - túrt a hajába, majd rámnézett, és sóhajtva abbahagyta, ellépve tőlem - Oké, egyedül hagylak. Bocs - mondta kínosan.
- Köszönöm - léptem el én is tőle.
És ezzel elindultam egyedül, otthagyva őt.
Fogalmam sincs, mit csinált ezután, nem néztem vissza rá.
Egy kicsit korábban ott voltam a rajzteremnél, mint kellett volna, konkrétan egyedül voltam, úgyhogy leültem az egyik padra.
- Jó reggelt, Tanár úr - mosolyogtam Váradyra, aki épp akkor jött kinyitni a rajztermet.
- Neked is, Levendula - mosolygott vissza rám - Csak te vagy még itt?
- Igen, kivételesen nagyon időben vagyok ma reggel.
Várady erre halkan elnevette magát, majd mondta, hogy jöjjek be a terembe, lepakolhatom a cuccaimat.
Így is lett, miközben pedig én pakolásztam, a tanár úr bekapcsolta a tanári számítógépet.
Majd hirtelen megszólalt.
- Nem rám tartozik, nem muszáj válaszolnod, de... - nézett rám, mire felkaptam a fejem - Minden rendben veled mostanában?
- Fogjuk rá - túrtam a hajamba, de ez egyáltalán nem volt hihető, így zavartan elnevettem magam - Vagyis... őszintén szólva nem annyira, de igazából nem... nem fontos - javítottam magam teljesen zavarba kerülve.
- Szólj csak, ha bármit tudok segíteni.
- Rendben, köszönöm szépen - húzódott egy lehangolt mosolyra a szám.
Várady eközben bekapcsolta a projektort, ami a tanári géppel van összekötve, majd nemsokára belépett Hajnal a terembe.
- Szia Miki - mosolygott a rajztanárra, ahogy becsukta maga mögött az ajtót, mire Várady felkapta a fejét - Szia Levendula - köszönt a gitártanárnő nekem is kedvesen, ahogy észrevett, mire visszaköszöntem, Hajnal pedig odament Váradyhoz.
Várady erre felállt a tanári asztaláról, majd az ingje amúgy is feltűrt ujját mégjobban feltűrve odament a kolléganőjéhez.
- Kicsit fogyóban van a tinta a fénymásolóból, ma reggel másoltam ezeket, remélem, jó példányszámban - adott oda Hajnal valami papírköteget Váradynak.
Várady átszámolta.
- Evi, Evi... - mosolygott Várady magában, mire Hajnal (Evelin) tanárnő elnevette magát.
- Mit csináltam rosszul? - pislogott nevetve.
- Kimaradt a szokásos duplatűzésed - nézett rá Várady jókedvűen, mire Hajnal felnevetett (biztos belső poén), majd kivette Várady kezéből a papírokat, és nevetve vállbalegyintette vele a nála vagy egy fél fejjel magasabb, fiatal férfi rajztanárt, aki vigyorogva hagyta.
Saját problémáim, vagy általánosságban a problémák ide vagy oda, őket ketten továbbra is együtt akarom látni, még amíg elballagok.
A rajzkörösöknek tartott első óra előtti kis kupaktanács után átmentem az osztályterembe.
Osztályfőnökivel kezdtünk, jobbára az elkövetkezendő eseményeket beszéltük át - iskolai programok, áprilisban a próba érettségi, április végén a ballagás, május elején az osztálykirándulásunk, meg úgy minden, ami csak várható -, illetve a teendőinket, beszélgettünk is egy kicsit, majd ezek után kicsengettek, úgyhogy szünetben előszedtem a rajzfüzetem, és firkálgattam egy kicsit, a gondolataimba merülve.
Az osztálytársaim többsége nem volt a teremben, az udvaron voltak vagy a folyosón, a lányok például kinnt a padoknál, hívtak engem is, csak nem akartam lehúzni a hangulatot, úgyhogy maradtam, szóval egyedül ücsörögtem egészen addig, amíg valaki nem huppant le mellém.
Egy pillanatig azt hittem, Ő az - majdnem, Ricsi volt.
Vele tegnapelőtt óta nem beszéltem, amióta kiderültek a... hát igen, a dolgok.
- Szevasz - huppant le mellém, mire ránéztem, ő pedig beletúrt a hajába - Nagyon kivagy?
Erre elfordítottam a fejem.
- Eléggé - válaszoltam, igyekezve közömbösen, visszatartva az érzelmeimet.
Ricsi a rajzomra pillantott, aztán körbe, hogy kik vannak a közelben.
- Figyelj, nem akart megbántani - nézett rám újra, a tesója védelmében szólva.
- Mégis megtette - nevettem el magam kínosan - És nem is kicsit. Nem is akárhogy. Nem is akármik után - nyomatékosítottam - Ott voltál, ott álltál, amikor megtudtam, életem egyik legszörnyűbb pár percre volt, senki nem várhatja el tőlem, hogy ennyi idő után túllépjek ezen - mondtam őszintén, letisztázva - Még ha hatszázezredszerre is elmondja, hogy sajnálja, hogy ne haragudjak, hogy megesküszik mindenre, hogy megbánta, hogy visszacsinálná, hogy alapból soha nem tenné, nem érdekel, és talán tényleg nem neked kell magyaráznom, hogy mit érzek ezzel kapcsolatban, mert ott voltál! - néztem rá, erre viszont ő kapta el a tekintetét.
Ricsi erre először nem tudott mit mondani.
Mostanában kevesen jutnak érdemben szóhoz a közelemben.
- Azért mondja ennyiszer, mert tényleg rohadtul... - szólalt meg, mire feszülten elnevettem magam.
- És ki kéne, hogy legyek ezzel segítve? Kevésbé kéne rosszul éreznem magam attól, hogy tőle is, meg Mártitól is végighallgathattam ezt? Nagyon jó, hogy most hirtelen sajnálják, hogy tudják, hogy hibáztak, hogy bűntudatuk van, meg minden ilyen, de nem most kéne, hogy legyen, akkor törődtek volna ennyit az érzéseimmel, amikor... - borultam ki újra, majd inkább be se fejeztem, félbehagytam a mondatot, mielőtt túlságosan csapongani kezdenék.
- Törődik vele - védte be Ricsi a tesóját újra - Ismered.
- Azt hittem, hogy ismerem! - javítottam ki - Törődik az érzéseimmel? Mégis mikor? - néztem rá hitetlenül.
- Amióta volt Szlovénia, én akkor még azt hittem, azért, mert tényleg dumáltak Mártival, vagy valami más miatt, de azóta full szarul van tőle, most meg aztán... - röhögte el magát feszülten.
- Attól, hogy rosszul érzi magát, nem törődött az érzéseimmel. Akkor törődött volna, ha alapból nem "mártizik" Szlovéniában, vagy ha mégis, akkor nem hazudik nekem, odaáll elém és egyenesen bevallja, hogy ez megtörtént, mert becsül annyira, hogy ne érezzem magam ennyire hátbaszúrtan, ennyire borzasztóan összetörtem, ha kiderül! Akkor törődött volna. Így nem törődött! Saját magával törődött, hogy ne kockáztassa be, hogy rosszul jön ki ebből, de nehogy már azért kellene, hogy örüljek, hogy hálát adjak, nehogy már az kelljen, hogy vigasztaljon, hogy mindezek után rosszul érzi magát, vagy hogy bűntudata van! - hitetlenkedtem - Már bocsánat, de ez a minimum, mindazok után, amiket eddig átéltünk ketten, meg amiket művelt Mártival az elmúlt két hétben.
Ricsi zavartan forgatta az ujjai között az egyik tollamat, ami nála volt.
- De azért megbocsájtasz neki majd valamikor, nem?
Érezhető volt, hogy az egész beszélgetést az ikertesója védelmében, illetve az érdekében kezdeményezte, még ha tudtam is, hogy igazából, mint mindenki, Cassoval együtt, megért, sőt, a szíve mélyén nekem ad igazat.
Ettől függetlenül Casso a tesója.
Zavartan elnevettem magam.
- Nem akarok erre válaszolni - mondtam halkan, majd gondterhelten megdörzsöltem az arcom és őszintén kifakadtam - Most mondjam azt, hogy igen? Vagy azt, hogy nem? Nem bántana ennyire ez az egész, ha nem lennék mindeközben ugyanannyira beleesve, ha tudnék rá egyszerűen csak teljes szívből haragudni, ha kiábrándított volna annyira, hogy mindenféle rossz érzés nélkül csak továbblépjek rajta, hogy elengedjem ezt, ha nem lenne bennem semmi, ami visszatartana ettől. Még soha nem bántott meg ezelőtt ennyire, azt is bekockáztatnám, hogy soha senki nem bántott meg még ennyire, de hát éppen azért tudott megbántani ennyire ez az egész, amiért most elengedni se tudom, látni se akarom, de nem bírnám ki, ha soha többet nem látnám, a hangját se akarom hallani, de belehalnék, ha soha többet nem hallom, fogalmam sincs, mit érzek, mert más, amit érzek és amit érezni akarok, annyi ellentmondás van bennem, érted, hogy miért nem tudok válaszolni? - fakadtam ki ránézve.
Ricsi a tollamat nézve, vagy inkább a tollam irányába nézve hallgatott, minden szavamra figyelve, majd erre egy halk, zavart nevetés hagyta el a száját.
Igen, ez az, amire tényleg nem tud mit mondani az ember. Megértem.
- Ja, vágom - túrt a hajába sóhajtva.
- Akkor erről ennyit - zártam le a témát.
Ricsi erre biccentett egyet, elfogadva, hogy lezártam, aztán pár másodperc múlva, nem bírta ki, kérdezett mégegyet.
- De van esélye egyáltalán, hogy visszakapjon, vagy...?
- Ez a baj, Ricsi, hogy fogalmam sincs, hogy elveszített-e - néztem rá.
Ricsi erre újra biccentett egyet, majd sóhajtva felállt, és jobb ötlete nem volt, úgyhogy tanácstalanul, kicsit esetlenül megveregette a vállam, valami olyasmit üzenve vele, hogy "fel a fejjel", majd továbbment.
Tényleg, mint ha az egész világ azt várná tőlem, hogy megértsem és ennyi idő alatt továbblépjek ezen.
Ezt pedig nem tartom valami igazságosnak.
******************************************
Nemsokára hozom a folytatást. 🥰