Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

54. Okok

[11.26.]
- Egyébként - bújtam a barátomhoz már fennt a szobámban, miközben az ágyamon ülve néztünk valami filmet - Szerinted, ha Enikő nem lenne, még mindig vitatkozgatnánk? - kérdeztem belegondolva a pénteki eseményekbe.
- Három napig, nem hinném.
- Két és fél hónap a rekordunk - emlékeztettem.
- Oké, de most tényleg az volt, hogy már minden egymás fejéhez lett vágva, tartásból még kerülgettük volna egymást, esetleg össze is veszünk egy kisebbet, mert miért ne, de másnapra már lezártuk volna.
- Jó, mondjuk ez igaz - értettem egyet - Őszintén, az a helyzet, hogy egy idő után már jobban zavarna, hogy rosszban vagyunk, mint hogy mindenáron hangsúlyozzam az igazamat.
- Hát ja, az egymás nélkül-ellevésben soha nem voltunk nagyon erősek - látta be, miközben hátranyúlva eligazított egy párnát a feje mögött.
- Nem is nagyon szeretnék edződni benne - néztem rá mosolyogva.
- Én se terveztem, de amúgy ebben szerintem nem is lehet. Próbáltam már párszor, nem jött össze, feladtam, most már úgy vagyok vele, hogy milyen jól tettem.
- Én is így vagyok vele.
- Na ne - nézett rám jókedvűen.
- Jó, ne bánts - kértem meg nevetve a vállának dőlve, mire derűsen elmosolyodott - Felhozhatok egy témát?
- Nem - röhögte el magát értetlenül rámnézve, mire egy pillantra összezavart - Felhozhatsz - adta meg az engedélyt szórakozottan.
- Jó, köszi. Nem feltétlenül kellemes.
- Akkor essünk túl rajta - döntötte a falnak a fejét.
- Okés, igazából nem tudom, hogy jutottam el idáig gondolatban, valószínűleg, hogy szóba került a mostani konfliktusunk, onnan eszembe jutottak az előzmények, a kapuban, a Tánckavalkád, Liza, onnan a régi dolgok, meg a mostani, hogy összefutottam Zsombival...
- Mondd csak - zárta rövidre a magyarázkodásomat.
- Jó, jó. Önkritikával, ha kell, egyébként miért utáljátok Zsombival egymást ennyire? Mármint a kezdetektől fogva - pontosítottam érdeklődve.
- Mert egy gyökér - válaszolta egyszerűen.
- Szerinte meg te, de miért? Vagyis, ha nem akarsz, nem kell válaszolni, csak érdekel.
- Nagyon nem titkos - vont vállat - Alapból nem szimpatizáltunk egymással, aztán az évek alatt mindketten felváltva ráfejeltünk egy csomót erre az egészre, a végére meg eldurvult, röviden ennyi, de ez tart már lassan vagy tíz éve, őszintén passz, hogy kezdődött, vagy hogy ki kezdte.
- Túl rózsaszín, ha megkérdezem, hogy nem lett volna-e egyszerűbb simán csak békét kötni, ugye?
- De, csak amikor megint felbasztuk az agyunkat a másik miatt, valahogy egyikünknek se volt soha békülős hangulata - mondta őszintén - Nem azért, nem vagyok szent, vágom, mi a baja, vagy hogy miket nem tudott feldolgozni, sőt, tudod mit, tényleg ártottam neki én is, meg voltam vele én is gyökér, utálhat, nem veszem magamra, én se voltam oda érte soha, de én legalább csak rajta vezettem le, nem random embereken az életéből, akiknek semmi köze az egészhez.
- És az egyébként tényleg soha nem zavart, hogy valaki ennyire nem bír téged?
- Nem, nincs vele egyedül. Meg őt alapból így visszanézve értem is, miért utál, nem tud feldolgozni dolgokat, ez van, nem az én bajom, az, hogy nem bír, pont nem zavarna amúgy, kétszer vertem meg életemben úgy igazából, egyszer se emiatt, először mert a húgom sírt miatta, másodszor meg mert te - sorolta fel halál természetesen.
- Én akkor sem értem, miért utál téged ennyire - vallottam be.
- Figyelj, alapból két nagy szerelme volt, Liza meg te, same, nekem is, viszont mindketten, bocs, talán egoista szöveg lesz, meg most így az egész, de lazán engem választottatok, Lizánál Zsombi kábé fél évet próbákozott, vagy mennyit, lelkes volt, tényleg, bókolgatott, csoki, virág, ajándék, randi-meghívás, satöbbi, Lizát pont nem érdekelte, csak nem akarta konkrétan lepattintani, mert túl kedves volt, aztán én egyszer összefutottam Lizával egy boltban öt percre, pár nap múlva meg már együtt is voltunk. Zsombi végignézhette az egészet, amíg jártunk, aztán összejött veled, azért, hogy aztán megtudja, hogy amúgy neked is enyhén közöd van hozzám, hogy amúgy miért is vagy vele, és hogy rohadtul te sem viszonzod azt, ahogy ő szeret téged, megint én voltam, aki enyhén szólva bezavart, aztán összejöttünk, és amik még utána jöttek, minden, amit szintén végignézett, vagy szintén tudattunk vele, én se imádnám a helyzetet az ő helyében, de nem tudom sajnálni. Ez az egyik része - mesélte - Amúgy még ezek előtt, amikor én még nem nagyon foglalkoztam vele, nem bírtam a fejét, igazából ennyi, nem voltak nagy dolgok, ő már akkor is úgy nézett rám, mint a legnagyobb ellenségére, értem, mindenben jobb voltam, sikeresebb voltam, volt egy csomó haverom onnan, jóban voltam a csarnok nagyon nagy részével, fiúkkal, lányokkal, edzőkkel, büféssel, gondnokkal, szó szerint kábé mindenkivel lespanoltam, bírtak, halál jól eléldegéltem az életemet, bárkivel el tudtam hülyülni, ott voltam heti sok órát, az akkori életem felét ott éltem, imádtam, imádtak, ő meg azért ennél sokkal kiszorítottabb volt, magát szorította ki kábé, azzal, hogy mindenkit mindig csak lenézett, mindenki felett ítélkezett, mindenki milyen gáz, mindenki milyen feltűnési viszketeg biztos, milyen szánalmas, mit hisznek magukról, az arcára volt írva, hogy aki csak egy kicsit is nem is kell, hogy olyan legyen, mint én, csak mondjuk hangosan nevetett, baromkodott a haverjaival, vagy nem tudom, jókedve volt, felhőtlenül, ami tudod, így be szokott tudni tölteni egy teret, és szerintem tök jó, meg cuki, arra ő már konkrétan így nézett, full lenézően, ami elveszi az egész kedvedet, persze, hogy nem nagyon bírták sokan, neki meg persze, hogy én voltam a főutálat, plusz kimondom, irigy is volt mindig, úgyhogy már akkor nyomta ezt a nagy utálatot, amikor még nem is csináltam nagyon ellene semmit, aztán egy idő után már nyilván elkezdett felbaszni, hogy most amúgy mit zavarom ennyire, de tényleg, rám és a haverjaimra is úgy nézett, mint pár utolsó, legalja gyökérre, meg rohadt köcsög is volt, nem csoda, hogy nem bírtuk.
- Megtippelem, menő, kamasz társaság voltatok, ő pedig egyedül a kitaszított, aki indokolatlanul ellenségesen viselkedett veletek, titeket egy pont után már kezdett idegesíteni, úgyhogy bullyingoltátok - raktam össze a fejemben.
- Hát... - látta be zavartan elnevetve magát - Ezért mondom, hogy nem vagyok szent. Ne úgy képzeld ezt el azért, nem voltunk akkora seggfejek, de tény, hogy magunk között megvolt róla a véleményünk, kiröhögtük, beültünk végignézni az edzését, hogy idegesítsük, heti program kiégni a szerencsétlenkedésein mondjuk Lizával is, volt, hogy poénból odaszóltunk neki dolgokat, nem bírt minket, pedig egyszer-kétszer esküszöm jófejek próbáltunk vele lenni, de hát ez van. Aztán amikor járni kezdtem Lizával, akkor már jobbára csak engem utált, de engem nagyon, hogy "elvettem tőle", mint ha azt is az ő szivatásából csináltam volna, úgyhogy elkezdett olyanokat, hogy ki akart rugatni a csapatomból, mert hogy drogozok, meg cigizek, és akkor rúgjanak ki, a másodikat még oké, értem a próbálkozás alapgondolatát, sportolóknál tényleg az a top tiltás, de amúgy mi a fasz, akkor se értettem, mit akar, meg elkezdte bántani a húgomat, zaklatni, meg ilyenek, plusz mindig olyan kis szarkavaró volt, csinálta a balhékat, aztán még rájött, hogy amikor szétmentem Lizával, olyan elégedetten vigyorgott, baszdmeg, nem is értem, hogy akkor miért nem nyírtam ki - gondolta át. Ez annyira jellemző gondolat volt, muszáj volt halkan felnevetnem. :) - Kábé ennyi, mindig rühellni fog és én is őt, már akkor elegem volt az egész gyerekből, aztán még csak utána ismertelek meg, te jó ég.
- Azért ez durva. Mármint, mindezzel egyidőben nekem olyan problémáim voltak, hogy egy lány az osztályból azt mondta nekem, hogy tehetségtelen vagyok, miután megnyertem annak a versenynek a megyei fordulóját, aminek azóta országosban az ötödikje vagyok, illetve beszólt egy másik lány, hogy látott már többször is a gitártanárom fiával, biztos együtt vagyunk, és hogy milyen könnyen kapható ribanc vagyok - gondoltam bele felnevetve. Ezt így utólag én se tudom komolyan venni.
- Könnyen kapható, jól van - röhögött fel Casso - Úristen, Szöszi, neked azért voltak bajok a régi sulidban, már ne haragudj.
- Ez a könnyen kaphatós dolog nekem is tetszik - nevettem megjegyezve.
- Basszameg, a legnehezebben kapható lány vagy, akit valaha ismertem, életem kihívása, Jézusom - dőlt hátra az ágyon röhögve - A másik kettőt is megcáfolhatom neked, de felesleges körök, annyira egyértelmű, hogy faszság, de ezen kiégek, bocs.
- Én is, de legalább elmondhatod, hogy kihívás teljesítve - mosolyogtam rá, ahogy odamásztam hozzá, és az egyik lábamat átvetve a csípőjén, felé hajoltam, aminek köszönhetően persze a hajam rálógott az arcára, de megoldva a problémát, oldalra tűrtem.
- Hát, így lassan három és fél év után azért reménykedek benne - vallotta be megint elröhögve magát, majd végigpillantott rajtam, a pozíciónkon és egy bujkáló mosoly jelent meg az arcán.
- Visszatérve, azért ez a történet Zsombival elég... - kerestem a szavakat - Nyomasztó. Meg érdekes. Ennél már csak az az érdekesebb, hogy ezt az egészet úgy mondtad el, mint ha az ő szemszöge lett volna.
- Mert azt is mondtam nagyrészt, azt kérdezted, az én részem külön sztori.
- Hallgatom - mosolyogtam rá, a mellkasán pihentetve a fejem.
- Neeem, ilyet nem játszunk, Pöttöm, egyszer szétszedett minket, többször megpróbált, nem fogom hagyni, hogy most hogy ketten vagyunk, és ilyen rohadt cukin fekszel rajtam, elbasszuk az egészet azzal, hogy továbbra is téma marad - közölte jókedvűen.
- Szóval cukin fekszem - értelmeztem vigyorogva.
- Igen.
- De attól még mesélj, szeretem, amikor mesélsz - néztem fel rá újból mosolyogva.
- Bármiről mesélek neked, ha így ragaszkodsz hozzá, csak kímélj meg a témától.
- Jó, na - dünnyögtem kislányos szomorúságot játszva, hogy megsajnáljon, és bejött, úgyhogy a hajába túrt.
- Oké, random okok. Bántotta a húgomat, a barátnőmet, megcsalt vele a barátnőm, mert megzsarolta, szét akart szedni a barátnőmmel, mindig ott rúgott belém, direkt, ahol tudja, hogy a legjobban fáj, képletesen nyilván, sokszor csak úgy, mert élvezte, mondjuk amikor szakítottam Lizával. Mindenáron tönkre akarta tenni azokat, akiket vagy amiket szeretek vagy szerettem az életben, össze-vissza megvádolt, kamuzott rólam, számomra fontos emberek ellen akart fordítani nem is létező sztorikkal, még anno, nagyon anno, amikor próbáltam vele normális lenni, hátha, már akkor is full ok nélkül bunkó volt, meg lenéző, téged lekurvázott, szidott össze-vissza a hátad mögött, nem tudom, Leni, van hatmillió okom, szerintem nem kell nagyon magyaráznom.
- Lekurvázott, közben pedig vagy egy éven át tönkre akarta tenni a kapcsolatomat veled, elvileg mert bántotta, hogy te teszel boldoggá, és nem ő, nem értem a logikát - gondoltam bele.
- Szerintem ezt senki nem érti - röhögte el magát - Na jó, ennyi Zsombi mára, meg úgy az elkövetkezendő minimum fél évre elég volt nekem. Az előző fél évit bepótolta a múlt csütörtöki dolog.
- Jó, jó. Akkor miről beszélgessünk?
- Nem tudom, adjunk magunknak egy kis gondolkodási időt - simította meg a hajam, mire vigyorogva ránéztem, a kezdeményezésére közelebb hajoltam hozzá, majd először csak hagytam, hogy megcsókoljon, aztán a csípőmet kicsit feltolva feljebb másztam rajta és az arcára téve a kezeimet viszonoztam a csókjait.
Ez így mind szép és jó volt, csakhogy aztán kopogtak az ajtómon, és Anya megkérdezte, hogy bejöhet-e egy fél percre, amire nyilván nem vágtuk rá, hogy nem, úgyhogy mire bejött az ajtón, hát, nagyon nem tudtunk elszeparálódni egymástól, továbbra is a barátomon feküdtem, de legalább nem voltunk egymás torkában, meg Casso nem fogta a fenekemet, ez is valami.
- Szia Anya - toltam fel magam ülőhelyzetbe zavartan, mint ha semmi nem történt volna.
- Bocsánat, egy pillanat és már itt sem vagyok - szabadkozott Anyu, majd rám pillantott. Csak akkor szokott ilyeneket mondani szinte, amikor Casso itt van - Viszont nekem el kell mennem órát tartani, Csepi a nagynénédnél lesz, apád a szokásos időnél később ér haza, ne lepődj meg. A mosogatógép le fog járni, azt kérlek majd kapcsoljátok ki, tudod, mit hogyan - nézett rám Anya - Azt is megköszönném, ha kipakolnád, nincs benne sok dolog.
Anya még elmondott pár infót, majd elment Csepivel, elköszöntünk, aztán Cassoval egymásra néztünk akkor már a nappaliban állva.
- Szóval hol tartottunk? - néztem Cassora vigyorogva, lábujjhegyre állva előtte, majd megcsókoltam.
- Hát, itt még nem, de mit szólsz, ha odalapozunk? - dobta le magáról a pulcsiját mosolyogva, egy pár pillanatra elemelve az ajkait az enyémektől.
- Mehet - vigyorogtam.
- Király - mosolyodott el halványan, majd egy pillanat alatt lekapta rólam a pólómat, előrébb lépett párat, mire értve az utalást én pedig léptem hátrafele, majd hátrafektetett a kanapén, és felém magasodva megcsókolt újra.
Este, miután Casso már hazament, a szüleim már itthon voltak, én pedig a fürdőből kijövet másnapra a ruhámat kezdtem tervezgetni, megszólalt a telefonom.
Noémi hívott, a rajztáborból nyáron megismert barátnőm.
- Szia - köszöntem a telefonba.
- Szia, bocsi, hogy most hívlak, így este... valahánykor - kezdte a magyarázkodást, de elmosolyodva félbeszakítottam.
- Jaj, semmi, mondd csak - biztattam.
- Okés. Szóval, ma huszonhatodika van, ami azt jelenti, hogy két nap múlva huszonnyolc, beugrik erről valami?
- Ezek szerint be kéne - gondolkodtam el - Bocsi, nem fog annyira az agyam most, valami tuti felírtam erre a napra, megnézem, egy pillanat - hangosítottam ki a telefont, hogy megnyithassam a naptáramat.
- Nem kell, mondom én. Egyetem, nyílt nap - emlékeztetett.
- Úúú, tényleg - esett le - Jézusom, nem tudom, hogy ment ki a fejemből, már egy csomó ideje tudom, mikor lesz, csak annyira messzinek tűnt, meg most amúgy is annyi minden történik egyszerre, el vagyok havazva, köszi, hogy szólsz.
- Semmiség, nekem is csak tegnap esett le. A legutóbbi nyílt napra lebetegedtem, jó is, mert így megkérdezhetem, hooogy megyünk együtt? - vezette fel a költői kérdést.
- Persze, nem is kérdés - mosolyogtam. Noémivel szinte ugyanaz érdekel minket a művészetis témában, és szinte ugyanazzal is akarunk foglalkozni, elég adja magát a dolog, hogy együtt nézzünk egyetem, meg jövőbeli lehetőségek után - Sziszi jön? - kérdeztem rá a rajztovábbképzős táboros-triónk harmadik lánytagjára.
- Nem tudom, de nem is oda akar jönni, ahova mi, most nagyon érdekelni kezdte ez a fotográfia-dolog. Vagyis, mégjobban érdekelni kezdte - pontosított.
- Mondjuk én már nyáron is mondtam, hogy az illene hozzá leginkább - állapította meg - Akkor mi mikor találkozzunk?
- Szerintem ott, meg kell nézni majd, hánykor, négy körülre emlékszem.
- Jó, majd sietek - ígértem meg - De egyébként jó.
Még beszéltünk Noémival egy kis időt, de közben a barátom a szomszédban direkt elkezdett jobban lekötni, azzal, hogy az ablakon át hülyéskedve elkezdtünk gesztikulálva kommunikálni, nehezen tudtam csak megállni, hogy ne nevessek fel.
Ő persze röhöghetett rajtunk, őt nem hallgatta más a vonal túlsó oldalán, szegény Noémi. :)
- Oké, akkor majd találkozunk - köszöngettem el Noémitól, akinek közben mennie kellett.
- Igeeen, puszi!
Ahogy leraktuk, azonnal jött egy újabb hívásom.
- Most tényleg leraktad miattam? - kérdezte Casso röhögve mindenféle bevezetés nélkül.
- Nem, mennie kellett amúgy is - szabadkoztam felnevetve.
- Aha. Kit ráztál le amúgy? - érdeklődött szórakozottan.
- Nem ráztam leee - nevettem a tenyerembe temetve az arcom - Egyébként Noémit, egy barátnőmet a rajzos cuccról még a nyárról.
- Jaaa, a vörös csaj.
- Igen, megjegyezted? - csodálkoztam.
- Láttam élőben egyszer, jó reggelt.
- Tényleg - esett le - Egyébként képzeld, szerdán megyek nyílt napra egyetemre.
- Képzőművészeti?
- Igen - mosolyogtam - Persze másnak is esélyt adok majd, csak most szerdán oda megyek Noémivel, de majd rohannom kell.
- Leni, most komolyan. Szerintem ha odatipegsz Váradyhoz, akinek amúgy is a kiskedvence vagy, el fog engedni rajzkörről, hogy odaérj a Képzőművészetire nyílt napra, ne idegesíts - javasolta derűsen.
- Jó, jó, de nem akarom kihagyni a rajzkört, az a legjobb óra egész héten - gondoltam át - Meg amúgy is, mindig fejleszt, és minden fejlesztésre szükségem van.
- Ne idegesíííts - nyomatékosította.
- Jó, tudom, kihagyom, na, csak nem akarom.
Casso felsóhajtott.
- Oké, második lehetőség, eldoblak kocsival rajzkör után.
- Élhetek vele? - kérdeztem megilletődve.
- Nem, Szöszi, azért ajánlottam fel, mert nem. Túltárgyaltuk, elviszlek - zárta le a témát.
- Köszi, rendes vagy - mosolyogtam - De csak akkor, ha nem probléma, vagy ilyesmi.
Azt hiszem, lefárasztottam. :)

Mai nap - 5/5: szerettem, de Sacit sajnálom, bár nagyon úgy éreztem a nap második felében, hogy Ricsi minden tőle telhetőt megtett azért, hogy helyrerázza. :)