101. Érzelmek

1.1K 76 17
                                    

[02.20.]
"Istenem, Casso, vedd már fel" - gondoltam magamban ezredszerre is, szinte szétszorítva a telefonom.
A mentőautó már elhagyta az utcát, épphogy észrevettem, és konkrétan senki nem vette fel a telefont a szomszéd családból, nekem pedig nagyon rossz előérzetem volt, így gyorsan magamra vettem a cipőmet és a kabátomat, majd a lakáskulcsomat, a telefonomat és az irataimat felkapva sietősen elindultam a házból.
Persze maradnom kellett volna, de hogy maradjak egy helyben, amikor valakit tutibiztosan elvitt a mentő, ráadásul olyan sietősen, és éreztem is, hogy baj van, nem tudtam, kivel, a barátommal, az egyik legjobb barátnőmmel, a legjobb fiú barátommal, vagy a szüleikkel, és azt sem tudtam, hogy mi történt, de azt tudtam, hogy baj van, összesen ennyit tudtam, így nem maradtam otthon, siettem a legközelebbi kórházba tömegközlekedéssel, ahogy csak képes voltam rá.
A kórház hangokkal teli, de mégis csendes, hideg folyosóján sietve, ahogy minden egyes lépésemmel kopogott a cipőm, egyedül Lottival futottam össze.
- Mi történt? - kérdeztem tőle aggódva.
- Anya sürgősségin van. Nem tudom, mi a baj, de azt tudom, hogy nagyon nagy, Roli hívta ki a mentőket, csak ő volt otthon, fogalmam sincs, mi lehetett - válaszolta Lotti pattanásig feszülten, ránézésre is remegő kézzel, a könnyeit visszafojtva - Várom, hogy mondjanak valamit végre.
- Úristen - pislogtam - Csak te vagy itt?
- A többiek még nem értek ide, én voltam ide a legközelebb. Roli az előbb ment ki az épületből, nem engednek be minket Anyához, de én megvárom azért a többieket - dörzsölte meg az arcát a teljes összeomláshoz közel.
- Cassoval beszéltél már?
Lotti feszülten elnevette magát.
- Egy pár szót, de nincs beszélgetős állapotban, hidd el, nem véletlen ment ki. De megértem, ha te is szeretnél beszélni vele, keresd meg nyugodtan, nem lehet messze - nézett rám, kitalálva a gondolataimat.
- Megleszel egyedül? - kérdeztem szomorúan.
- Persze, bevárom a többieket - bólintott megtörölve a szemeit.
Hosszasan megöleltem Lottit, megsimogatva a hátát, majd hangos cipőkopogással kisiettem a kórház folyosóin az épületből.
Cassora a kórház mögött találtam rá valamennyivel, épp elhagyta az épület kerítését, háttal nekem, nem vett észre, de én már méterekről éreztem, ahogy szinte vibrál körülötte a levegő.
- Várj! - szóltam utána, hogy beérhessem.
A hangom hallatára megállt és a hajába túrva megfordult.
Ahogy rámpillantott, annyi érzést láttam meg a szemében egyszerre, ami először komolyan megijesztett, majd összeszedtem magam és halkan megszólaltam.
- Jól vagy? - kérdeztem óvatosan, ami mondjuk költői kérdés volt, a levegőn is érződött, hogy nagyon nem.
Cassonak a kérdésemre egy hihetetlenül feszült nevetés hagyta el a száját, persze, hogy lenne, mire lehajtottam a fejem, majd ránéztem és óvatosan odamentem hozzá.
Még nem is tudtam, mi történt, csak annyit, hogy az anyukája sürgősségin van, és ő hívta ki a mentőket, de már megterhelő volt lelkileg, amennyi érzést láttam rajta.
Annyi érzelem szorult belé, hogy rám is kihatott, soha nem láttam még ennyire idegesnek, és előttem kontrollálni próbálta magát, visszafojtani mindent, ami benne volt, az összes feszültséget, alig tudott rámnézni, én pedig odaléptem hozzá és megsimítottam a karját, mire rámpillantott.
Ahogy így a szemébe néztem, tényleg az idegösszeroppanás határán lehetett, és még sok más határon is, mindennel egyszerre küzdött magában.
- Leni... - szólalt meg, nagy nehezen kimondva valamit, a szavai épphogy nem remegtek csak be a feszültségtől - Nem... - kezdett bele, de aztán egy ijesztően feszült nevetés hagyta el a száját, mint aki el se tudja dönteni, hogy szóljon hozzám, majd végig se tudta mondani, amit eredetileg akart, csak a hajába túrva kifakadt - Nem, én ezt nem, bocs, de jelenleg azt se tudom, mit mondjak, vagy mit csináljak, hogy ne öljek meg valakit most azonnal, most nem tudok az lenni, aki veled akarok lenni, kurvára nem, higgy nekem - fakadt ki az utolsó lelki erejét is bevetve rá, hogy ezt viszonylag normálisan közölje velem, visszafojtva mindent, hogy ne rám zúdítsa, még ha én ezt egyáltalán nem is várom el.
Tényleg úgy tűnt, mint aki az összeroppanás legeslegszélén van, annyira kiborult.
- Nem kell lenned semmilyennek, érhető, hogy rosszul érint, még ha nem is tudom mi, de ha az úgy könnyebb... - próbáltam megnyugtatni, de Casso miután megdörzsölte az arcát, félbeszakított.
- Rosszul érint, ja, összevesztem anyámmal, otthagytam, ő meg a semmiből rosszul lett, mert olyan kibaszott ideges volt miattam, és végigesett a lépcsőn, Leni, Istenem, otthagytam, basszameg, aztán most bent fekszik eszméletlenül, vagy túléli, vagy nem, full miattam, egy kicsit kurvára rosszul érint, így is mondhatjuk! - tört ki belőle őszintén, széttárva a karjait, én pedig szomorúan néztem rá.
Erre nem tudtam először mit mondani, Casso viszont, ahogy ez kifakadt belőle, itt pattant el a feszültsége, annyira kiborult, hogy hirtelen csak felkapott valami üveget a földről, és teljes erővel nekivágta a pár méterre lévő, szemközti falnak, az üveg pedig hangos, ijesztően éles hangon tört ripityára.
Ettől ijedten összerezzentem, talán egy kicsit el is sikítottam magam ösztönből az arcom elé kapva a kezem, majd felgyorsult szívveréssel ránéztem.
A tőlem egy kevéssel álló srác az érzéseivel küzködve a hajába túrt, majd egyszerűen csak leroskadt a mögöttünk lévő padra, a tenyereibe temetve az arcát, mire óvatosan én is leültem mellé.
Megijesztett, de nem elijesztett.
- Kurvára miattam van, Leni - szólalt meg gondterhelten felnézve a tenyereiből.
- Ne mondj ilyet - mondtam ösztönösen - Baleset volt, nem lehet bűntudatod emiatt - néztem rá.
- De, az van - nézett rám - Baleset volt, ami soha nem történik meg, ha nem baszom fel, ha nem vágok olyanokat a fejéhez, amiket hozzávágtam, soha nem vágtam volna, csak ideges voltam, ha nem hagyom ott, semmi baja nem volt... nem bírom ki, tényleg nem bírom ki, ha elvesztem, Leni, csak magam miatt... tudod, miket mondtam neki utoljára? - kérdezte, teljesen elvesztve a kontrollt az érzései felett, az érzelemhullámainak hatása alá kerülve, ideges volt, emésztette a bűntudat, aggódott, minden egyszerre volt benne, megdörzsölte az arcát, nem is tudom, melyik érzelme lehetett, ami miatt az a két szép, gyönyörű szempár először csillant meg.
Életveszélybe került az édesanyja, súlyos életveszélybe, ami önmagában is borzasztó, de ő még magát is hibáztatta ezért, hogy miatta történt, magát emésztette, utálta miatta, hogy ő tehet róla, annyira összezuhant, tartani akarta magát, de nem tudta, Istenem, csak azért igyekeztem minden erőmmel visszafojtani a könnyeimet, ahogy néztem, hogy ne rontsak a helyzeten, szanaszét tépte a szívem, hogy így láttam.
Senki nem volt körülöttünk, egy lélek se, csak ő és én, ő pedig a hajába túrt, a térdein megtámasztva a könyökeit, majd hosszú idő után oldalt rámnézett.
Ahogy a szemeibe néztem, azokba a csodálatosan kéklő szemekbe, amik most őszintén könnyesek voltak, mert már nem bírta, nem sírt, csak meglátszott a szemén, hogy nem sok választja el tőle, tényleg, mint ha ezer kést szúrtak volna át a szívemen, megszólalni se tudott, csak elkapta a tekintetét, és maga elé nézett, kattogott az agya, éreztem, ahogy minden egyes gondolata egyre csak jobban leterheli.
Megsimítottam a karját.
Nem tudtam mit mondani, lehet ez az én gyengeségem, de nem találtam a szavakat, hogy mégis mit mondhatnék, amitől bármi jobb lenne, minden szó olyan üresnek hangzott, így csak oldalról megöleltem.
Nem számítottam arra, hogy visszaölel, ilyen érzelmi állapotban nem vártam el, de nem tolt el magától, én pedig megsimítottam a vállát és a hátát, majd Casso a tenyereibe temette az arcát, és nem tudta tartani magát tovább, egyszerűen csak átadta magát fájdalomnak, az érzelmeinek, és valószínűleg az idegességtől, az aggodalomtól és a bűntudattól egyszerre, szinte hang nélkül elsírta magát.
Sokszor voltam már szomorú miatta, de akkor tényleg úgy éreztem, hogy soha nem fájt még így a szívem tőle.
- Nem akarom ezt, Leni - szólalt meg a feszültségtől kicsit beremegett hanggal, mint aki el se hiszi ezt az egészet - Tudom, mennyi szart csináltam már, meg hogy kurvára nem vagyok jó, de... ennyire? - nézett rám, újra az ideges hangulatába lendülve, a könnyei már egyre feszültebb könnyekként csillogtak, majd beletúrt a hajába - Önző vagyok, oké, de miért már megint én, ennyire szar vagyok, vagy megérdemlem, vagy mi? Vagy még ha meg is, feküdjek én ott bent! Nem, Leni, én ezt nem, nem bírom ki, nem éltem eleget ehhez - fakadt ki őszintén - Kurvára tényleg mindenkit mindig csak elveszítek, mindent kinyírok magam körül, tönkreteszem az életemet, mások életét, az ő életét, így se bocsájtom meg magamnak, de ha ennél nagyobb gáz lesz... tényleg nem tudom, hogy fogom kibírni - temette a tenyereibe az arcát, olyan heves érzelmekben, indulatokban csapongva, hogy a saját szavait is alig tudta követni - Meg fog halni miattam, Leni - mondta ki, ami végig benne volt, majd teljesen kiborulva ettől, összeroppanva a tudat súlya alatt, folyamatosan könnyes szemekkel megint felkapott valami tárgyat maga mellől, és a feszültségét levezetve izomból nekivágta ugyanannak a falnak.
Eddig a pontig a feszültségét, az idegességét lehetett érezni leginkább, ettől kezdve viszont egyszerűen csak összezuhant, egy fiú volt, aki teljesen abban a hitben van, hogy meg fog halni az édesanyja, ráadásul magát hibáztatja miatta, már nem bírja el az összes terhet, csak feladná, előtört belőle mindez a könnyeivel, a bűntudata, a félelem, a reményvesztettség és az elkeseredés.
Annyira szívbemarkolóan fájdalmas volt ezt nézni, soha nem láttam még sírni, nem is sírt szinte soha senki előtt, mindig úgy érezte volna, hogy gyengének tűnik tőle, de mégis miért gondolná őt bárki gyengének emiatt?
Szorosan megöleltem, ő pedig most már visszaölelt, a vállamra hajtva a fejét.
- Semmiről nem tehetsz - mondtam halkan, a haját megsimogatva.
Sajnos tudom, hogy ezzel nem győztem meg, nem győztem le a bűntudatát, soha nem láttam még ennyire ellenségesnek önmagával, abban a pillanatban annyira utált mindent, ami ő, annyira fájdalmas volt látni nekem, annak, aki mindennél jobban szereti őt.
Aztán elhajolt tőlem, észrevettem, alig nézett rám, amióta itt vagyok, rám se tudott pillantani, nem tudom, mi lehetett az oka, majd könnyes szemekkel beletúrt a hajába, újra és újra megkísérelve feldolgozni a történteket, és a tenyereibe temetve az arca egy részét, kiadva a feszültséget, egyszerűen csak elkiáltotta magát.
Casso az egyik legerősebb ember, akit valaha láttam, annyi mindent feldolgozott már, kitartott, megőrizte a lélekjelenlétét, még ha mély szakadékokba is zuhant párszor, onnan is képes volt kitörni, elfogadta magát - már is gyenge lenne attól, hogy ezt már nem bírta?
Nem, nem az, még ha ő úgy is érezhette.
Határozottan úgy érezhette, én viszont határozottan nem értettem egyet és nem is fogok.
Azt hiszem, a legerősebbeknek is kijár, hogy összetörhessenek, hogy sírhassanak, hogy egy pillanatra ne akarjanak erősek lenni - mert nem is attól lesz valaki erős, hogy nem sír, hanem, hogy átvészeli a nehéz időszakokat, még a könnyei ellenére is.
Ő pedig erős - és hiszem, hogy át fogja vészelni.

Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évadWhere stories live. Discover now