Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

118. Őszinteség

[03.18.]
Márti erre elkomolyodott egy pillanatra, látszólag egyáltalán nem lepte meg a kérdésem, inkább csak úgy tűnt, mint aki nagyon remélte, hogy nem teszem fel, ez pedig mindent megerősített magamban, majd Márti újra egy mosolyt csalt az arcára.
- Persze - mosolygott rám - Itt?
- Kicsit odébb - igazítottam meg a hajam zavartan.
Elsétáltunk ketten az egyik padhoz a tér másik oldalára, az egyik fa alá, de nem ültünk le, megálltunk egymással szemben.
Márti zavartan a hajába túrt, igyekezett megtartani a látszatot, de elárulta, ahogy az ujjait dörzsölgette össze, úgy, ahogy akkor szoktunk tudtunk nélkül, amikor kellemetlenül érezzük magunkat.
- Szóval... - kezdtem bele, én is teljes zavarban, de igyekezve ura lenni a helyzetnek, és a lehető legnormálisabban feltenni a nagy kérdést, bár ez elsőre nem igazán jött össze, nehezebb volt, mint hittem - Nem tudom, hogy kezdjem - nevettem el magam zavartan, a hajamba túrva - Tehát... lehet, hogy én értelmeztem félre nagyon, és az is lehet, hogy ez nagyon kellemetlenül fog kijönni, mert tök alaptalan az egész, de azért megkérdezem, szóval... amikor azt mondtad, hogy összekavarodtak az érzéseid, ezt pontosan hogyan értetted? És kire? - kérdeztem elsőként, felvezetve a témát.
Márti elkapta a tekintetét, soha nem volt elpirulós, de pont olyan volt, mint aki rákvörös lenne már, ha olyan lenne elpirulás szempontjából, mint én.
- Akkor jól éreztem, hogy Ő, ugye? - szólaltam meg helyette óvatosan, halkan, mire Márti rámnézett.
- A barátod? Igen - vallotta be őszintén, tehetetlenül széttárva a karjait.
Ez kimondva még rosszabb volt, mint eddig maga tudat, mire először én is elkaptam a tekintetem, majd összeszedtem magam, és megtörtem a csendet.
- De... - szólaltam meg, majd zavartan, feszülten elnevettem magam - De hogyan? Mármint, pontosan, hogy... csak érdekel, tetszik, vagy... - néztem rá, hogy mondjon már valamit.
Márti erre felém fordította a fejét, ő is összeszedte magát, és kelletlenül kimondta.
- Beleestem.
Így hát konkrétan ki lett mondva, amire először nem is tudtam, hogy mit mondjak, minden, amit ezzel kapcsolatban megfogalmaztam magamban eddig válasznak, ebben a pillanatban, mint ha eltűnt volna a fejemből, így csak igyekezve ezt minél érettebben feldolgozni, megdörzsöltem az arcom, és egy-két lépést megtettem oldalra, majd vissza, mint az ideges felnőttek.
- Ne haragudj, Lencsi, én nem akartam, csak... egyszerűen... - kereste a szavakat, amivel bocsánatot kérhetne, szomorúan rámnézve.
Nem vártam tőle bocsánatkérést, nem tartozik vele csak az érzései miatt, ha valaki, én aztán tudom, milyen hamar bele lehet szeretni a szóban forgó fiúba, én is voltam már szerelmes belé, amikor barátnője volt, több alkalommal is.
- De ez mikor történt? Vagy mióta tart? - kérdeztem, megszólalva végre, megállva vele szemben, az egyik karomat rákulcsolva a másikra, mert tényleg nem tudtam, hogyan reagáljak.
Márti erre nem válaszolt először, csak elfordította a fejét.
- Szörnyű barátnő vagyok, Lencsi...
Erre hátraléptem egy kicsit, újra beletúrva a kiengedett hajamba, amit a koratavaszi szellő lágyan fújdogált, és fogalmam se volt, mit mondjak.
Láttam, hogy Casso és Ricsi ekkor értek ki a suliból, de elszakítottam a tekintetemet tőlük, majd visszanéztem az előttem ácsorgó lányra.
- De nem értem - nevettem el magam feszülten - Nem is találkoztatok már mióta ezelőtt, utoljára a szalagavatón, ami decemberben volt, december elején, de hát akkor még... nem értem, nem tarthat azóta, ott volt Áron... - értetlenkedtem, mire felemelte a fejét, de el is kapta a tekintetét azonnal, nem tudott rámnézni.
- Nem azóta tart.
- Akkor mióta? Vagy hogyan? - kérdeztem egyre jobban az érzelemhullámaim alá kerülve.
Márti először megint nem mondott semmit, csak nagyon zavartan megdörzsölte az arcát és nagy levegőt véve megszólalt.
- Március elején kezdődött.
Erre először értetlenül elnevettem magam, mert csak ma másodszor hallom ezt a "dátumot", és egy kicsit oldalra fordultam, a csuklómat a homlokomnak támasztva, hogy összegezzem az eddigi információimat.
Ezalatt láttam a szemem sarkából, ahogy Casso észrevett minket a tér másik feléről, és odasiet hozzánk, de annyi minden volt a fejemben egyszerre, a kirakós ezernyi darabja, amik összerakásra vártak, hogy nem ezzel foglalkoztam.
Aztán ahogy Casso odaért hozzánk, abban a másodpercben, egy pillanat alatt, egyszerűen csak összeállt a kép.