Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

[+1] Szavak

Június 20. (szombat)
Hát, azt hiszem, amióta naplót írok, sikerült megcsinálnom életem legnagyobb időkihagyását.
Talán foghatjuk arra, hogy az utóbbi elmúlt másfél hónap gyakorlatilag életem egyik legpörgősebb és legjelentősebb hónapja volt, lezajlottak az érettségik, az írásbelik, a szóbelik, minden, már csak annyi van hátra, hogy megtudjuk az eredményt, ez részben megkönnyebbülés, mert rengeteget készültem, tanultam, amennyi csak kitelt belőlem, másik részben viszont egyáltalán nem vagyok megkönnyebbülve még, mivel a legfőbb része hátravan, hogy megtudjam, hogy mégis mi lesz.
És talán arra is foghatjuk a kihagyásomat, hogy ezt a naplóírós dolgot, amiben szinte minden egyes nap leírom, hogy a sulis életemben mik történnek velem, hogy aztán értékelhessem a végén, amit mind a négy gimis évemben csináltam, szinte már rutinszerűen, most, hogy véget ért a gimi, és ebből a naplómból is csak egy-két elvékonyodott, elhullámosodott oldal van hátra, valahogy nem tudtam rászánni magam, hogy írni kezdjek ugyanúgy.
De azért majd igyekszem.
Jelenleg éppen a szobámban rámolok, pontosabban dobozolok, tizenegy nap múlva már az új lakásban fogok elaludni a barátommal, amit egyszerre elképesztően várok, és egyszerre viszont egyre jobban érzem, hogy nehéz lesz lelkileg kiköltözni innen, a családomtól.
A szüleim ezerrel pörögnek, segítenek, önkéntesen beálltak jobbkezemnek, mint ahogy a nővérem is, egy csomószor csak úgy rákérdeznek dolgokra, ami eszükbe jut, hogy legyen rá válaszom és mindenre fel legyek készülve; Csepi és Kókusz, ők ketten még nem igazán tudják, hogy el fogok költözni innen, de már most megszakad a szívem értük, nyilván főképp a kishúgomért, akármennyire is aranyos cicám van, úgyhogy igyekszem minél több időt eltölteni velük, most, hogy az érettségi fő terhe már lekerült a vállamról és több időm van, amit erre szakítani tudok.
Sőt, igazából általánosságban is igyekszem minél több időt eltölteni a családommal, például önkéntesen jelentkezem Anyánál, ha vásárolni indul, hogy megyek vele, este, ha Apa tévét néz, vagy ilyesmi, kérdés nélkül becsatlakozok, még ha alapból nem is érdekelne, amit néz, a nővéremmel is igyekszem programokat szervezni, Csepivel pedig annyit játszok, amennyit csak tudok, játszóra is kikísérem, sőt, esti mesét is olvasok neki, ha szeretné.
Mindemellett persze a barátnőimmel is igyekszem aktívan tartani a kapcsolatot. A nokedlik összetartanak. :)
De hogy ne csak magamról beszéljek, a szomszédban is zajlik az élet a költözést tekintve.
Tény és való, hogy bár Casso nem pörög úgy, mint én, olyan értelemben, hogy nem tűzött ki "pakoláskezdő" napot pirossal bekarikázva a naptárban, nincs arra kényszerítve, hogy két héten át folyamatosan csak válogasson, nem gyárt olyan listákat, post it-eket, jegyzeteket, mint én, szokás szerint ő az egyszerű és praktikus módszert választja, a családja viszont szintén készül.
Ricsinek és Lottinak kezd tudatosulni, hogy ketten maradnak tesók, és persze örülnek, hogy összeköltözünk, de érződik, hogy már most fura, hogy Casso, pontosabban nekik Roli vagy Ró kiköltözik, Ricsi az ikre, akivel mindig jóban voltak és nagyon összenőttek, Lotti pedig a húga, aki egészségesen, legkisebbként azért "ragaszkodik" a tesóihoz.
Nyilván nem Casso az első, aki elköltözik - holnap már Lotti is tizennyolc éves lesz, Casso és Ricsi tizenkilenc és negyed évesek, Heni ősszel lesz huszonegy, Ferdi pár hete kérte meg a kezét egyébként, Pityu huszonkettő és fél múlt, két hónapja házas, már rég túlvan a család az első, "felnőttek"-sokkon, az enyém még nem annyira -, de mindentől függetlenül teljesen megértem, hogy furcsa érzés a családnak, hogy "Roli" is megy, a tesóknak és a szülőknek is.
Rilla például ezerrel pörög, nulla-huszonnégyben, segít, amit tud, utánajár, rákérdez, rendberak fejben, összességében elmondható, hogy Casso és én is maximálisan számíthatunk a körülöttünk lévőkre, ami azért engem megnyugtat. Casso nem hinném, hogy nagyon idegesítené magát bármin is, de gondolom, azért neki is biztonságot nyújt, hogy mindenki jobban görcsöl ezen az egészet, mint ő. :)
- Anya! - szóltam ki a szobámból, mire egyből jött a válasz.
- Igen, Szívem?
- Esetleg, ha erre jársz, tudnál hozni még egy ragasztószalagot? Ami itt van, kezd elfogyni.
Direkt azzal kezdtem, hogy ha erre jár, nem szerettem volna ugráltatni anyukámat, de erre egyből pattant, és fél percen belül hozott is nekem már újat.
- Hogy állsz, Kincsem? - kérdezte Anya a szobám ajtajában végignézve a kupin, ami akkor épp uralkodott.
Igazából már napok óta kupi van nálam, de rendezett kupi, olyan értelemben, hogy egyébként csoportosítva, rendezetten van elöl minden, az asztalon, a földön, a szekrényemnél, satöbbi.
Még soha nem költöztem, csak másoknak segítettem, most viszont költözöm és mindent nagyon rendesen próbálok elrakni, kategóriák szerint dobozolva, gyönyörűen bepakolva a kartonokba, egyesével lezárva mindet, filccel ráírni, hogy mik vannak benne, meg minden ilyesmi, amikkel igyekszem megkönnyíteni a saját dolgomat, ha majd kipakolni kell.
- Egész jól - mosolyogtam rá, majd bezártam egy dobozt és ráírtam a filcemmel, hogy "dísztárgyak" (csak néhány, amik jók lesznek az új lakásba) - Következőre a könyveim jönnek.
- Gondolom, nem mindet viszed.
- Csak amiket szeretném, ha ott lennének - válaszoltam.
Sok mindent itt fogok hagyni a szobámban, mindent berendezve hagyok itt, bútorokkal, még a képeim egy részét is ott hagyom a falamon, hogy ha hazajövök majd, otthonosan tudjam érezni magam. Rémesen nyomasztó lenne teljesen kiüríteni ezt a szobát, a gondolattól is kiráz a hideg.
Tizennyolc éven át ez volt a szobám, és a tervek szerint marad is.
- Segítsek valamit? - ajánlotta fel Anya kedvesen.
- Nem, köszönöm, ezzel most boldogulok - mosolyogtam - Csak át kell raknom a könyveket innen oda.
- Rendben, szólj, ha mégis.
Megígértem, hogy szólok, majd Anya elment teregetni, én pedig visszadugtam a fülembe a fülhallgatómat és zenét hallgatva pakoltam tovább.
Az egészből a szobaajtóm nyílása zökkentett ki, mire ügyeskedve leállítottam a zenét és könyvekkel teli kézzel odanéztem.
- Szia - mosolyogtam a barátomra, aki valószínűleg lehetett valahol eddig, mert utcai ruhában volt, kargónadrág, fekete rövidujjú, a sneakerét már az előszobában ledobta rutinból, otthonosan mozog itt, bőrkarkötő, tetkó a felkarján, csak a szokásos, egyébként imádom a stílusát, elképesztően jól áll neki. :)
- Helló - pillantott körbe a szobámban, majd elmosolyodva rámnézett - Könyvtárat nyitsz nálunk? - kérdezte mosolyogva, a kezemben lévő könyvekre utalva, amikkel leugrottam az ágyamról, ezzel pedig majdnem kicsúsztak a kezemből, ő is odakapott reflexből, de aztán végül valahogy megoldottam, hogy ne ejtsem el őket.
- Nem, csak azokat viszem, amiket szeretném, hogy velem legyenek - válaszoltam.
Casso szórakozottan végignézte, hogy berakom a könyveket a dobozba, majd felmászom az ágyamra újból, hogy leszedjem a többit is a polcról.
- Esetleg tudnál annyit segíteni, hogy amiket adok, azokat lerakod az asztalom mellé? - kértem meg a fülem mögé tűrve egy hajtincsemet.
- Ja, persze, már kérdezni akartam. Add csak - jött közelebb hozzám.
- Köszi.
Szépen leadogattam a könyveimet Cassonak, majd ahogy ez megvolt, leültem törökülésbe és elkezdtem bepakolni őket a dobozomba.
Casso leült velem szemben, és az ágyamnak nekidőlve a hátával, nézte, ahogy rendezgetem a könyveket a dobozon belül.
- Próbálom megfejteni, miért kell Colleen Hoover a lakásba - röhögte el magát, ahogy a könyveimet nézegette abból az oszlopból, amik még dobozon kívül voltak.
- Ismered? - csillantak fel a szemeim.
- Van egy húgom, Szöszi - emlékeztetett Casso jókedvűen, mire elnevettem magam - Ne kérdezd, fogalmam sincs, miről szólnak a könyvei, de asszem nem vagyok olyan romantikus, hogy tudni akarjam. "Akinek van szíve, olvassa el ezt a könyvet" - olvasta fel Casso a borítóról szórakozottan - Itt megbukott a sztori.
- Neked van szíved - mosolyogtam rá.
- Nem tudom, de az fix, hogy Lotti egyszer közölte velem és Ricsivel, hogy legyünk olyanok, mint valami csávó ebből a könyvből.
Nevetve hallgattam.
- Nem kéne amúgy megnézegetnem, hogy miket olvasol, mert a végén még magamra veszem, hogy kitalált, tökéletesnek beállított srácokról olvasol mindenféle romcsi sztorikat és féltékeny leszek - mosolygott rám derűsen.
- A történetük jó - mosolyogtam vissza rá.
- Aha - biccetett röhögve - Két lánytesóm van, Szöszi, emlékeztetnélek - ismételte meg jól szórakozva rajtam.
Nevetve pakoltam tovább, ő pedig magában mosolyogva nézegette tovább a könyveket, amik előtte voltak, nem mint ha olyan nagyon érdekelte volna őket, csak úgy, mert miért ne nézné meg őket.
- Hoppá - jegyezte meg, ahogy talált egy borítékot, majd megforgatta a kezeiben - Lopott pénz vagy cucc, hogy így elrejtetted? - röhögött fel, majd kinyitotta és kivette a benne lévő néhány, összehajtott papírt.
Már épp széthajtotta volna őket, hogy lássa, mi ez, mire felkaptam a fejem.
- Az... - esett le, majd ösztönösen a kezéhez kaptam, hogy ne olvasson bele - Egyik sem - mondtam zavartan elnevetve magam.
- Ja, levágtam. Miért, mi ez amúgy? - kérdezte, odaadva nekem, ha már így utánavetődtem.
Kínosan beletúrtam a hajamba, belepillantva az anno a magyar füzetemből kitépett lapokba, amiket még tizedik elején az érzéseimmel írtam tele, amit aztán Zsombi elolvasott, szakított velem miatta, én pedig visszarejtettem ezt a hülye, magamnak írt levelet a polcomra, a könyvek mögé.
Őszintén, több, mint két és fél év alatt simán megfeledkeztem a létezéséről.
- Hát... - nevettem fel zavartan - Igazából olvastad a naplómat, szóval elmondhatom, hogy ez volt az a pár oldal, ami miatt Zsombi szakított velem. Egy picit régi sztori már.
- És megtartottad? - röhögte el magát meglepetten.
- Nosztalgikus típus vagyok, tudod. Végülis az akkori érzéseim vannak benne - futottam át a régi betűimet a szememmel.
- Remélem, eleget istenítettél benne ahhoz, hogy kellőképpen felbassza magát - vigyorodott el.
- Valószínűleg - nevettem fel.
Azt hittem, Casso el fogja venni, hogy belenézzen, tuti, hogy érdekelte, hogy mit írt róla a tizedikes énem, de végül csak mosolyogva odatartotta nekem a borítékot, hogy rakjam vissza bele a lapokat.
Amikor ezt megemlítettem neki, őszintén válaszolt.
- Látod, Szöszi, ezért vagyok jobb, mint az exed, nem olvasok bele az első levélbe, amit a könyveid között találok - mondta jókedvűen.
- Valóban, te csak ellopod a naplómat - nevettem fel, mire felröhögött, majd csak annyit mondott, hogy "sssh", ez mellékes, nem kell minden aprósággal foglalkozni. :)
Egyébként, komolyabbra fordítva a szót, sok újdonságot nem rejtegetett volna neki az a levél, és ezt ő is tudja.
Meg amúgy is, nem a legvidámabb olvasmány, teljesen összetörve írtam, abban az időszakban, amikor szinte minden nap elsírtam magam minimum háromszor őmiatta, és valószínűleg ezzel is tisztában van, úgyhogy csak elraktam a levelet, vissza, az itthagyandó könyveim mögé, az állandósult helyére.
Akkor erről ennyit.
- Tudnál tépni nekem egy csíkot? - biccentettem a ragasztószalag felé, mire Casso odanyúlt és gyorsan vágott egyet, amivel aztán beragasztottuk a könyves dobozt, én pedig fogtam a filcemet és ráírtam gyöngybetűkkel, hogy "könyvek".
- Esküszöm, olyan vagy ebben, mint anyám - röhögte el magát Casso.
- Ezt dicséretnek veszem - mosolyogtam rá, majd nyitottam egy új dobozt "emlékek/emléktárgyak" névvel.
Csak néhány emléket szerettem volna elvinni, a legfontosabbakat, amiket mindenképpen szeretnék a közelemben tudni ahhoz, hogy otthonosan tudjam érezni magam, egy részét már kiválogattam, a másik részének viszont most álltam neki.
Ez jobban érdekelte Cassot, mint a könyvek, úgyhogy beült mellém, hogy lássa, miket rámolgatok az emlékes cuccaim között.
- Na, ezt akkor most elveszem - vette ki a kezemből a fotóalbumot derűsen mosolyogva, ami még hetedikes korom környékén lett összeállítva szülinapomra, én pedig meg se próbáltam ellenkezni, csak mielőtt kinyitotta volna, a borítóra raktam a kezem, hogy felkészítsem lelkileg és kevésbé legyen kellemetlen.
- Valószínűleg hülyén néztem ki hetedikben.
- Neee, ne csináld már - mosolygott elkapva tőlem az albumot, majd belelapozott.
Casso szerint cukin néztem ki. :)
Olyasmi képek voltak benne, mint pl. Napsugár és én mosolyogva összebújunk a karácsonyfa alatt, én egy akkora gombóc fagyit eszek, ami szinte nagyobb, mint a fejem, én gitárral, én tollasütővel, közös szelfi Mártival (vele volt egy külön oldal, azt jó hamar inkább csak átlapoztam), Apa kivitt focimeccsre a nővéremmel, és mindketten piros-fehér-zöld, arcunkra festett pici zászlókkal vigyorgunk az üdítőinkkel a székek előtt, én Smaragddal, a macskámmal, igazából szinte mindegyik képen én voltam, a családom és kis részben Márti rakták össze együtt az albumot, szóval jobbára velük voltam, minden fotó visszahozott valami emléket.
- Hát ja, össze lehet hasonlítani minket, milyen cuki hét-nyolcadikos voltál már, egyelek meeeg - állapította meg Casso mosolyogva.
- Inkább megszeppent - nevettem.
Tovább nézegettük az emlékeimet, amik közül ebből a dobozból az egyik legrégebbi az album volt, a maradék nagy része már gimi alattról maradt meg.
- Neee - röhögte el magát Casso hitetlenül, amikor kiszúrta annak a parfümnek a kifogyott üvegét, amit még kilencedikben vettem, mert ilyet, vagy nagyon hasonlót használt akkor Ő is, és bármikor illatolgathattam.
- Ez volt? - kérdeztem nevetve.
- Asszem, nem tudom - mondta, majd röhögve megszagolta az üveget, hátha - Na jó, mik vannak itt még? Most már kajak érdekel - pillantott a dobozba szórakozottan.
- Számla az első randinkról, mozijegyek a második randinkról, halálkarkötő, rajzok, amiket te csináltál korrepeken, vaaagy, amin tizedikben lerajzoltál, szállodás karszalagok... - soroltam ebben a sorrendben felmutogatva neki mindent.
- Komoly vagy.
Mosolyogva vállat vontam, majd elgondolkodtam és megszólaltam.
- Szerintem sokkal költőibb, ha ezeket itt tartom, gimis-Leni szobájában. Nem?
- De. Amúgy annyi cuccod van, ha jól elrendezed azokat, amik itt maradnak, komplett, berendezett szobát hagysz itt, elég otthonos marad.
- Szeretném is, hogy otthonos maradjon - mosolyodtam el - Viszont az új lakás csak akkor lesz otthonos, haaa... - kotorásztam, majd előszedtem egy pár üres képkeretet - Ugye rakunk ki képeket? - néztem rá csillogó szemekkel.
- Felőlem - adta meg magát.
- Ez az - vigyorogtam.
Erről még nem szóltam neki, de szeretnék egy olyan falfelületet is, amire a festményeimet rakhatom. :)
Amikor beragasztottam a következő dobozt, Casso jelezte, hogy szüneteljek a pakolással.
- Van valami terved? - mosolyogtam rá.
- Az túlzás, de öltözz át, kimegyünk.
- Csak nem díszpárnákat akarsz nézni? - kérdeztem vigyorogva, miközben feltápászkodtam.
- Nem, egy picit állj le a pörgéssel.
- Szóval ez a szokásos "kiszakítalak innen, hogy nyugodj le egy kicsit"-program lesz - állapítottam meg mosolyogva.
- Ja - biccentett.
Gyorsan felkaptam pár utcára hordható ruhát, rendberaktam a hajam, az arcom, majd nemsokára indultunk is.
- Hova megyünk? - érdeklődtem.
- Passz.
Úgyhogy csak úgy elindultunk, valamerre, kézenfogva, hogy majd valahol úgy is kikötünk.
- Fura, hogy két éven át így mentünk suliba, és most már nem fogunk - jegyeztem meg, ahogy elindultunk, mire rámnézett - Kicsit hiányozni fog, megvolt a hangulata, hogy egyébként egyikőnknek se volt semmi kedve suliba menni, de mégis feldobtuk vele egymás reggelét. Szóval fura, hogy több ilyen nem lesz.
Casso halványan elmosolyodva gondolt egyet és lekanyarodott velem az egyik utcánál.
Ahogy leesett, hogy miért erre jövünk meglepetten felnevettem és felé pillantottam.
- Most komolyan suliba megyünk? - nevettem.
- A volt sulinkba - javított derűsen.
Amikor odaértünk a gimi elé, egyből elfogott a nosztalgia, ahogy az annyiszor bejárt épületre néztem.
"Szent Ferenc Alapfokú Művészeti Gimnázium"
Amióta elballagtunk, valahogy más erre a sulira nézni, mint amikor ide jártunk.
- Egyszer azért szívesen bemennék - állapítottam meg ábrándozva elsóhajtva magam.
Casso hitetlenül elröhögte magát, valószínűleg ő nem osztozik ebben az érzésben, de aztán újra támadt egy ötlete és a kezemet fogva elindult a téren, megkerülve a sulit, egészen a hátsó bejáratig.
- Melyikünk menjen előbb? - kérdezte egyszerűen, a kapura nézve.
- Te be akarsz törni a suliba? - nevettem fel hitetlenül.
- Beszöktetem a túl nosztalgikus barátnőmet a volt giminkbe és belógok vele - javította szórakozottan, mire nevetve a hajamba túrtam - Na, azt ott megfogod, oda fellépsz, felnyomod magad, másik oldalt ugyanez - vázolta fel egyszerűen.
- Gondoltam egy szóra, "b"-vel kezdődik és "s"-sel végződik. Birtokháborítás.
- Gondoltam egy szóra "l"-lel kezdődik és "m"-mel végződik. Leszarom - mosolygott derűsen, majd velem együtt elröhögte magát - Ne már, Szöszi, esküszöm, még örülni is fognak neked, ha valaki észrevesz. A legrosszabb, ami ebből kijöhet, hogy kiküldenek abból a suliból, amiből már két hónapja elballagtál. Szent Ferenc-díjas vagy - emlékeztetett.
- Oké, oké - adtam meg magam mosolyogva - Akkor, mit csináljak?
Casso segített átmászni a kapun, majd ahogy már a túloldalon voltam, lazán átlendült ő is, szinte már rutinból.
Nem kérdeztem meg, hány ilyet csinált már ahhoz, hogy ez így menjen neki. :)
Casso és én lehuppantunk a focipálya füvére.
Kellemes, júniusi idő volt, sütött a Nap, gyenge, nyári szellő fújdogált, kinntről néha-néha behallatszódtak az utcai élet hangjai, egyébként az iskola területén rajtunk kívül senki nem volt, üres volt, mégis élettel teli.
- Nem hiszem el, hogy betörtünk ide - néztem körbe nevetve, mire szórakozottan vállat vont.
- Egyszer ezt is ki kellett próbálnod.
Mosolyogva megcsóváltam a fejem, majd pár másodperc után ránéztem.
- Bocsi, hogy berángattalak ide.
- Szó szerint én löktelek be ide az udvarra - nézett rám felnevetve.
- Jó, de... érted - tépkedtem a fűszálakat melléktevékenységként, mosolyogva.
Casso körbepillantott.
- Figyelj, normál esetben nem mondok ilyeneket, mert gimi, meg minden, amiben benne van, hogy suli, jó már nem lehet, de amúgy sok traumám nincs innen. Oké, van egy-kettő szar dolog, ami ideköt, de alapból így utólag egész bírom ezt a helyet.
- Még jó, hogy már elballagtunk - nevettem fel.
- Ja, tiszta jó - biccentett derűsen. Egy pár másodpercig csak mosolyogva ültünk egymás mellett, majd végül ő törte meg a csendet - Meg mondjuk dob a helyen, hogy alapból itt ismertelek meg.
- Nekem is - mosolyogtam - Belegondoltál már, hogy mi lett volna, ha nem ebbe a suliba jövünk? Mármint, egy darab döntés, mégis mennyi mindent meghatároz.
- Nekem mondjuk sok döntésem nem volt - jegyezte meg elröhögve magát - Ha nyolcadikban jobban alakulnak a dolgok, nem itt lennék.
- Hanem? - érdeklődtem.
- Kijártam volna egy sportsulit és jelenleg is versenysportoló lennék. Mondjuk ott - mutatott a szomszéd, Hajós sulira.
- A Hajósba akartál menni? - lepődtem meg, mert ezt még nem is mondta.
- Ja, egyikként. Ha nincs Liza, lehet ott végeztem volna. Csak azért jöttem ide, mert ide fel tudtam vetetni magam, gitározni tudok, anyám zenetanár, tesóim jártak ide... vágod. Tudod, mikor akartam én alapból művészetibe jönni - mondta röhögve - Mondjuk, ha szólnak előre, hogy ebben a suliban fogom megismerni azt a lányt, akivel például összeköltözök majd, leszarom a sportsulit, nem csak, hogy ezt írom be elsőnek, lehet még készülök is a felvételire.
- Ezt nehéz elképzelni.
- Ja, mert nem szólt előre senki, a felvételinél még a szakításom kötött le, meg hogy tuti soha senki nem lesz olyan az életemben, mint Liza. Ami amúgy így utólag, negatív jelző, Liza a legrosszabb dolog kábé, ami történhetett velem az életemben, szóval tényleg nem lett senki.
- Ha nincs Liza, nem lettünk volna osztálytársak - emlékeztettem - Szomszédok igen, valószínűleg, de lehet, hogy egész életünkben alig beszélnénk.
- Kivétel, ha valaki szólt volna nekem, hogy itt leszel - emlékeztetett ő is halványan mosolyogva - Te hova akartál menni még amúgy?
- Nagyon sehova, a nővérem ide járt, közel van, művészeti, körülbelül ötödikes korom óta ide akartam jönni.
- Hát ja, kétféle ember létezik - állapította meg szórakozottan.
- Ez csak a sors - mosolyogtam rá - De ennek így kellett lennie - bölcselkedtem mosolyogva.
- Mondjuk megoldhatta volna a sors kicsit kegyesebben is, de ja.
Nevetve hozzábújtam oldalról, mire oldalról átölelt.
- Én azért örülök, hogy így alakult - vallottam be - Nem csak a felvételi. Igazából minden.
- Tudod, hogy én is, Szöszi.
Erre elmosolyodtam, ő pedig gyengéden megsimítva a fülem mögé tűrte az egyik hajtincsem, mire úgy éreztem, hogy valamit még mindenképpen hozzá kell tennem.
- És egyébként azt is imádom, hogy Szöszinek hívsz - láttam be rámosolyogva, mire ő is visszamosolygott rám, majd megpuszilta az arcom.
- Tudom, Szöszi.

Mai nap - 5/5***: azt hiszem, nincsenek megfelelő szavak arra, hogy leírhassam, mennyire szeretem. <3