Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

51. Reggel

November 23. (péntek)
Ahány ember, annyiféle elképzelés arról, milyen is egy tökéletes reggel, egy viszont biztos, egy ember sincs, akinek olyan jelenne meg erre a gondolataiban, mint amilyen reggel az enyém volt ma - nem az a tipikus, filmbe illő napkezdés volt, az biztos.
Átforgolódott éjszaka, karikák, általános rosszkedv - és még ez volt a legjobb része.
- Szia Kincsem, legyen szép napod - mosolygott rám Anya, amikor felvettem a kabátom indulás előtt.
Ahogy kiléptem az ajtón, és megláttam Őt a kapuban szokás szerint, egyszerre lepett meg és egyszerre jöttem zavarba a látványától és a szimpla jelenlététől. Végülis csak a fél éjszakát töltöttem azzal, hogy rajta kattogattam az agyam, meg az idióta exem történetein.
Nem volt jó kedve, első ránézésre sem, ami egy kicsit elterelte a figyelmem a lepkéim szokásos, reggel fél nyolc-körül kezdődő rutincsapkodásairól.
- Szia - köszöntem neki halkan.
- Szia - köszönt vissza, majd mindenféle felvezetés nélkül témába vágott - Első kérdés. Miért akarsz átverni? - kérdezte egyszerűen, mire egy pillanatra leblokkoltam.
- Nem tudom, mire célzol ezzel - válaszoltam végül, elkapva a tekintetem, majd kikerültem, hogy inkább csak induljunk el.
Casso feszülten elröhögte magát, utánam fordult, majd másodperc töredéke alatt be is ért.
- Oké, akkor második kérdés, nem tudom, tízes skálán mennyire nézel hülyének... - jegyezte meg, én pedig rá se tudtam nézni - ...merre is voltál tegnap? Mert az, hogy nem pszichológusnál, az olyan kurva biztos, mint hogy most itt vagyok melletted - közölte, mire egy pillanatra kínosan lesütöttem a szemem, majd visszanéztem rá.
- Hol máshol lettem volna? - kérdeztem vissza.
- Akkor tovább szűkítek, talán egyszer eljutunk arra a pontra, hogy ne hazudj egyből a szemembe, alig várom már - ironizált - Szóval, harmadik kérdés, van még egy pár, csak mondom, mesélj, kivel futottál össze? Kíváncsian hallgatlak most már, szeretem a hangomat, de a tiedet kicsit jobban - nézett rám.
- Pszichológusnál voltam - ismételtem meg.
- Aham - biccentett.
- Honnan veszed ezt az egészet egyáltalán?
- Lelkes vagy - jegyezte meg a kimagyarázásomra utalva - Tudod, alapból azt még elfogadtam, hogy nem akarod, hogy eldobjalak kocsival, oké, kerültél egész nap, de mivel egy pár alkalommal vittelek már el, asszem tudom hova kell menned, és hülye sem vagyok, tudom, hogy kell, vagy hogy te hogy mennél, úgyhogy amikor Ricsi felhívott és utána megkérdezte tőlem, hogy mit keresel te a körtéren, asszem volt okom gyanakodni. Amúgy meg sokkal később értél haza, még mindig szomszédok vagyunk. Ez a kettő egyelőre elég lesz?
- És neked ebből honnan jön, hogy találkoztam valakivel? - kérdeztem tovább.
- Összeszámolgassuk, hány évem volt kiismerni téged? - nevette el magát feszülten - Rohadtul soha nem mennél egyedül csak úgy át Pestre, a kelenföldi aluljárót is utálod, meg a Batthyányis hév-megállót, van ez a pszichológusos alibid, ami kibaszott átlátszó, titkolózol, hazudozol össze-vissza, a kurva életbe, Leni, ismerlek már.
Nem válaszoltam semmit, nem nagyon tudtam mit, ő viszont egy kis csend után folytatta.
- Most amúgy belegondolva, eddig nem nagyon akartam... - szólalt meg - Nézzük csak végig, leszálltál a körtéren, ahová nyilván nem a szokásos villamossal mentél... na jó, Leni, ne bassz fel mégjobban - kezdte mégjobban összerakni a képet, én pedig ekkor már erősen olyanokban gondolkodtam, hogy mennyire mélyre ássam el magam - A fél életemet azon a környéken töltöttem, komolyan engem akartál átbaszni? - rökönyödött meg rajtam, egyre jobban szétrobbanva idegileg.
Tehetetlenül elnevettem magam, beletúrva a hajamba, csak egy kicsit éreztem magam kellemetlenül, nem vész.
- Nem, nem akartalak, nem ez volt a célom! - védekeztem, miközben megtorpantam, hogy lehetőleg ne a fél diáksereg halljon minket, ha továbbsétálunk a suli felé.
- Hát, ahhoz képest, hogy ma eddig köszönésen kívül egy szót nem mondtál, ami igaz lenne, meg még tegnap is lazán belehazudtál a pofámba, ez azért elég merész kijelentés - hitetlenkedett.
- Jó, ez így kimondva tényleg szörnyen hangzik, de.... - kezdtem, de félbeszakított.
- Mert az is, szarul hangzik, szar érzés és az egész helyzet is az - vágta rá.
- Volt rá okom - fejeztem be.
- Tudom, mindig mindenre van, de most egyáltalán mire? - kérdezett vissza egyszerűen, én pedig már nyitottam volna a számat a válaszra, amikor úgy döntött, hogy egyelőre nem hagy kibontakozni - Na jó, tudod mit, ne bontsuk meg a rendet, most már hagyj találjam ki ezt is én - mondta, majd hangosan gondolkodva elkezdte megfejteni a dolgot, én pedig az ajkamba harapva vártam, gyakorlatilag elszorult torokkal, hogy mit hoz ki ebből - Tehát, csarnok és a környéke. Nyilván nem a kerület látványosságait nézegetted - kezdte, arra utalva, hogy valakivel találkoztam.
- Láttam egy szobrot - dünnyögtem kínomban.
- Láttál egy szobrot - fogta fel segítség gyanánt, mire a tenyerembe temettem az arcom - Megvan a tér is, kösz a segítséget - biccentett.
Minden egyes szavából sugárzott a feszültség, az idegesség, és jobbára a cinizmus is, megalázó volt és nagyon kínos, főleg, hogy még nem nagyon éreztem ilyennek.
- A csarnokba nem hinném, hogy bementél, pláne, hogy mi is volt tegnap? Csütörtök, akkor, amikor odaérhettél, onnan senki nem érne rá, akit ismerhetsz - gondolkodott tovább hangosan, ijesztően kitalálva mindent - Akkor hol lehettél? - kérdezte, nem várva válaszra, csak úgy, feltéve a kérdést, amin kábé hét, azaz hét másodpercet kellett gondolkodnia - Kávés-sütis lány, Rochelle-kávézó, két sarokkal odébb - találta ki ezt is első tippre, mire kínomban már tényleg csak elnevettem magam, rá se nézve, képtelen voltam rá, a bőröm pedig vagy krétafehér volt vagy rákvörös, különbséget se tudtam tenni akkor a kettő között érzetre - Na, ez is megvan, már szerintem csak annyi kell, hogy kivel és miért, előre érzem, hogy nagyon felkúrom majd magam rajta.
Nem tudtam mit mondani, ő pedig mindent végigfuttatott az agyában, szinte éreztem, ahogy az összes létező embert, aki szóba jöhet, végigpörgeti magában, minden létező infóját előszedve, és őszintén, az egészben az volt a legrosszabb, ahogy szó szerint végignéztem, hogy összerakja a képet.
- Először két lány jutott az eszembe, de van egy olyan érzésem, hogy srác lesz - kapta el a tekintetem, és mivel hallgatás beleegyezés, főleg az én hallgatásom, még jobban felidegeltem - Kurva jó, kezdődik a jó rész. Mivel tegnapelőtt kiborultál, hogy nem avattalak be mindenbe, amikor beszéltem tíz darab percet Lizával, vagy lelki támasz kellett, vagy infó, őszintén passz, hogy melyik a rosszabb. Jakab, Zsombi, ez a kettő van most a fejemben, de még mindig ne mondd el, most már kitalálom - túrt a hajába átgondolva - Az exművészhaverod reális lenne, ő lenne a lelki támasz, romcsi lélekkiöntés egybekötve egy "kezdjük újrá"-val, még illene is a kávés a helyre, mondjuk nem beszéltetek vagy fél éve, talán több is, nem hinném, hogy lenne arcod megint felkeresni csak azért, hogy újra kifakadóeszköz legyen. Az infó lesz az - nézett rám - Zsombi mondjuk már otthagyta a kézit, de azért egész ésszerű, hogy arrafele fussatok össze, már ha nem olyan elől akarod eltitkolni, aki gyakorlatilag ott nőtt fel, plusz kérdezősködhettél tőle, épp eléggé utált minket Lizával ahhoz, mármint engem utált, Lizának meg a megszállottja volt, hogy egy csomó mindent tudjon. Hát, gratulálok, gyönyörű - biccentett gúnyosan.
Kitalálta. Az egészet.
Egy darab fél percnél is rövidebb telefonbeszélgetésből, amit ráadásul nem is vele folytattam. Azért ez elég durva.
- Mégegyszer mondom, nem a titkolózás volt a célom! - nyomatékosítottam.
- Ja, még jó, mi lett volna, ha az lett volna? - kérdezte feszülten elröhögve magát - A húgom szobájában futsz össze az exeddel az én dolgaim után kérdezősködni, vagy a konyhában anyámtól?
- Élvezed, hogy ilyen megalázó vagy?
- Én vagyok megalázó??? Most kellett magamtól rájönnöm, hogy a barátnőm egy napja belehazudik a pofámba, hogy találkozhasson az exével! - nevette el magát kínosan.
- Zavart, hogy nem tudok semmit, hogy nem mondasz semmit... - kezdtem őszintén.
- És erre titokban találkozgattál egyet az exeddel, hogy utánam és a négy évvel ezelőtti kapcsolatomról kérdezgesd, ami amúgy, bocs, de alapból kurvára csak Lizára és rám tartozik - hitetlenkedett kiakadva - Oké, hogy a barátnőm vagy, nem is titkolóztam, vagy hazudtam róla, hogy mi volt vele, de...
- Soha nem is teszem meg ezt, ha nem érzem úgy, hogy igenis nem vagy velem őszinte! - vágtam rá.
- Ja, mert tényleg olyan megbízhatatlan, hűtlen típus vagyok, hogy ezt feltételezd rólam - tárta szét a karjait kiborulva - Imádom, hogy már megint én vagyok itt, aki nem őszinte. Azt hittem, ezen tavaly már túlléptünk, de akkor ezek szerint mégsem, kurva jó.
- Nem tartalak annak alapból, őszintének gondollak, de most akkor is ezt feltételeztem, ami meg szerintem nem az én hibám - közöltem vele.
- Oké, de akkor mesélj, mit tudtál meg? - érdeklődött látszólagosan, mire először a torkomon akadt a szó - Ja, sejtettem, erre most nem fogsz válaszolni, inkább nem is akarom hallani a témakerülésedet, úgyhogy máshogy kérdezem, megtudtál bármit, ami lenyugtatott?
- Tegyük fel, de cserébe legalább kaptam mást, ami miatt alig aludtam az éjszaka - vallottam be összefonva a karjaimat - Tartogatsz meglepetéseket, az tuti.
- Na, ez esküszöm, érdekel már. Hallgatlak - bólintott.
- Nem, én hallgatlak - fordítottam meg a dolgot - Mit akart Liza azzal az egész fehér ruhás-dologgal?
- Jótól kérdezed - biccentett.
- Vagy úgy általában, mit akar Liza tőled?
- Honnan tudjam, Leni? De most komolyan - rökönyödött meg - Meg amúgy is, nem full mindegy???
- Nem, amíg ez rád, vagy mondjuk jelenleg ránk is hatással van - válaszoltam egyszerűen.
- Mert túlreagálod - közölte.
- Nem én kezdtem el egy beszélgetés után ennyire furán viselkedni, csoda, hogy gyanakodtam? - tártam szét a karjaimat - De ha már eljutottunk idáig, visszatérnék egy kicsivel a témákban, eddig neked voltam kérdéseid, most nekem lesznek. Először is, Zsombi hozzávágta a fejemhez, hogy Liza és én mennyire hasonlítunk, ezt te is látod? - mondtam ki, ami az egyike volt azoknak, amik a legjobban nyomták a szívemet.
- Mi van? - kérdezett vissza a hirtelen témától meglepetten elnevetve magát.
- Emlékeztetlek rá?
Casso először valószínűleg nem tudta hova rakni a dolgot, majd a hajába túrt.
- Nem, de Leni, most komolyan, hogy kérdezhetsz... - hitetlenkedett.
- És hasonlítunk? - szakítottam félbe idegeskedve.
- Szőkék vagytok, hasonlít a szemetek, az alakotok is kicsit, művészek vagytok, tehetségesek, ugyanaz a monogramotok, és kábé itt ki is fulladtak a hasonlóságok, ne már, most tényleg képes vagy ezen...
- Megint félbeszakítalak, bocsi, de azt hiszem, tudok még egy hasonlóságot - emeltem fel a fejem, magam előtt összefonott karokkal a szemeibe nézve.
- Tényleg, kihagytam, hogy ugyanolyan kezdőbetűjű utcában laktok, sorsdöntő - biccentett enyhe cinizmussal a hangjában.
- Mit szólnál, ha mától én is Szöszke lennék? - kérdeztem rá.
Cassot láthatóan meglepte a kérdésem, először csak pislogott kettőt, majd zavartan elnevette magát.
Először hoztam zavarba a mai beszélgetésünk során.
- Szerinted miért nem hívlak annak? - tette fel a költői kérdést - Max egy-kétszer volt véletlenül, amikor úgy jött ki a beszélgetés. Szerinted mitől lehet?
- Akkor is! Szinte ugyanúgy hívsz minket, csodálod, hogy megkérdeztem tőled, hogy emlékeztetlek-e? Már akkor Szöszinek hívtál, amikor még meg sem ismertél rendesen, egyedül a külső tulajdonságaimat, hogy szőke vagyok, hogy hasonlít a szemem az övéhez, talán az alakom is, jaj, be is mutatkoztam, ugyanaz a monogramunk, nem? - soroltam kiborulva.
- Leni, Istenem, amikor megismertelek, már régesrég túl voltam rajta - közölte.
- Mint mondjuk most? - kérdeztem rá - Nem tudom, lehet, én vagyok a hülye, de ez a "régesrég túlvagyok" dolog nálam akkor elhihető, ha ugyanaz a személy közben nem néz hosszan utána a kocsiból, nem lesznek hangulatingadozásai, ha valaki csak kiejti a nevét, vagy például mesélek anyámnak az előadásáról, amihez fűznek régi dolgok, vagy esetleg nem nézi a képét az aulában a falon rápillantásnál tovább! Láttam, hogy néztél rá vasárnap azon a színpadon. Tudom, milyen túllépni valakin, aki összetört, pontosan jól tudom, de ez nekem, az én olvasatomban nagyon nem az! - fakadt ki belőlem.
- Oké, akkor azt is tudhatnád, milyen, hogy megjelenik, érezteti veled az élet, hogy valaha szar volt, és emiatt szar lesz megint. Pont te tudhatnád - vágta rá.
Ez túl jól betalált.
- Azt akarod mondani, hogy ez ugyanaz? - nevettem el magam feszülten.
- Nem, mondjuk mert én nem fogom részegen azt mondani neked, hogy szeretem megint, mert nem igaz - mondta egyszerűen - Én nem Liza után nézek a kocsiból, meg nem őt magát nézem a képen, soha nem fogom úgy látni már, ahogy régen, vagy ahogy mások, a lányt, akibe anno beleestem, nem tud lenyűgözni többet, én a csalódásomat látom, közelről se jó érzésem van, ha ránézek - mondta őszintén.
- Mégis miatta veszekszünk, nem? - kérdeztem vissza.
- Nem, miattad, Leni - közölte, mire a karomat széttárva hitetlenül elnevettem magam - Csak még nem tudom eldönteni, hogy min akadjak ki jobban, hogy titokban összefutottál az exeddel, hogy az én dolgaimról kérdezősködj, vagy hogy emiatt össze-vissza kamuzol már vagy egy napja, tényleg nem tudom.
- Nem találkozok Zsombival, ha nem érezteted velem azokat a dolgokat, amiket már elmondtam! - vágtam rá.
- Attól még felbasz - röhögte el magát feszülten.
- Mint ahogy engem is az előtte lévő pár nap - feleltem - Nem fair, hogy most ezt az egészet úgy állítod be, mint ha az én hibám lenne!
- Mert én mit csináltam??? - hitetlenkedett magára mutatva - Éreztettem veled valamit, olyat, ami nagyrészt rohadtul nem is igaz, csak úgy szűrted le, mondd már meg nekem, hogy amúgy mit csináltam ellened, esküszöm érdekelne.
Utálok vele veszekedni, pláne, hogy ilyenkor mindig olyan kérdéseket tesz fel, amikre nem tudok válaszolni és rendszerint bennem reked a szó, ez pedig elképesztően idegesítő.
- Beszélgettem Lizával, tíz percet - szólalt meg helyettem, miután csendben maradtam - Tuti ebben lesz majd a megoldás, nézzük csak végig. Először is, visszaköszöntem neki, ez talán még belefér - kezdte ironikusan - Aztán, az már talán durvább, válaszoltam arra a kérdésre, hogy hogyhogy itt vagyok, mondtam, hogy amúgy miattad, sőt, kapaszkodj meg, válaszoltam arra is, hogy mióta vagyok itt. Utólag is elnézést - nézett rám, ami idegtépően cinikus volt, úgyhogy összefontam a karom magam előtt.
Casso, bár nem ilyen formában számítottam rá, így szépen végigmondta nekem nagyvonalakban a Lizával való beszélgetése menetét, hasonlóan, mint amit tegnapelőtt a kocsiban is hallottam tőle.
Jobbára, ahogy leszűrtem, Liza érzései voltak a beszélgetés egyik nagy témája, a bűntudata, utána, hogy mi volt Robival, hogy bánt vele Robi, egyszóval át lett beszélve nagyjából a régi sztori (nem Casso kezdeményezésére), szerintem kicsit össze is szólakoztak, de normálisan tudtak beszélni róla, véglegesen lezárva ezt az egészet.
- Nem, még mindig nem értelek - fejezte be Casso rámnézve.
- Ezt beszéltétek? - kérdeztem az előző mondatától függetlenül - Ennyibe nem akartál belemenni?
- Ebbe boldogan, csak nem ennyi volt - vont vállat - Meg amúgy is, kedvem se volt belemenni, nem ér ennyit.
- De akkor mi volt még? - értetlenkedtem, mire Casso idegesen beletúrt a hajába.
- Oké, nem akartalak belevonni, de tudod mit? - fordította felém a fejét - Volt szó rólad, volt szó kettőnkről - kezdte, mire kicsit meglepődtem - Volt szó arról, hogy már te vagy az életemben helyette, hogy nem érdekelnek a régi sztorijaim Lizával, hogy legszívesebben törölném az egészet, volt szó arról, hogy nem keresem őt se benned, se semmiben, hogy nekem már minden, kurvára minden múlt idő. Hogy ő ezt pontosan jól tudja, hogy sajnálja, hogy bűntudata van, hogy engem nem nagyon érdekel még a bűntudata sem, hogy meg sem próbál bárhogy is szétszedni minket, hogy legyen esélye nálam, mert mindketten tudjuk, pontosabban én akkor még abban voltam, hogy mindhárman, hogy nincs neki - folytatta felsorolásszerűen, rám utalva - Aztán egy kicsit, hát, mondjuk így, összevesztünk, tényleg csak egy rövid időre, egymás fejéhez vágtunk dolgokat, nem voltam jobb nála, megbántottam, nagyon könnyen lehet, utána meg abbahagytuk ezt, az egész témát, úgyhogy elkezdtünk úgy beszélni, mint két normál ember, aki régen találkozott, mert akárhogy is nézzük, papíron most már azok vagyunk - tárta szét a karjait - De nem, te mégis... mindegy, most szimplán hozzád vághatnám a tegnapi sikersztorit - nézett rám - Amit nem teszek, mert te meg ugyanazt mondanád rá, mint eddig, hogy volt okod, csak tudod, szerintem meg kurvára nem, de ha mégis annak számítana, erre nekem az akkor sem elég ok - közölte egyszerűen.
- Most kérjek bocsánatot? - hitetlenkedtem - Már ne haragudj, szerintem akkor is volt rá okom, akár megérted, akár nem, lehet, hogy félreértelmeztem valamit, de csak mondom, hogy nem értelmezem félre, ha vannak mondjuk információim! Nem Zsombit keresem meg, nem őt kérdezem, ha te válaszolsz nekem, és nem csak lepattintod a témát egyfolytában, meg próbálod elfogadtatni velem, hogy nem tudok semmit abban a témában, ami valahol a te barátnődként engem is érint, és igenis, ilyen szemszögből az én sztorim is! Nem ellened csináltam, nem direkt az volt a célom, hogy átverjelek, hogy hazudjak, hogy hátbaszúrjalak, csak tehetetlen voltam, mert nem voltál hajlandó megérteni, eldöntötted helyettem, hogy nekem mi a jó és hogy mit érezzek, legalábbis nekem így jött le.
- Most kérjek én is bocsánatot? - kérdezett vissza egyből.
- Igen! - vágtam rá gondolkodás nélkül, teret adva a heves érzelmeimnek.
- Oké, tudod mit? Sajnálom - tárta szét a karjait, mire először kicsit meglepődtem, azt hittem, ellenkezni fog - Te jössz - mondta aztán.
Sakk-matt.
A dühös női énem először nagyon ellenkezett magamban, a fejemet elfordítva győzködtem magamat, a számat belülről megharapva próbáltam kibúvót találni, de aztán kénytelen-kelletlen beláttam, hogy ha ő is, akkor én is.
- Jó - néztem felé összefont karokkal - Bocsánat, hogy hazudtam, és a tegnap délutánért - mondtam mereven.
- Köszönöm - nyugtázta biccentve egyet.
Egy darabig beállt kettőnk közé a csend, amit aztán muszáj volt megtörnöm.
- De azért remélem, valahol megértesz, vagy hogy miért borultam ki.
- Értem. Remélem, te is engem - lépett egyet hátra, utalva arra, hogy közben amúgy induljunk tovább a suliba, és lassan lezárhatnánk ezt az egészet - Mondjuk engem asszem nem olyan bonyolult.
- Én is értem - válaszoltam, majd utána mentem, és elindultunk tovább - És most kínos csend lesz az út hátralévő részében? - kérdeztem.
- Az tűnik a legjobb opciónak - mondta - Mondanám, hogy megyek arra, a másik úton, csak most annyira nem vonzó egyedül hagyni téged, a végén még eltévedsz megint és kikötsz valahol máshol - tette hozzá enyhe utaló jelleggel, amire nem is tudtam mondani semmit, csak bosszankodva megforgattam a szemem.
Álomreggel, és még nyolc óra se volt.
No comment.
***************************************
Folytatás következik! 🥰
Alakítsunk team-eket, Casso vagy Leni? (mármint ebben a konfliktusban)

Imádok háborút robbantani a kommentszekcióban, bocsánat. 😂
Puszi! ❤️