Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

41. Hibák

November 14. (szerda)
Nikit lassan egy hete, hogy nem láttuk, és fogalmunk sincs, mi van vele. Pontosabban, ez egészen máig tartott.
Szóval, ma első óra előtt tök nyugodtan vettem magamnak egy rántottás szendvicset a büfében, hoztam teát termoszban, úgyhogy azt megittam hozzá (nem volt időm reggelizni otthon), időközben előpakoltam a felszerelésem matekra, majd miután befejeztem a lakomámat és becsengettek, jókislányként teljesen felkészülten vártam a tanárt Saci mellett ülve.
Horváth természetesen jött is, szinte percpontosan, a hetesek jelentettek, leültünk, és már kezdtünk bele az órába, amikor nyílt az ajtó, és belépett rajta Niki.
Semleges volt az arckifejezése, kényelmesen kiszedte az Airpodsát a füléből, és miközben egyikőnkre se nézett rá, mondott valami "elnézést a késésért"-félét, végigment a padok között és leült a helyére.
Más volt a megjelenése így önmagában is, sokkal közömbösebb, mint ha nem is érdekelné semmi, de egyértelműen nem az volt rajta a legfeltűnőbb változás.
Gyakorlatilag minden tekintetben máshogy nézett ki - nem volt rajta miniszoknya, bőrnaci, dekoltázsos felső, haspóló, vagy magassarkú, nem volt nála női táska, nem volt óriási a fülbevalója, a műkörme, smink se volt rajta, maximum szempillaspirál, sőt, a haja sem az a szépen besütött, platinaszőke volt, barna, természetes világosbarna, gyanítom, az eredeti hajszíne. Edzőcipő volt rajta, rendes, egyszerű farmer, kapucnis fehér pulcsi, normál hátizsák, egyszóval ránézésre is komfortos szettje volt, amiben jól érzi magát.
Negyedik éve vagyunk osztálytársak, és most először jelent meg így, a saját hajszínével, körmeivel, az arcbőre fedetlenül, természetesen, az igazi vonásaival, és látszólag sem akart tökéletesen kinézni.
Ahogy végigment közöttünk a termen, konkrétan mindenki őt nézte, végigkísértük a tekintetünkkel, de Niki továbbra se nézett ránk, csak leült, és kifejezéstelenül elővette a füzetét.
- Oké, ezt most valaki magyarázza meg nekem, de nagyon gyorsan - rohamozott le minket Enikő óra után, amikor négyen lányok összegyűltünk.
Ahogy halkan kiveséztük a témát (Niki kicsengetés után kiment a teremből), egyre jobban értettem magamban és egyre biztosabb voltam benne, hogy mi ez az egész pontosan, bár azt hiszem, mivel Niki nekem fakadt ki egyedül az égő suliban, értenem is kellett.
De a biztonság kedvéért hamar megkaptam a magyarázatot, amikor három órával később Nikit és engem leküldtek fénymásolni.
- Tetszik a mai... külsőd - dicsértem meg halkan, amikor kijöttünk a tanáriból, csak mert amúgy nekem személy szerint ezerszer szimpatikusabb volt így.
- Minden nap ez a külsőm, csak eddig nem láttátok, mert eltakartam, változtattam rajta, néhány dolgot emeltem csak ki... - sorolta Niki rágózva.
- Jó, jó, úgy értettem - mentegetőztem - És, ha szabad kérdeznem...
- Belefáradtam abba, hogy tovább akarjak megfelelni - válaszolta kitalálva a gondolataimat - Tökéletesnek akartam tűnni, de soha nem fognak tökéletesnek látni, szóval nem érdekel, így is-úgy is megszólnak, max másért. A barátnőim kibeszélnek, hátbaszúrnak, a fiúk, akiket szeretek vagy szerettem, kihasználnak, megaláznak és dobnak, amúgy meg kurváznak, ribancoznak, a szalagavatós táncpartnerem azzal poénkodik, hogy tuti nemi beteg lesz tőlem azzal, hogy táncolunk, satöbbi, úgyhogy nem, már nincs miért érdekeljen, hogy mit gondolnak rólam. És arról is letettem, hogy tetsszek annak, akinek szeretném, mert soha nem fogok. Akkor meg már jobb is így, ennyi - zárta le a témát - És nem kérlek meg, hogy tartsd titokban, felesleges, ez se érdekel már, kürtöld csak szét, nekem olyan mindegy.
- Nem akartam kibeszélni az érzéseidet, legutóbb se tettem - védekeztem.
Niki először látszólag meglepődött.
- Csodálom - mondta végül.
- Oké, tudom, hogy nem vagyunk akkora öribarik, de azért nem vagyok szívtelen - néztem rá, mire keserűen elnevette magát - Nem élvezem, ha árthatok másoknak, vagy megbántom őket, vagy bármit, amit gondolsz rólam.
- A saját szeretteim tettek tönkre, mindenkiről ezt gondolom. De most is amúgy csak pont te hallgatsz meg, baszki, ez annyira gáz - fújtatott.
- Mármint, bocsi, de az a "pont te"... - értelmeztem a szavait, hogy ezt most hogy értsem, mire félbeszakított.
- Tudod, hányszor utáltalak már??? - fakadt ki belőle - Vagyis megmondom, egyszer, de azt amióta csak ismerlek! De mégis, miért te vagy már megint az egyetlen, aki...? - túrt a hajába kiborulva, be se fejezve, hogy igen, ennek ellenére mégis rám számíthat az utóbbi időben gyakorlatilag egyedül, ha ki akarja önteni a lelkét.
- Nem tudom pontosan, mivel érdemeltem ki ennyire az utálatodat, de ha... - kezdtem bele tapintatosan, de ismét nem hagyott kibontakozni.
- Két teljes éven át néztem végig, ahogy a srác, akit szeretek, téged szeret, küzd érted, boldoggá tesz, te boldoggá teszed, hogy folyamatosan lepattint engem érted, miközben rám kábé egy pillantást se vet, ja, de, negyed óráig, amikor arra az egyre voltam jó neki, hogy kihasználja, hogy bármelyik másodpercben ugrok, csak hogy figyeljen fel rám, hogy ideiglenes felejtő legyek, hogy téged felejtsen, de valszeg még amikor épp elhitette velem, hogy kellek neki, se velem volt lélekben, rohadtul nem érdekeltem, csak én voltam olyan kicseszett naiv idióta, hogy kábé önszántamból felkínáltam magam neki, aztán összejött veled megint, és téged szeret, azóta is, minden egyes rohadt nap ezt nézem, negyedik éve! Ja, és amúgy miközben én minden erőmmel igyekszem, hogy észrevegyenek és kapjak valami szeretetet, mondjuk, téged annyira kurvára mindenki imád, mindenki, szó szerint, jól is teljesítesz, tehetséges vagy, mindenkinek te tetszel, minden, amit szeretnék magamtól vagy az élettől, az a tied, egy csettintésre, és lehet irigynek tartani, mert tudod mit, kurvára az is vagyok! Eközben épp nagy barátnők vagytok Csengével, akiről jobb is, ha nem beszélünk, és közben engem nem bírsz, aki sokkal kevesebbet ártott neked, de ezt már mondtam, és azt még nem is vágtam a fejedhez, hogy amúgy tudod hányszor rúgtál belém az évek alatt, röhögtél ki, beszéltél ki a hátam mögött? Ahogy rámnéztél, már abból sütött a lenézés! Mégis mi a francért kéne, hogy ne utáljalak? Casso tett tönkre nagyrészt, de képzeld, drága Lenike, csak mondom, hogy amúgy jobbára miattad! Úgyhogy nem, az én szememben nem vagy az a cuki, angyali, nemlehetnemimádni lány, akiben majd biztos olyan kicseszettül megbízom, de nyugi, valószínűleg csak az enyémben nem! - zúdította rám, majd ahogy ezeket kimondta, elcsendesült és inkább rám se nézett.
Hát, hogy őszinte legyek, keresgéltem egy darabig a szavakat, hogy mit mondjak erre, erre a kimerítően hosszú beszámolóra, hogy miért is utál engem, amit nem azt mondom, megértettem, az ő szemszögéből tényleg érthető, és még sajnáltam is, de keltett azért bennem jónéhány furcsa érzést.
- Azt sajnálom, ha bántottalak, ha megalázva érezted magad miattam, vagy ilyesmik, de... - nevettem el magam kínosan - Megértelek, tényleg, de nem szeretném, ha olyan miatt utálnál, amiről nem tehetek, mert egyébként igyekszem jobb lenni hozzád, és nem akartam ezt a fejedhez vágni, de a hátad mögött is bevédtelek, ezeket meg nem azért mondom, hogy bármit várjak érte, erkölcsből teszem ezeket, csak... csak szerintem nem én vagyok az, akit egy kalap alá vehetsz azokkal, akiket ténylegesen bántottak, mert én most is csak segíteni szeretnék, és... na jó, mindegy, hagyjuk is - sóhajtottam fel - Megértem az érzéseidet - zártam le végül, majd bekopogtunk az osztályba és bementünk.
Nem akartam mindenáron meggyőzni, ha utálni akar, azzal nem tudok már mit csinálni, csak először kicsit rossz volt hallani, de mindegy.
Na jó, persze, nem mindegy, gyakorlatilag hatással volt az egész napomra, akármennyire is próbáltam palástolni, nem csoda, hogy Casso végül kiszúrta.
Ironikus, pont Casso, maradjunk annyiban, hogy ez a helyzet bárkivel jobban jönne ki.
Szóval ahogy grafittos kézzel kiértem rajzkörről, ő pedig bevárt a teremnél és elindultunk haza, szinte azonnal megkérdezte, hogy mi van velem.
Kínosan elnevettem magam.
- Rövidre fogva, Niki közölte velem, hogy utál - jelentettem ki egyszerűen.
- Az komoly - biccentett - És nem annyira rövidre fogva?
- Nem akarom kibeszélni az érzéseit - mondtam.
- Annak, aki nemrég a fejedhez vágta, hogy utál? Te tudod.
- Az ő szemszögéből nézve megértem őt. Valahol nyilván nem esik jól, meg egy picit talán bűntudatom is van, de megértem - magyaráztam.
- Semmit nem is csináltál ellene.
Nem válaszoltam, nem is tudtam mit, Cassoval toplistás került téma Niki ügye, legalábbis részemről az volt, Casso viszont egy kis csend után feszülten elnevette magát.
- Oké, értsd meg az érzéseit, ami miatt utálhat téged, én nem tudom - közölte - Miattam van baja veled, olyan dolgokért, amiket vagy nem is te csináltál, vagy nem ellene, engem utáljon, minden oka megvan rá, de felbasz, hogy rajtad csattan, amikor amúgy te meg ennyire erkölcsös vagy vele szemben - hitetlenkedett.
- Én sem voltam vele túl kedves.
- Mert ő veled? Már bocs. Nem tartozol neki semmivel, pláne nem azzal, hogy rosszul érezd magad. Zavarja, hogy jobb vagy, mint ő, és hogy a létező összes élethelyzetben téged választanálak helyette, ennyi a problémája. Szokj hozzá a féltékeny emberekhez.
- Jó, persze, igazad van, csak... - dörzsöltem meg az arcom.
- Csak... - ismételte meg biccentve, mint ha ezzel szembesítette volna magát, hogy bejött a tippje, és tényleg így folytattam.
- Csak megsajnáltam. Én se éreznék máshogy az ő helyében - láttam be.
- Ja, én meg bármit ráteszek, hogy ő meg tuti nem lenne ilyen empatikus veled szemben a te helyedben.
- Te, és az előítéleteid...
- Nem, Leni, tapasztalat - javított ki.
- Nem akarlak sértegetni, de ha listát állítanánk azokból, akik ezt tették vele, hogy ennyire összetörjön, azt hiszem, eléggé az elején szerepelnél - jegyeztem meg - Aminek a jó része meg miattam történt.
- Rohadtul nem így van - közölte egyszerűen - Bocs.
- Hogy Niki végignézte éveken át, hogy velem vagy, őt meg ejted egyfolytában?
- Ha nem vagy, ejtem valaki más miatt - jelentette ki tényszerűen - Vagy csak simán ejtem, nem azért nem jön be, mert itt vagy te, sehogy se jönne be, soha nem akarnék tőle semmit.
- Max egy tizenöt percet, amíg...?
- Kábé hányszor kell ezt még visszahallanom tőled? - kérdezett vissza.
- Csak megkérdeztem, hogy értsem a gondolatmenetedet - védekeztem.
- Pontosan tudod, mi történt, milyen állapotban voltam akkor, és hogy letagadnám, muszáj ezt?
- Csak megkérdeztem - ismételtem meg - Ettől függetlenül mondjuk Nikit nem hinném, hogy ezek vigasztalják.
Casso egy darabig nem mondott semmit.
- Amúgy normál esetben az se lett volna, de ezt annyiszor kifejtettem már, ennél egyértelműbb nehezen lehetnék - szólalt meg újból.
- Gondolom, a te olvasatodban az a normál eset, hogy nem törlek össze, tehát akkor mégse mondhatjuk azt, hogy nem voltam benne a dologban, miattam borultál ki - gondoltam tovább.
- Nem, Niki az én hibám, nem te akartad, hogy vele próbáljam elterelni a figyelmemet rólad. De amúgy ez most arra megy ki, hogy mindenáron bebizonyítsuk, hogy Nikinek volt oka elbaszni az egész kedvedet mára és hogy legyen miért bűntudatod legyen, vagy mi?
- Nem, félreértesz - magyarázkodtam - Én csak a mai napon szembesültem egy másik lány érzéseivel, belegondoltam az ő szemszögébe és úgy érzem, hogy igenis benne voltam abban, hogy rosszul érezze magát. Nem lehet visszafordítani, úgyhogy annyit tudok és szeretnék tenni, illetve már el is kezdtem, hogy ezen változtatok, ennyi - foglaltam össze két mondatban, mire Casso felhúzta egy kicsit a szemöldökét, ki se mondva, hogy nagyon nem ért egyet, de látszólag nem is próbált úgy tenni, mint aki ezt maximálisan elfogadja, hagyta, hogy egy pillanat alatt leolvassam az arcáról ennek az ellentettjét - Na jó, szeretném hallani a te álláspontodat, csak mert biztos vagyok benne, hogy mást gondolsz - mondtam, miután mérlegeltem magamban a dolgot egy kicsit.
Casso feszülten elnevette magát.
- Most mit mondjak? - kérdezett vissza értetlenül - Csak olyanokat tudok, amiket már hallottál tőlem. Nincs miért elfogadnod, hogy hibásnak állítson be, és pláne nincs okod rosszul érezni magad, se elkezdeni a nagy vezeklésedet egy olyan lánynak, aki egy rendes dolgot nem csinált még veled. Nekem meg szintén nincs miért elfogadnom, hogy miközben én voltam, aki bántotta, te törlessz helyettem, és hogy végignézzem, hogy emiatt már megint belefutsz abba, amibe már olyan rohadt sokszor - közölte egyszerűen - Nem lehet mindig mindenkit megsajnálni, vagyis lehet, de nem segíthetünk mindenkin, akinek problémája van, mert mindenkinek van problémája, te meg általában nem így gondolkodsz, már megint nem, pont ezért vagy sokkal jobb, mint én, vagy mint az emberek többsége, akik meg az olyanok jóindulatát használják ki, mint amilyen neked van. Szeretem benned, tényleg, hogy olyan sok benned a szeretet, meg hogy annyira jó vagy, nem is tudod, mennyire imádom, de ebben a világban nem mindig éri meg jónak lenni, Szöszi, mert ez egy rohadt szar világ, amiben csak akkor tudsz igazán érvényesülni, ha te vagy magadnak az első, nem mások és a problémáik, pláne, ha lehúznak vele. Úgyhogy nem, egyszerűen csak nem tudom elfogadni, és nem is akarom ezt az egészet.
- Te gondoltál már rá, hogy jóvá tedd? - érdeklődtem egy kis csend után, egyértelműen Nikire utalva.
Casso zavartan beletúrt a hajába.
- Nem lehet visszafordítani - mondta, engem visszaidézve - Összetörtem, lehet, mint még sokan másokat, és engem is összetörtek, szerintem nincs olyan, akit még nem. Egy részét, akik miattam törtek össze, volt okom, és persze, tudom, hogy szar volt nekik, vagy rosszabb esetben még most is, de nem tudok vele mit csinálni, nekem legalább nem lett így szar. Aztán ugye a másik része, amit nem mindig szívesen, de vállalok, hogy nem lett volna kötelező, mégis megtörtént, és beállíthatnék mindenkihez, hogy bocsánatot kérjek, kiengesztelhetném őket, de semmi értelme, nem lesznek kisegítve vele, köztük Niki se lenne. Ne áltassuk egymást, mindketten tudjuk, hogy messze vagyok attól, hogy jónak lehessen hívni, ez van, ilyenné tett az életem, csak még nem találkoztál azzal az énemmel, aki vagyok nélküled, és valószínűleg nem is fogsz, mert jó hatással vagy rám. Szóval jóvá tehetném, és még nagyon sok mindent jóvá tehetnék, de nincs értelme. Nikivel kapcsolatban meg főleg nem, így másfél év után, enyhén álszent lenne.
Először nem tudtam mit mondani erre, de nem hinném, hogy sok választ várt volna, úgyhogy csak szótlanul befordultunk az utcánkba.
- Szeretem, amikor őszinte vagy - vallottam be megtörve a csendet.
Ilyenkor mindig közelebb érzem magam hozzá.
A következő pillanatban hangosan elment mellettünk egy autó, mire mindketten odanéztünk.
Már a hirtelen megjelenő autók hangjára is gyomorgörcsöm van, úgyhogy automatikusan rászorítottam Casso karjára, aki erre csak felém kapta a fejét.
- Jól vagy? - fürkészett.
- Igen, persze - engedtem el a karját.
- Dehogy vagy, Szöszi, ne verj át.
- Nem verlek át, úgy is rájössz - nevettem el magam zavartan.
- Ott a pont - mosolyodott el.

Mai nap - 5/?: mivel nagyon vegyes volt, a mai értékelést egyszerűen csak kihagyom.