Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

123. Megengedni

Március 23. (hétfő)
- Sziaaa! - ugrott a nyakamba Lotti, amikor reggel átmentem a szomszédba, hogy aztán Cassoval elindulhassunk ketten Balatonra.
Lottival, amióta Cassoval "összevesztünk", eddig összesen egy darab köszönést váltottunk, rossz volt, most viszont kiörvendeztünk magunkat egymásnak, amíg a barátom kiállt a kocsijával a garázsból.
- Kérsz esetleg egy kávét? - kínált meg Rilla.
- Most nem, köszönöm szépen, otthon már ittam - utasítottam el mosolyogva, igyekezve udvariasan.
Mielőtt elindultunk volna, elköszöntem mindenkitől, majd beültem Casso kocsijába az anyósülésre.
- Útközben megállunk tankolni - jelezte Casso előre, ahogy beült mellém, becsukta az ajtót, beindította a kocsit, gyorsan becsatolta magát, ledobta a szokásos helyre a telefonját, minden teljesen rutinból, tizenkilenc éves, és már olyan rutinos sofőr, mint aki hosszú évek óta csinálja már, elképesztően jól vezet, nagyon hamar ráérzett, majd ahogy mindennel megvolt, és én is, rámnézett, ahogy pedig látta, hogy nem fogok nagyon ellenkezni, egy kis habozás után végül köszönésképpen megcsókolt.
Jól vezet, jól áll neki a napszemüveg, irtó vonzó karja/keze van és lélegzetelállítóan jól csókol.
Szeretek utazni. :)
- Mit fogunk csinálni ma? - néztem rá, amikor már kikanyarodott az utcából, és elindultunk - Mármint, ha megérkeztünk.
- Fogalmam sincs, nem voltam olyan önálló, hogy egyedül megtervezgessem - válaszolta egyszerűen, miközben megigazította a visszapillantó tükröt - Kaja nincs, úgyhogy valamit tuti eszünk, találd, ki mit akarsz enni.
- Meg majd vacsi is kell és holnapra reggeli is, szóval venni kéne valamiket - tettem hozzá.
- Ja. Akkor szerintem az lesz, hogy megérkezünk, elmegyünk kajálni, meg még valahova, valamit úgy is kitalálunk még, hazafele meg bevásárlunk. Ne bonyolítsuk túl, spontán minden sokkal jobb.
- Este filmezünk? - kérdeztem.
- Attól függ, hogy mit... - kezdte elröhögve magát, majd elmosolyodva belegondolt, megszakítva a saját mondatát - Oké, mehet, igazából mindegy - mosolygott szórakozottan.
Mosolyogva megforgattam a szemeimet.
- Perverz vagy - közöltem jól tagoltan.
- Megesik.
A legközelebbi benzinkútnál egyébként nem álltunk meg, de az azt követőnél igen.
Casso kiszállt, hogy tankoljon, és én is, mert elzsibbadt a lábam.
A kocsinak a hátammal dőlve figyeltem.
Kapucnis pulcsi volt rajta, nem a cipzáros fajta, az az imádnivaló belebújós, amikben én általában olyan vagyok, mint egy szellem, de neki nagyon jól állnak, egy csomó van neki, pulcsis srác, amikor még nincs "pólószezon", akárhányszor csak lehet, ilyen pulcsikat hord, ősszel, télen, koratavasszal, szürkét, feketét, sötétkéket, bordót, fehéret, kívülről tudom az egész ruhatárát, szinte soha nincsenek rajta rikító, élénk színek, vagy minták, ma például sötétszürke volt rajta, lazán lelógó zsinórral, kisbetűs angol felirattal a mellkasánál jobb oldalt, ez az egyik kedvencem egyébként, passzol hozzá, és a szeme színét is kiemeli.
Észrevette, hogy nézem, ki ne nézné, főleg egy olyasfajta lány, mint én, de nem nagyon zavarta, őt egész életében mindenki nézi, minden mozdulatát, mindenki figyel rá, mindenkinél szó esik róla, akik ismerik, mindenki a haverja akar lenni, mindenki szeretné a figyelmét, mindenki szereti, minden lány a barátnője akar lenni, legtöbben még az "egy a sok közül" pozícióba is kérdés nélkül belemennének, erre itt vagyok én, egy benzinkúton nézhetem első sorból, ahogy tankol, mert még ezt is vonzón csinálja, azért vagyok itt, mert elutazunk ketten, hogy helyrehozzuk a kapcsolatunkat, hogy helyrehozhassa, szóval tényleg mindenki őt akarja, mégis miattam küzd.
Azért ebbe érdekes belegondolni.
- Szerintem én beszaladok, ha már itt vagyunk - léptem el a kocsitól, hogy mosdózzak.
- Oké, nem hagylak itt - mondta halványan mosolyogva.
Úgyhogy bementem a benzinkutas shopba, azon belül a mosdóba, ami fizetős volt, talán ennek köszönhetően egész kulturált, de persze nem ültem le, nincs az az isten, viszont a tükörnél megigazítottam a hajamat, egy picit a minimális sminkemet is, a felsőmet, majd kimentem, addigra pedig Casso már végzett is, úgyhogy beültünk a kocsiba.
- Neee - kaptam a fejemhez, amikor már elindultunk, mire rámnézett - Akartam venni egy Snickerst.
Casso a lábamhoz nyúlt, mármint nem egyenesen a lábamhoz, csak arra, amerre a térdeim voltak, úgyhogy ösztönösen elhúztam, ő pedig kinyitotta a kesztyűtartót előttem és kivett nekem egy Snickerst.
Felcsillant a szemem.
- Ha tudom, hogy ilyeneket tartasz a kocsidban, gyakrabban megnézem. Köszi - bontottam ki mosolyogva.
- Ne nézd meg, csak most van nálam, kábé öt perce vettem.
Hitetlenül néztem rá.
- Mikor ismertél ki ennyire?
- Nem tudom - mosolygott szórakozottan.
Ezelőtt Casso nagybátyjának a balatoni nyaralójában (ami csak papíron az ő nyaralója, mindenki is használja a családból, házibulikra, meg ilyenekre) kétszer voltunk, egyszer tavaly ilyenkor, meg a nyáron is, úgyhogy félig ismerős volt az odaút.
Még autópályán voltunk, amikor megszólalt a telefonom. Márti hívott.
Ahogy megláttam a képernyőn kiírva a nevét, feszülten felsóhajtva lehunytam a szemem, mire Casso is a telefonomra pillantott, majd kellemetlenül vont egyet a szemöldökén, és elkapta a tekintetét. Egy kicsit kínos helyzet volt.
- Most felvegyem, vagy mit csináljak? - kérdeztem egyszerre Cassotól és magamtól.
- Nem tudom - válaszolta Casso nagy nehezen.
Végül felkaptam a folyamatosan rezgő telefonom.
- Szia Márti.
Cassora pillantottam, nem csodálom, hogy enyhén kellemetlenül érezte magát.
- Szia Lencsi - köszönt vissza Márti, nekem pedig a becenév hallatától egy kínos mosolyra húzódott a szám - Ne haragudj, ha zavarlak, csak... szóval ugye holnap megyek haza, úgyhogy ma reggel idejöttem a suli elé, hogy elköszönjek, meg ilyenek, és Ricsi mondta, hogy nem leszel ma, vagyis nem vagytok...
- Hétvégén jövünk haza - mondtam.
- Ó - reagálta le - Akkor...
- Akkor nem találkozunk. Kellemes utat.
Márti tanácstalanul csendben maradt egy darabig.
- Ennyire haragszol rám?
Feszülten felnevettem.
- Ez most komoly kérdés volt?
Erre megint nem tudott mit mondani pár másodpercig, eközben pedig Casso lekanyarodott a legközebbi pihenőnél, hogy megálljunk, ami ahogy megtörtént, pattantam is ki a kocsiból, miközben Mártit hallgattam, és odébb vonultam jó sok méterrel, otthagyva Cassot a kocsiban, akire csak egy pillanatra néztem vissza, az üléstámlának döntötte a fejét, feszülten beletúrva a hajába.
- Igen, Márti, jól érzed! - válaszoltam Mártinak indulatosan, amikor a barátságunk folytatásáról volt szó, nem kimondva egyelőre, hogy pontosabban nem lesz folytatása - Jó a kérdés, hogy barátnők maradunk-e, becsapós, csak mert tudod, bennem felmerült, hogy egyáltalán eddig azom voltál-e!
- Annyira sajnálom, tényleg, de az voltam, és az is akarok lenni, hidd el, ezt nagyon-nagyon elszúrtam, de...
- Neked ez az elszúrás? - nevettem el magam hitetlenül - Rányomulni a barátomra direkt, józanon, részegen, mindenhogy, tudtom nélkül, meg a szemem előtt is, akárhogy is, abba belehúzva őt, vagy bele próbáva húzni, hogy megcsaljon, és még hazudni is két héten át, neked ez még az elszúrás-zónába tartozik? Mert nekem nem igazán! Mégis melyik barátnő csinál ilyet? - hitetlenkedtem - És ne kérj bocsánatot mégegyszer, sajnálod, örülök neki, ki vagyok segítve vele.
- Akkor mit mondjak? Nem tudok mást! - fakadt ki.
- Akkor ne mondj semmit, mert nem tudsz!
- Beleestem, Lencsi, nem tehetek róla!
- És én is, már sokkal régebben, te pontosan tudtad, mennyire fontos nekem! - vágtam rá.
- Ha csak egy kicsit kevésbé szerettem volna bele, ha csak egy kicsit kevésbé lennék tökre szerelmes, amit nem is akartam, tudod, hogy soha nem csináltam volna, csak tényleg beleestem, és annyira elveszítettem a fejem, hogy...
- Hogy már ne is érdekeljen semmi más? - nevettem fel feszülten.
- Nem, ezt nem mondtam, érdekelsz, csak...
- Mégegyszer megkérdezem, csak kicsit máshogy, te ilyen vagy, amikor érdekel valaki? - kérdeztem rá értetlenül - Kiszámoljam, hány éve vagyunk barátnők, Márti?
- Nem, nem kell, tudom, épp ezért nem akarom, hogy ne legyünk többet! - válaszolta kétségbeesetten.
- Mert szerinted én akartam? De mégis hogy várhatod el tőlem, hogy ezután a barátnőd tudjak maradni, vagy hogy téged annak tartsalak?
- Nem... nem tudom - mondta végül, tanácstalanul.
- Akkor szerintem erről ennyit - zártam le a témát - Jó utat haza. Ha nem haragszol, most már leraknám, egyébként épp egy autópálya szélén vagyok - jeleztem, körbenézve.
- Persze. És... köszi - hebegett zavartan - Akkor szia.
Egy icipicit felborította az egyébként se túl kiegyensúlyozott lelki állapotomat a beszélgetés.
- Megkérdezzem? - nézett rám Casso, ahogy visszaültem mellé, és kicsit indulatosan levágtam a telefonomat a tartójába.
- Szerintem egyértelmű, úgyhogy ne - válaszoltam, miközben bekötöttem magam.
Casso újra beindította a kocsit, majd mentünk tovább, én pedig eleinte nem mondtam semmit, aztán kitört belőlem.
- Ezt mégis hogy gondolta? - szólaltam meg kiborulva, mire rámpillantott egy másodpercre - Mindezek után... - nevettem el magam feszülten - Kijött ma reggel a sulihoz, hogy elköszönjön, mert holnap megy haza, mondtam, hogy akkor nem találkozunk, nem mint ha én akarnék egyébként, de komolyan azt várta, hogy majd lesz kedvem elbúcsúzgatni tőle, mert hogy "ennyire haragszom rá"? A reptérre ne kísérjem ki, vagy mi?
Casso erre nem mondott semmit.
- Még jó, hogy nem nekem kell rosszul éreznem magam, hogy azt mondtam, hogy én ezt a barátságot nem csinálom tovább! - folytattam - Lehet, hogy már ezer éve tart, meg hogy nagyon-nagyon jó barátnők voltunk és rengeteg minden összeköt minket, én mindent meg is tettem, még akkor is, amikor már sejtettem, hogy beléd van esve, sőt, tudtam, hogy beléd van esve, egészen addig a pontig, amíg nem derültek ki a dolgok, én mindent megtettem, ezt a barátságot pedig nem én tettem tönkre, nem én vetettem véget neki, csak én mondtam ki, megtettem azt a lépést, amit neki kellett volna vagy megtenni, vagy megelőzni, de nem tette meg egyiket sem! Nem én vagyok a rossz barátnő és utálom, hogy mégis annak kell éreznem magam! - fakadtam ki, majd egy pár másodpercig csendben voltam, aztán megint kitört belőlem - És annyira, de annyira sajnálja, ne haragudjak, bocsássak meg, milyen rossz barátnő, igen, az, ezen a tényen meg semmit nem változtat az ezredik bocsánatkérés sem, az ezeregyedik "sajnálom"-nál is ugyanazt fogom gondolni, hogy nem most kéne sajnálni, meg rosszul érezni magát, akkor kellett volna, amikor... - folytattam, majd kikészülve megdörzsöltem az arcom - És nézzem el, soha nem tette volna, de, csak, mindig csak a de, nincs semmiféle de, megtette, pont, nem érdekel! Nem érdekel, hogy azért csinálta, mert ittatok, nem érdekel, hogy átvették felette a kontrollt az érzelmei, hogy szerelmes, nem érdekel, mert most nem fog foglalkoztatni, hogy kinek milyen rossz, mert nekem is az, nem fogom mások érzéseit a magamé elé helyezni, nem érdekel, hogy önző vagyok, jogom van annak lenni! Ő is önző volt. Meg ha úgy nézzük, te is. Mindenki lehet önző, csak én nem? Mindenki figyelmen kívül hagyhatja más érzéseit, hogy neki könnyebb legyen, csak én nem? És egyébként is, mindig mindenkit én értek meg, mindig mindenki érzéseivel én akarok törődni, mindig én vagyok az, aki hajlandó őrlődni, háttérbe szorítani a saját érzéseit, bevállalni, hogy nekem lesz nehezebb, azért, hogy másoknak jó legyen, hogy mások ne sérüljenek, most az egyszer jogom van önzőnek lenni, jogom van magammal foglalkozni elsősorban, anélkül, hogy rosszul érezném magam, jogom van elvárni, hogy engem értsenek meg végre, hogy magammal törődöm! Nem szenvedhetek mindig azért, hogy másnak jó legyen, mert így az egyetlen, akinek nem lesz jó, az én vagyok, és tudod, mi az ironikus? Hogy ezt még pont ő mondta nekem! - mondtam ki, mindent, amit ki akartam, ezzel pedig befejeztem, és felsóhajtva nekidöntöttem az ablaknak a fejem.
Nem vártam el, hogy erre tudjon válaszolni bármit, nem is személy szerint neki mondtam, csak valakinek ki kellett mondanom mindezt.
Pedig egyébként ez részben rá is vonatkozott, annyi a különbség közte és Márti között, hogy ő legalább megbánta, az egészet, nem csak attól kezdve érzi magát rosszul, amióta ez a kiderült, akármennyire is nem vigasztal nagyon, és megpróbálja helyrehozni, nem csak azután lett hirtelen bűntudata, ahogy megtudtam a dolgokat, és nem csak mégegy ember lett, aki elvárja, hogy elnézzek mindent, hogy bocsássak meg, hogy temessem el az érzéseimet, értsem meg őt és folytassunk mindent ugyanúgy.
Casso önmagától várja el, hogy rendbejöjjünk, ő akarja helyrehozni, Márti viszont tőlem várja, hogy küzdjek a barátságunkért mindezek után, hogy én hozzam helyre azzal, hogy megteszem azt, amit mindig megteszek, ezt látom az egyik legnagyobb különbségnek kettőjük között.
És többek között ezért gondolom azt, hogy amíg Cassoval érdemes megmentenem a kapcsolatomat, Mártival egyáltalán nem.
Lehet, hogy Mártira is máshogy néznék, ha nem emlékeznék arra, hogyan viselkedett ő, és hogyan viselkedett Casso azelőtt, hogy megtudtam volna a kis titkot, amiről elfelejtettek szólni nekem, belegondolva, ennyiből is le lehet szűrni, melyik emberi kapcsolatommal érdemes még foglalkoznom.
- Mindegy, hagyjuk - zártam le a témát, elnézve Cassoról, aki ezzel egyszerre rámpillantott, majd szó nélkül vissza az útra - Csendes vagy - jegyeztem meg, mire zavartan elnevette magát.
- Ezt se hallottam még sokat - válaszolta, csak úgy megállapítva, majd visszatért a témára - Mert nem tudok mit mondani - nézett rám őszintén - Mint mostanában elég sokszor - látta be kínosan elnevetve magát.
Továbbra is őt néztem, hogy folytassa.
- Mivel olyanokat mondasz, amikbe nem tudok belekötni, és neked van igazad, amit pontosan tudok és nem akarok úgy csinálni, mint ha nem tudnám... - tette hozzá.
- Hát, ezt meg én nem hallottam sokat - állapítottam meg, a példáját követve.
Az út alatt egyébként ezután egészen jól elbeszélgettünk.
- Lássuk, miről maradunk le a héten... - gondoltam bele az órarendemre pillantva a telefonomon, miközben felhúztam magam elé a lábam, természetesen csak miután levettem a cipőmet.
- Szerintem semmi olyanról, amit megsiratnék - válaszolta egyszerűen, mire elnevettem magam.
- Matekfakt, német tézé, filozófia doga, irodalom felelés...
- Pedig olyan lelkesen megtanultad a verset - nézett rám derűsen, majd átgondolta az előző mondatomat és értetlenül felnevetett - Doga filóból? Mi a szar - röhögött.
- Tényleg.
- Írd le, mit gondolsz a szeretetről, két pont - fantáziált szórakozottan, mire felnevettem - Mit gondol Krédics a bizalomról, igaz-hamis...
- Nem, nem ilyen - nevettem.
- Írj három oldalas esszét minimum hatszáz szóval, bevezetés, tárgyalás, befejezés, arról, hogy ha kinyitsz egy ablakot, bejön a levegő... - folytatta röhögve.
- Arról kimerítő esszét lehetne írni.
- Ez a tanár egy teljes könyvet tudna írni belőle, mindenféle fizikai magyarázatok, meg ilyenek nélkül - röhögött - Első fejezet, miért nyitjuk ki az ablakot? Pszichológiai utalás arra, hogy nyitni szeretnénk az emberek, bocs, embertársaink felé, húsz oldal. Második fejezet, mi változik meg azzal, hogy ha kinyitjuk az ablakot? Beárad a levegő, kapcsolatba lépünk a külvilággal, szembekerülünk a változásokkal, egyébként milyen hatással vannak ránk a változások, miért szeretjük vagy nem szeretjük a változásokat, mit jelent pontosan az, hogy változás, miért van rá szükségünk, mi a jó és rossz változás, honnan tudjuk megállapítani, még százötven oldal. Jézus, ennek a palinak amúgy egy könyv se lenne elég, de még egy trilógia is necces. Arról elpofázik lazán háromnegyed órát, ha valaki leejt egy tollat, baszki - mondta derűsen, én pedig nevetve hallgattam.
- Kezdem úgy érezni, hogy figyelsz filozófiákon - mosolyogtam.
- Jézusom, dehogy, szimplán csak olyan tanáraim voltak életem során, hogy besírnál. Kiismerhettem őket.
- A régi sulidban? Saci mesélt róla, valami Farkas tanár úrról, elvileg őt mindenki utálta.
- Jaaa, a Farkas. Igazgatóhelyettes volt, aztán igazgató, inkább csak fosott tőle mindenki, amíg el nem ment a suliból. Nekem a matektanárom volt a kedvencem, egy gyökér volt, mindig meg akart vágni, meg így kábé mindenkit utált, engem is nyilván, és rá volt kattanva, hogy milyen lányokkal vagyok a suliból, egyszer konkrétan azért akart igazgatóhoz küldeni, Farkashoz, mert szemeztem egyet egy csajjal az osztályomból, meg elmosolyodtam, de kajak.
- Szerintem megérezte, hogy szívtipró leszel. Ez melyik évben volt?
- Hetedik év vége, kábé. Nagy fuckboy lehettem tizennégy évesen. Mármint még nem annyira közel a tizenöthöz - pontosította magát.
Megcsóváltam a fejem.
- És, ki volt a lány? - érdeklődtem - Jártál vele végül? Biztos nagyon örülhetett neki a matektanárod.
- Nem, nem jártunk. Debinek hívták amúgy - válaszolta, majd mivel továbbra is felé fordulva néztem, várva valami történetet, amiket úgy szeretek hallgatni, megadta magát és folytatta - Ha máshogy alakul, szerintem összejöttünk volna, egész komolyan közeledtünk, tényleg tetszett akkor, cuki volt, ő meg belém volt esve.
- Miért, hogy alakult végül?
- Megismertem Lizát.
Casso szavaiból ítélve elég egyértelmű volt a felállás, még ha nem is nagyon mondta ki, volt Debi, volt ő, Debi valószínűleg oda lehetett érte, fülig szerelmes lehetett, Cassot is érdekelhette, de mindent ráteszek, hogy közel se annyira, mint fordítva, aztán Casso megismerte Lizát, akivel egymásba szerettek és összejöttek, így dobta a valószínűleg ettől tökre összetört Debit.
Belegondolva, Liza után Casso Bettivel jött össze, aki szintén az osztálytársa volt, úgy, mint Debi, azért lányként megsajnáltam.
- Szegény - mondtam őszintén, Debire értve.
- Én is sajnálom így utólag, biztos szar lehetett, meg aranyos volt, de... ez van - mondta őszintén.
- Azért ez eléggé úgy hangzik, mint ha tizennégy évesen is szívtipró lettél volna.
- Nem így mondanám, csak... - kezdte, majd ahogy megérezte a párhuzamot, zavartan elnevette magát és rámnézett - A saját érzéseimet helyeztem előre. Tudod... én is megengedtem magamnak, hogy önző legyek - mondta, visszaidézve, amit én mondtam neki még amikor elindultunk a pihenőről, mire csak bólintottam egyet.
Van ez így.
***************************************
Folytatás következik! 🥰