Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

26. Barátnők

Október 19. (péntek)
- Nem értem, Saci, mi történt? - kérdeztem a legjobb barátnőmtől ma reggel, egyből, ahogy találkoztunk és ketten elkülönültünk az udvar csendes részén - Annyira szerettétek egymást, legalábbis te oda voltál Ákosért, csinált valamit? Megbántott, átvert...? - értetlenkedtem, akkor már megfogadva, hogy ha tényleg megbántotta Sacit, tuti kinyírom.
- Nem, nem, nem - rázta meg a fejét ösztönösen - Nem vesztünk össze, meg semmi ilyen.
Ezt nem teljesen értettem, Saci és Ákos pár hete konkrétan többet veszekedtek, mint összesen az utóbbi lassan fél évben, jó, persze, hamar kibékültek mindig, de akkor is.
- Csak nem annyira megy ez nekünk - sóhajtott fel - Tök jó volt az elején, meg végig a nyáron, csak most kezdődött a suli, meg ez a végzős dolog, és most olyan... furcsa. Mármint, tök mások a terveink, kevesebbszer is tudunk találkozni, és valahogy ez most nem megy. Nem azt mondom, hogy nem szeretnénk egymást, csak... jaj, nem is tudom. Ez az egész az elején ment jól, tökre tetszettünk egymásnak, meg szerelmesek voltunk, csak most már nagyon más minden, elmúlt az a... szenvedély, érted, mint ha kihűlt volna picit a dolog, szóval nem vesztünk össze, csak megbeszéltük, hogy ezt akkor így hagyjuk, jó hónapok voltak, de ennyi.
- Sajnálom - mondtam őszintén.
- Én is sajna - sóhajtott fel Saci - Vagyis inkább csak, ahogy régen voltunk, aminek meg nem most lett vége, szóval túl leszek rajta - vallotta be.
Tényleg sajnálom Sacit azért. :(
Az első óránk ofő volt.
- Van már ötlet osztályprodukcióra egyébként? - kérdezte Várady, miközben lapozott kettőt a tanári naplójában.
- Mondjam én? - nézett körbe Laci az osztályon, majd derűsen az ofőre nézett - Nincs - jelentette be ünnepélyesen, mindannyiunk nevében.
- Sejtettem - röhögte el magát Várady - Lassan azért találjatok ki valamit.
Ennyiben maradtunk.
Egy kellemes, büfézős szünet után egy nem annyira kellemes filozófia jött, Krédics pedig mindig pontos, és ijesztő, úgyhogy vele kivételezünk, általában tényleg a helyünkön várjuk, nem pedig becsöngetés után tíz perccel tévedünk be az osztályba, esszük meg a szendvicset, satöbbi, mint az engedékenyebb kollégáinál.
- Lesnyák kihúzza magát - kezdte a filozófiatanárunk szinte egyből, Samura nézve, ahogy belépett a terembe hozzánk, mire nem csak az alacsony, vörösesbarna srác, rajta kívül velem együtt a fél osztály ösztönből javított a tartásán.
Krédics az aktatáskájával ráérősen a tanári asztalhoz ment, lerakta a cuccait, majd a táblánál ácsorgó hetesekre nézett, várva a jelentést.
- Tanár úrnak tisztelettel jelentem, az osztály létszáma huszonegy, nincsenek hiányzók - jelentett Betti szépen, átgondoltan, egyik lábáról a másikra dőlöngélve.
- Leülhetnek - biccentett Krédics, majd Betti után szólt - És Tátray, legközelebb legyen szíves a házirendnek megfelelően öltözködni.
Betti (akin haspóló volt, igaz, hogy kardigánnal, de tény, hogy kilátszott a dereka) megpördült, majd zavartan megigazította a haját.
- Rendben, bocsánat.
Eközben szépen előszedtük a füzeteinket (vagyis legtöbben), Krédics pedig szokás szerint elkezdett beszélni nekünk. Általában csak beszél fejből, néha felír egy-egy kifejezést a táblára, nekünk jegyzetelni kell, aztán valamiket visszakérdez dolgozatban, amik elvileg elhangzottak.
- És akkor felmerül az emberben a kérdés, hogy vajon helyes-e, amit tesz? Igen, legtöbbször felmerül, legalábbis akiket a társadalom erkölcsös, felelősségteljes személynek titulál, azokban általában. De kérdem én, honnan tudjuk megállapítani, hogy mi a helyes? - kérdezte Krédics szokás szerint a kelleténél jobban belemélyedve a dologba, miközben amúgy már abszolút eltávolodtunk az eredeti témától - Mi alapján mondhatjuk azt, hogy egy cselekedet helyes? Varga, Maga szerint mi az, ami meghatározza ezt? - szólította fel Ricsit, mire a legtöbben ránéztünk a kapucnis pulcsis osztálytársunkra.
- Mármint, hogy érti ezt, Tanár úr? - kérdezett vissza Ricsi, időt nyerve magának, hogy valami sablonosat, de kielégítőt kikattogjon Krédics szokásos megválaszolhatatlan filozofálós kérdésére.
- Amennyiben helyesen szándékozik cselekedni, milyen kérdéseket tesz fel magában? Mitől helyes és mitől helytelen, amit tesz az ember? - kérdezte tovább Krédics, mire én magam bestresszeltem.
Filozófiákon, ha felszólítanak, ez előtt a tanár előtt olyan gyomorgörcsöm van, hogy azt nehezen tudnám körülírni.
- Hát, mondjuk... - túrt a hajába Ricsi - Mondjuuuk a megcsalás nem helyes - mondta végül, csak hogy mondjon valamit.
- Szóval Maga ezt gondolja.
- Hát, ja - biccentett Ricsi.
- Értem. Persze, ezzel kapcsolatban nem lehet kifogásom, de ha már itt tartunk, mélyedjünk bele jobban, mi az, ami miatt a megcsalást, a félrelépést helytelennek tartjuk?
Síri csend.
- Erkölcsi okokból, vagy a társadalom által kreált íratlan szabályokból, esetleg a ránk való nyomásából...? - kérdezett tovább minket.
Végül a kínos helyzet megtörője Paula volt, aki felrakta a kezét, mire Krédics felszólította.
- Azért helytelen, mert valakit, aki bízott bennünk, igazából átverünk, vagy hogy mondjam, tehát nem vagyunk őszinték, meg egyenesek vele - mondta Paula.
- Sértjük az emberi méltóságát - tette hozzá Enikő.
- Ezek valóban így vannak, igen - bólintott Krédics - Azonban, amit Bádogos kisasszony mondott az egyenességről, felmerül a kérdés, vajon mindig az a helyes? Tudnak esetleg olyan helyzetre gondolni, amikor bár egyszerűbb lenne egyenesnek lenni, mégsem az a helyes út?
Senki nem szólt semmit. Rém stresszes volt az egész.
- Vagy gondoljunk csak arra, ha nem vagyunk őszinték, mindig negatív szándékkal tesszük? Nem, a válasz az, hogy nem mindig. Tetszik vagy nem tetszik, kisebb-nagyobb füllentések, hazugságok, titkolózások, a teljes igazság elhallgatása nem is gondolnánk, milyen gyakran előfordulnak az életünkben, csupán szeretetből. Legyen ez a szeretet baráti, családtagok közötti vagy akár szerelem... akkor is, ha a köztudat szerint a szeretet egyik fontos alapja az őszinteség. Ha a párunk előtt eltitkolunk valamit, a védelméből, hogy ne terheljük vele, azt helyesnek gondoljuk, ugyanakkor a megcsalást helytelennek. Mi a különbség a kettő között?
Tulajdonképpen a mai óra is ezzel telt, és bár önmagában hallgatni a tanár úr szövegét bealvás-gyanús lenne, Krédicstől önmagában a kisugárzása miatt mindenki tart, tehát nem aludtunk be, én legalábbis nem. Szerintem ez a tanár egyébként kívülről tudja az egész házi rendet, irtó nagy tekintélye van és random, szúrópróba-szerűen szólít fel embereket válasz nélküli kérdésekkel, amikre ha mondasz valamit, hetven százalék eséllyel nem ért egyet.
Na, mindegy.
Tesin ugróköteleztünk.
- Hogy állsz? - kérdezte Enikő mosolyogva, aki a bokája miatt a mai tesiórán is ült, amit persze mindenki irigyel tőle, de ő állítása szerint "bele fog őrülni".
- Nem tudom, elfelejtettem számolni - nevettem el magam őszintén.
- Az szép. Én úgy kábé számoltam, szerintem olyan harmincöt körül lehetsz.
- Akkor számolom harminc... nyolctól most már - számolhattam magamban folyamatosan ugrálva, de nem kellett sokáig törnöm magam, nemsokára megakadtam a kötélben, szóval kezdhettem előröl.
- Amúgy ráérsz ma? - érdeklődött Enikő a háta mögötti bordásfalnak dőlve.
- Persze, miért? - kérdeztem vissza.
- Ma elmennék fotózni, tudod, ilyen basic őszi faleveles-erdős képeket, ha már sportolni nem tudok rendesen már vagy egy hónapja. Lehetnél a modellem - mosolygott rám.
- Oké, szívesen, de szigorúan csak háttal állós képeket szabad rólam csinálni, deréktól felfelé.
- Ne idegesíts fel, Leni, gyönyörű vagy, mindenki tudja. Mindenki is - tette hozzá.
- Talán, háttal - vigyorodtam el.
- Lecsaplak, aztán fejbe kólintalak a gézemmel.
- Jó, na - néztem rá mosolyogva.
A megbeszéltek alapján délután Enikővel elmentünk valami általa kiválasztott, fás park-szerűségbe, de előtte még otthonról összeszedtünk pár kelléket, amiben Enikő látta a fantáziát valami jó képhez.
- Kell egy szép falevél - jelentette be Enikő már a parkban, mire keresni kezdtünk egy szép falevelet.
- Ez jó? - mutattam fel neki egy narancssárga-sárga színekben pompázó darabot.
- Igen, csak koszos.
- Letisztítjuk - találtam ki, majd a következő pár perc el is telt azzal, hogy lemostuk/letöröltük zsepivel a falevelemet - És akkor ezt most tartsam itt a szemem elé?
- Aha, de csak az egyik elé, a másik szemedet szépen megsüti majd a Nap.
- Ühüm - értelmeztem - És csak mosolyogjak?
- Igen, de nem jó, most olyan vagy, mint egy kalóz, ne ennyire a szemed elé, csak lazán. Lazán. Leniii, lazán - nevetett Enikő a fényképezőgépét elemelve a szemeitől.
- Az mit jelent?
- Hogy ne úgy, mint aki a kötőhártya gyulladását próbálja eltakarni az egyik szemén. Csak tartsd ki.
- Tádááá, itt egy levél - nevettem ki a bénázásomat.
- Esküszöm, hogy jobb.
A levél-kitartós kép után Enikő csinált pár egyszerűbb fotót, hogy ülök egy padon, hátrafordulva mosolygok, sétálok az őszi fák alatt, oldalprofilos nevetés, satöbbi, miközben amúgy folyamatosan beszélgettünk, csak néha rámszólt, hogy "nagyon kellemes a beszédhangod, Leni, de most fotózok". :)
- Ebbe az esernyőbe leveleket szedünk, te majd a fejed felé tartod az ernyőt, rád hullanak a levelek, én pedig kicseszett jó képet csinálok, mit szólsz? - kérdezte.
- Oké, de akkor ne olyan koszos leveleket szedjünk.
- Megbeszéltük.
Enikő "utasításai" szerint elkészültek a képek, én pedig igyekeztem szépen mosolyogni.
- Ez de cuki lett - mosolygott Enikő a fényképezője képernyőjére, ahogy belenézett a galériájába - Na, van valami elképzelésed még? - kérdezte tőlem, miközben csinált a fákról is pár képet.
- Rólad még nincs is fotó - jutott eszembe.
- Addig jó - dünnyögte Enikő.
- Neeem, nem, rólad is kell, csinálok - nyúltam a fényképezőért - Suliújságos fotós voltam, vagy mi - mosolyogtam rá.
- Hát jó, maximum kitörlöm - nevetett fel - Egy zsák retek fotogénebb nálam.
- Dehogy is - legyintettem, miközben átvettem a gépet - Válassz egy szimpi fát.
- Melyiknek a legnagyobb a törzse? Bebújnék mögé.
- Ne mááár - nevettem.
Végül meggyőztem, úgyhogy kerestünk egy jó helyet és csináltam Enikőről is jópár képet.
- Eskü jók lettek - látta be Enikő a galériát végiglapozva, miközben felültünk egy padra - Ügyes vagy, köszi.
- Én köszi a tieidet - mosolyogtam.
- Hétvégén átküldöm a fotókat. Most pedig, mivel végeztünk, jöhet a jól megérdemelt... - vette elő a termoszt a táskájából, amiben közös megállapodás alapján hozott forró csokit kettőnknek - Tátrateát akartam, de aztán meggyőztél a forró csokiddal - tette hozzá jókedvűen, mire felnevettem.
- Ejnye - vigyorogtam, majd két papírpohárba kitöltöttük a forró csokit - Csirió - tartottam neki a poharamat, majd koccintottunk.
- Neked is. Amúgy, beszélnem kell veled, gyanús vagy - váltott témát, mire érdeklődve ránéztem - Pár hete valahogy minden csütörtökön ugyanabban az időközben rejtélyes módon programod van. Mesélj.
- Mondjuk igazából mindig neked mesélem el az összes szupertitkos dolgot... - láttam be őszintén elnevetve magam.
- Jézusom, Leni, szektába jársz, vagy mi?
- Neeem, nem. Pszichológushoz - vallottam be.
- És ez miért szupertitkos? - értetlenkedett - Egyáltalán nem gáz, nyugi már.
- Mert nem akarom, hogy visszakérdezzenek, hogy miért.
- Semmi közük hozzá, ha lenne, tudnának róla. Ha már itt tartunk, nem kell elmondanod, ha nem akarod, de én tudom, hogy miért, vagy van valami más is?
- Mindkettő - válaszoltam elkapva a tekintetem - Azt a másik dolgot csak hárman tudják rajtam kívül, az egyik Casso, a másik meg Anya, ő küldött pszichológushoz, nem önszántamból vagyok ott. Persze, egyébként jót tesz, érzem, meg valahol jó is tud lenni, csak... érted. Tulajdonképpen nem olyan titkos dolog, csak nem szívesen beszélek róla, eleinte nagyon szorongtam tőle, hogy elmeséljem, féltem az emberek reakciójától, de mivel már pár hete ezt kezeljük Nórival, meg kéne lépnem, hogy felvállalom, nem? - kérdeztem Enikőtől a térdemre támasztva a könyökömet, az államat a kézfejemre hajtva.
- Ahogy jónak látod. Tudod, hogy megbízhatsz bennem.
Őszintén, ha listát állítanék, hogy egész életemben kikben bízhattam meg legjobban mindig is, Enikő kérdés nélkül benne lenne, az elsők között.
- Persze - mosolyogtam rá kedvesen, majd egy kis csend után megszólaltam, és elmeséltem azt a bizonyos péntek éjszakai történetet a buli utánról.
Enikő csendben végighallgatott, majd ahogy befejeztem, szó nélkül megölelt, mire én is magamhoz szorítottam.
- Köszönöm, hogy elmondtad - suttogta halkan.
- Én köszönöm, hogy bízhatok benned. Akkor is, ha ez egy irtó nyálas beszélgetés hozzánk mérve - tettem hozzá elmosolyodva, mire felnevetett.
- Jogos - nevetett, majd elengedtük egymást - Kitalálom, a harmadik ember, aki eddig tudta, Csenge volt, csak direkt kerülted, hogy elmondd.
- Igen - vallottam be egy nevetéstől magamon felejtett mosollyal az arcomon.
- Ez mikor volt egyébként?
- Szeptember tizenöt. Akkor épp kómában voltál, nem is akartam elmenni sehova, csak Csenge rávett, amiért bosszús lehetnék rá, de neki is ugyanakkora trauma volt ez az egész, mint nekem, szóval... - túrtam a hajamba zavartan.
- Ha tudom, hogy ez van veled, abban a pillanatban kipattanok a kómából és futok megverni mindenkit, aki bánt. Útközben meg kitépem a tűket a karomból - fantáziált.
- Imádlak, Enikő, esküszöm - nevettem.
- Tudod, hogy én is, különben nem mondogatnék ilyeneket - mosolygott derűsen - Kérsz még forró csokit?
- Jöhet - vigyorogtam.

Mai nap - 5/5: tényleg imádom, nem vicc. :)
*****************************************
Sziasztooook! ❤️
Remélem, tetszett a rész, viszont akik nem látták volna, vagy valami ilyesmi, kiraktam az előző évad végébe egy random külön kiadásos részt, nézzetek bele, ha van kedvetek. 🥰

Puszi! ❤️