Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

100. Kezdet

Február 20. (péntek)
Három és fél éve, hogy elkezdtem naplót írni, ez a negyedik naplóm, ami lassan betelik. Megszámolni se tudom, hányféleképpen ültem már le esténként naplót írni, kiönteni a lelkemet az oldalaknak, írtam már boldogan, abba se tudva hagyni a mosolygást, írtam már zokogva, miközben a lapokat a könnyeim áztatták át és a betűket is alig láttam, írtam már aggódva, idegesen, békésen, tanácstalanul, annyiféle hangulatban írtam már, és mennyi ideje már, de valahogy ma csak kopogtatni tudom a tollam, újra és újra áthúzom a leírt soraimat, és tényleg fogalmam sincs, hogyan kezdjem.
Kezdhetném az érzéseimmel, de kezdhetném más érzéseivel is, kezdhetném azzal, hogy összetörtem, de nem is engem törtek össze, hogy félek, hogy aggódom, de nem is tudom, mitől a legjobban, annyi mindennel kezdhetném, hogy talán az lesz a legjobb, ha nem is kezdem semmivel.
Tegnap este, bár tényleg alig láttam Őt az ablakból, rossz előérzetem volt tőle, nem is tudtam, mit gondoljak, egész éjszaka az a pár másodperc játszódott le a fejemben újra és újra.
Ezzel ébredtem, és ahogy a kapuban találkoztunk, ezzel kezdtem is a reggelt.
- Hol voltál tegnap? - kérdeztem óvatosan, mielőtt elindultunk volna.
Casso erre a kérdésemre feszülten elnevette magát, majd beletúrt a hajába, ami éreztette velem, hogy nem én vagyok az első, aki ezt megkérdezi, és már mindene kivan a témától.
- Mennyit tudsz? - kérdezett vissza - Csak hogy neked hol kezdjem a magyarázkodást.
- Nem kell magyarázkodnod, nem faggatlak, csak megkérdeztem. Összesen annyit láttam tegnap este, hogy hazaértél valahonnan, bármit rátettem volna, hogy ittál, és nem értettem. Mit csináltál?
Kényelmetlen témába vágtam bele, ezt egyértelművé tette nekem, ahogy ezután egy aprót biccentve kellemetlenül elnevette magát.
- Nem akartam otthon lenni, eljöttem gyalog, mire hazaértem, késő este volt és be voltam rúgva. Elég ennyi részlet?
- De merre voltál? Vagy miért jöttél el?
- Mert nem bírtam otthon és egyedül akartam lenni, úgyhogy eljöttem csak úgy, meglepődnél, ha tudnád, mennyiszer csináltam már ilyet - válaszolta egyszerűen - Csak sétáltam a városban, aztán úgy gondoltam, hogy jó ötlet innom. Nincs bajom, tudom, lehetett volna, de nincs, ezt ma már végighallgattam, nem először ittam életemben, ne csináljunk úgy, tudom, hétköznap van, felelősségtudat, satöbbi, mindent vágok, ki vagyok oktatva.
- Megint összevesztetek? - kérdeztem az anyukájára utalva.
- Mit tudom én már. Oké, tényleg random léptem le, nem szóltam egy szót se és értem már haza jobb állapotban is, de most komolyan, annyira túl van reagálva.
- Én is aggódtam volna anyukád helyében, hogy nem tudok rólad semmit.
- Oké, egy, lassan tizenkilenc leszek, kettő, egész nap össze voltunk veszve, emiatt léptem le, most mit csináljak, adjak búcsúpuszit, vagy mi?
- Megértelek, hidd el, de egy anya szemszögéből... nyilván ideges volt, és nyilván, ahogy berúgva késő este hazaértél, úgy, hogy azt se tudja, hol voltál, mit csináltál, egy anyának persze, hogy átfut a fejében, hogy mi minden történhetett volna, és persze, hogy egy kicsit a te szavaddal élve "túlreagálja", főleg, hogy előtte lévő nap végig rosszban voltatok. Ettől függetlenül megértelek téged is, csak... érted.
- Értem, ezt hallgattam ma egész reggel, amíg ott nem hagytam.
Szomorúan felsóhajtottam.
- Eredetileg min vesztetek össze egyébként? - kérdeztem, mire vállat vont.
- Mindenen is. De ez a tegnapi legalább most már egy jó ok, hogy folytassuk, kurva jó, már most alig várom, hogy hazamenjek. Hiányzott ez az érzés - húzta egy erőltetett mosolyra a száját, egy szarkasztikus, éljenző kézmozdulattal.
- Sajnálom - mondtam őszintén.
- Én is - bólintott.
Nem bírtam tovább, odaléptem hozzá és jó hosszan megöleltem.
Tényleg sajnálom.
- Én szoktam jógázni reggelente - mondta Marcsi, amikor ofőórán csoportokban arról beszélgettünk, hogy kinek milyen egy átlagos napja.
Az én csoportomban Marcsin kívül Laci, Mira és Samu volt még, mi voltunk a hármas számú csapat, az egyesek Domi, Kriszti, Lili, Niki, Marci és Ricsi, a kettesek Ágoston, Csenge, Enikő, Betti és Casso, a négyes csoport pedig Saci, Lina, Andris, Paula és Kolos voltak.
- Aummm - adott ki Laci valami meditáló hangot, meditálós kéztartással a "jóga" szó hallatára.
- Nem, én jógázni szoktam - ismételte meg Marcsi.
Egy-két óra erejére régebben Mártival én is voltam jógázni valamilyen közös órán, jópofa volt, de egyébként meglepően nehezebb, mint amire számítottam.
- Melyik a kedvenc tartásod? - érdeklődtem (az ászanákkal a mai napig egy picit azért képben vagyok, még ha ez a szó nem is jutott eszembe akkor) - Vagy pózod, vagy érted.
- Nekem a misszionárius - vigyorgott Samu, majd összeröhögtek Lacival.
- Ez fájdalmasan gyenge volt - nézett rájuk Mira szemforgatva - Kíméljetek meg ezektől.
- Egyébként sok kedvencem van - válaszolta nekem Marcsi - Már alig várom a jó időt, hogy kinnt csinálhassam.
- Ne, könyörgöm - nyöszörgött Mira a fiúkra nézve, igyekezve megelőzni az "alig várom, hogy kinnt csinálhassam" szándékos félreértelmezéséből eredő poénjaikat.
Nem járt sikerrel sajnos. :)
Nálunk valahogy így ment a csapatmunka, de látszólag a többieknél is folyt az élet, szerencsére Várady pont annyira nem veszi ezeket olyan véresen komolyan, mint mi, jófej, és egy csomószor tök jókat röhögött pár osztálytársunk hülyéskedésein. :)
Osztályfőnöki után volt még egy tesink, egy matekunk, egy irodalmunk és egy németünk, nem nagyon mondtam még ilyet, de viccen kívül a mai nap fénypontja az volt, amikor tanítás volt.
- Minden rendben lesz otthon? - kérdeztem Cassot aggódva, amikor elköszöntünk a kapuban.
- Persze, nem azért, csak... nincs sok kedvem hozzá - vallotta be felsóhajtva a hajába túrva.
- Megértelek, hidd el. Majd beszéljünk ma még, és mondd, ha ti is beszéltetek valamit - kértem meg.
- Oké. Na, gyere ide - tárta szét a karjait, mire odaléptem hozzá, és szorosan megöleltük egymást.
Amikor hazaértem, először megebédeltem, majd a péntek örömére nem csináltam semmi fontosat - épp a gitáromon játszogattam, csak úgy, amikor Anya szólt, hogy megy magánórát tartani, Csepit majd Apa elhozza a bölcsiből munkából hazafele.
- Rendben, itthon leszek - ígértem meg - Csináljak valamit, amíg elvagy?
- Nem, nem kell, hétvége van, pihenj nyugodtan - mosolygott rám Anya - Igyekszem haza. Este sütök pitét.
- Meggyeset?
- Meggyeset.
Ez mindig jó hír. :)
Amikor Anya elment otthonról, egy darabig csak ellézengtem, elfoglaltam magamat a "péntek délután"-hobbijaimmal, majd Márti hívott, úgyhogy felvettem és cseverésztünk kicsit.
- Elhívott moziba - mesélte Márti vigyorogva (egy fiúról van szó, akivel még szeptemberben barátkozott össze Németországban, szintén magyar, mint Márti, egy suliba járnak és Márti időközben belehabarodott :D én a kezdetektől fogva sejtettem ezt).
- Mármint, még csak elhívott vagy már voltatok is? - kérdezgettem mosolyogva.
- Voltunk. Megfogta a kezem.
Szóval épp ilyen beszélgetésekben voltunk, amikor valami fura hang ütötte meg a fülemet, úgyhogy összeráncoltam a szemöldököm és kinéztem az ablakon.
- Ne haragudj, Márti, de most sürgősen le kell tennem - hebegtem elhalt hangon, majd ahogy leraktuk a telefont, már kaptam is a kabátomért.
Egy mentőautó volt. A szomszéd háznál.
*****************************************
Folytatás következik! ❤️
(Már ásom a síromat)