Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

91. Szöktetés

Február 13. (szerda)
- Mikrofonpróba, egy, kettő - mondta be az egyik szervező a mikrofonba a művelődési házban a színpadon.
Csenge és én el lettünk kérve ma jópár óráról, így amíg a többiek suliban voltak, Meggyesivel együtt a hangszeres próbán voltunk.
Amikor minden készen állt, felmentünk a színpadra.
Ebben a pillanatban közölték velünk, hogy ülni fogunk, nem állni, esztétikai okok miatt, amivel mondjuk az énektanárnőnek voltak kifogásai, de nem kell olyan bonyolult hangokat kiénekelni, szóval nagy problémák nem voltak vele.
Így Csenge és én is kaptunk széket és mikrofont, úgyhogy leültünk, és vártuk, hogy most akkor mi lesz.
A csellista lány és a gitáros srác is időben megérkeztek, úgyhogy ők is kaptak széket kottatartóval, majd behangoltak.
A darab az ő hangszeres előjátékukkal kezdődik, és még ők se próbáltak össze soha, szóval Csengével elücsörögtünk egy darabig, amíg közös nevezőre jutottak és végre beléphettünk.
Mármint, beléptünk, csak rosszkor.
- Barna hajú lány majdnem jó volt, szőke nem - közölte az egyik zenetanár.
Na, jól kezdünk.
Mondjuk, tegyük hozzá, ezt a zenei kíséretet mi Csengével még soha nem hallottuk és senki nem mondta, mikor kell belépni, de mindenesetre azért sikerült megtanulni.

"Rebbenő szemmel ülök a fényben,
Rózsafa ugrik át a sövényen,
Ugrik a fény is, gyűlik a felleg,
Surran a villám, s már feleselget.
S már feleselget fenn a magasban,
Fenn a magasban dörgedelem vad,
Dörgedelem vad, dörgedelemmel,
Dörgedelemmel, s kékje lehervad."

- Nagyon jó lesz! - dicsért meg mind a négyünket az egyik tanár.
Vagy tízszer elpróbáltuk végig, és vagy harminc különböző kis részt újra és újra, jól kifárasztott szellemileg, úgyhogy akármennyire is szép volt, azért megváltásnak éreztük, amikor véget ért a próba.
- Ügyesek voltatok, lányok - mosolygott ránk Meggyesi, majd beültünk a kocsijába hátra, hogy visszamenjünk a suliba.
Az ötödik órára értünk volna vissza, pont énekre, amit már így is-úgy is helyettesít valaki az osztálynak, úgyhogy Meggyesi meghívott minket egy sütire az idő alatt.
Szeretem az énektanárnőnket. :)
Egyébként a tesi nagy részét is lelógtuk így, nem nagyon bántam, rajzkörre viszont kényelmesen beértem.
A többiek feladata valamilyen megadott téma megjelenítése volt a kubista-alkotók munkáiból ihletődve - Picasso is közéjük tartozott, bár nekem erről a névről sokminden eszembe jut, az Avignoni kisasszonyok pont nem -, rám nem tartozott, én Várady engedélyével (sőt, kérésével) az új festményemet fejeztem be.
- Gyönyörű lesz, Leni, ügyes vagy - dicsért meg Várady, aki rajzkör alatt odajött hozzám a hátsó padokhoz, hogy lássa, mit művelek.
- Köszönöm szépen - mosolyodtam el.
- Jól eltaláltad a színeket, jó értelemben figyelemfelkeltő. Mit gondolsz, kész leszel vele ma?
- Igen, azt hiszem, igen.
- Akkor sok sikert.
Kész is lettem, Váradynak pedig nagyon tetszett az alkotásom, úgyhogy ezt inkább bennt is hagytam nála az iskolában, nem cipeltem haza.
- Leni, jössz velünk? - kérdezte Lili, amikor becsatlakoztam a szokásos társaságunkhoz tanítás után.
Ricsi és Andris eközben épp Sacit szivatták azzal, hogy lenyúlták a gumicukrát, amiért Saci nagyon küzdött, már nevetve az egészen, aztán Enikő is beszállt, a barátnőnk oldalán, Laci pedig, ő volt az "ész", felmászott a padtámlára és ahogy Ricsi felemelte a cukrot, hogy Saci ne érje el, Laci felülről vett belőle.
Ravasz. :)
Mindeközben egyébként megtárgyalták, hogy éhesek, szóval a közeli Meki ismét célponttá vált.
- Persze - egyeztem bele.
Így elindultunk az utcákon - időközben egyébként Lacinak beleült valami mulatós zene a fülébe, amit egész végig a szórakoztatásunkra dúdolgatott, még táncolt is rá, és persze csak az ő fejében volt a zene, nekünk fogalmunk se volt, hogy mi ez, de azért beszálltunk hozzá a bulizásba.
Egy kicsit se nézhettek hülyének minket. :)
A Mekiben kértünk kaját, majd befoglaltunk egy asztalt.
- Casso nem ma jön? - kérdezte Enikő Ricsitől és tőlem egyszerre.
- De - válaszoltam.
- Majd estefele - tette hozzá Ricsi - Rakok neki félre kaját - mondta, majd vigyorogva kivett egy csomót a sült krumplimból - Úgy is lenyúlná tőled.
- Hé! - nevettem fel hitetlenül.
- Hoppá, valaki sajnálja tőle, átadom - mosolygott derűsen, miközben azért ő is evett belőle, épp két krumpliba harapott egyszerre.
- Nem, nem is, az a hé, amit most eszel - vettem vissza a krumpliaimat.
- Ikrek vagyunk, amit én eszek, az olyan, mint ha ő enné, nem? - tette fel a bölcs kérdést jókedvűen mosolyogva.
Igaz, miért is nem gondoltam erre előbb. :)
- Ez hogy jött ki? - szólt közbe Lili felnevetve.
- Hát de most miért, halál egyértelmű, egy petesejtből születtünk - magyarázta Ricsi szórakozottan, majd belegondolt - Oké, mondjuk mi pont nem - röhögte el magát.
Nem baj, attól még egész jó elmélet volt. :)
Vagy másfél órát bennt voltunk a Mekiben, nyilván nem csak ettünk, végigbeszélgettük meg röhögtük az egészet, majd amikor már a többségnek mennie kellett, elköszöntünk.
Most csak Ricsi, Saci és én mentünk az Arany utca felé, sőt, Saci Ricsiékhez ment, úgyhogy így hárman indultunk el.
- Sziasztok! - köszöntem el tőlük a kapunkban, majd bementem a házunkba.
A délután folyamán egészen produktív voltam, készültem a péntekre, tanultam, még Anyának is segítettem a konyhában, majd este elmentem hajat mosni.
A szüleim már lefeküdtek, amikor úgy gondoltam, hogy lassan nekem is aludnom kéne, csak enni akartam, úgyhogy a kockás pizsamagatyámban és a barátom fekete, bandás pólójában, mindezt frissen hidratált bőrrel és félig nedves hajjal, felvettem a mamuszomat, majd lesettenkedtem a konyhába.
Csak egy gyérebb fényű állólámpát kapcsoltam fel, úgyhogy épp a hűtőben kutakodtam, amikor a hátam mögötti ablakon egy pillanatig bevilágított valami fehéres fény, majd elaludt, úgyhogy nem foglalkoztam vele, csak egy arra járó kocsi az utcában, gondoltam én.
Találtam egy finomnak tűnő joghurtot, úgyhogy azzal együtt lehuppantam a nappaliban a kanapéra - igazából egyáltalán nem voltam álmos, csak ráérősen eszegettem.
Szóval épp ott ettem a joghurtomat a nappaliban a halvány fényben, amikor kopogást hallottam, nem a bejárati ajtón, a kertre nyíló erkélyajtón, és ahogy megláttam Őt az üvegnél egyből felpattantam és beengedtem.
Épphogy bejött a házba, már a nyakába is ugrottam, szorosan átölelve. Nagyon hiányzott. :)
- Szia - öleltem magamhoz vigyorogva - Hogyhogy itt jöttél be?
- Azt hittem, alszol már, reggel akartam köszönni, csak a nappalinkból kiszúrtam, hogy itt bűnözöl a konyhában, úgyhogy én is átbűnöztem magam a kertünkből a tietekbe, hogy beugorjak - válaszolta Casso, mire mosolyogva elnevettem magam - Az volt a legrövidebb.
- Jól tetted - vigyorogtam - A szüleim már úgy is alszanak, nem vették észre, hogy betörsz.
- Akkor csendesek leszünk - hajolt hozzám mosolyogva, majd a derekamat átölelve odahajolt hozzám, én pedig ahogy megéreztem az ajkait az enyémen, az arcához nyúlva viszonoztam a hosszú csókjait.
Végülis egy hét különlét után az éjszaka közepén, suttyomban csókolózni a nappaliban, valóban csendesebb, mint beszélgetni.
Kellemest a hasznossal. :)
- Hiányoztál - vallottam be halkan, ahogy az ajkaink egy picit eltávolodtak egymástól.
Casso mosolyogva rámpillantott.
- Te is nekem, Szöszi. Mondjuk ennek nem kéne meglepnie, akárhányszor külön vagyunk, huszonnégy óra után már mindig hiányzol legalább egy kicsit, max negyvennyolc, de ahhoz már nagyon le kell kötni - mondta mosolyogva.
- Azt hiszem, összenőttünk - vigyorogtam.
- Ja - röhögte el magát halkan, majd újra a számra tévedt a tekintete, és mosolyogva visszahajolt hozzám, jó szorosan magához ölelve.

Mai nap - 5/5*: Cassot aztán visszaszöktettük az erkélyen át.