Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

61. Szalagok

[12.09]
Ott álltunk a színpad mögött, és azt hiszem, kifehéredésig szoríthattam Casso kezét az izgalomtól.
Percpontosan öt óra volt, a műsor kezdete, a függönyök be voltak húzva, az előadóteremben lekapcsolták a villanyokat, mire a nézőtéren ülők is elcsendesültek.
Két tizenegyedikes felment a színpadra mikrofonnal a kezükben, mire reflektorfény irányult rájuk, az egyikük, egy lány hangja pedig végleg elhallgattatta a nézőket.
- Sok szeretettel köszöntünk minden kedves családtagot, ismerőst, a Szent Ferenc Alapfokú Gimnázium idei végzős évfolyamának a szalagavatóján! - szólalt meg csilingelő, de mégis színpadképes hangon.
A bevezető szöveg alatt Várady leellenőrizte utoljára, hogy biztos a megbeszélt sorrendben vagyunk-e, névsorban, elöl Dominik az iskola zászlójával, mire Casso egy puszit nyomott az arcomra, és hátrament Ricsihez, én pedig megigazítottam a hajamat és előre fordultam.
- Felhívjuk a figyelmet arra, hogy az épület területén tilos a dohányzás - fejezte be a szövegrészét a másik tizenegyedikes, majd visszaadta a szót a lánynak.
- A szalagavatóról készülnek hivatalos fényképek és videók, melyek mindenki számára elérhetőek lesznek az iskola honlapján, illetve a végzős diákoknak külön is eljuttatjuk őket. Ettől függetlenül természetesen megörökíthetik fényképezőgépeikkel, telefonjaikkal a mai nap emlékezetes pillanatait, de kérjük, mindezt csendes formában tegyék, a színpadra pedig a produkciók ideje alatt ne jöjjenek fel.
- Miért jönne fel bárki? - kérdezte suttogva Csenge, hátrafordulva hozzám, mire halkan elnevettem magam.
- Nem tudjuk - válaszoltam mosolyogva.
Helga ebben a pillanatban odalépett hozzánk és a szája elé téve a mutatóujját, jelezte, hogy egy szót se, úgyhogy halkan bocsánatot kértünk, Csenge pedig előre fordult.
- Ezennel pedig szeretném felszólítani a színpadra az idei tizenkettedik évfolyam tanulóit, illetve osztályfőnöküket és osztályfőnök helyettesüket - folytatta a tizenegyedikes lány, aki aztán a másikkal együtt forgatókönyv alapján kiment oldalra a színpadon, a függöny kihúzódott, és felcsendült egy halk, zongorazene, ami a bevonulásunkat kísérte.
Domi elindult a zászlóval, mi pedig mentünk utána, vagyis inkább vonultunk, ballagtunk, szépen, lassan - ahogy Csenge után a színpadra léptem, és megláttam azt az elképesztő sok embert, és kamerát, azonnal rámjött a lámpaláz, de mosolyogtam, mint a többiek, és beálltam a próbákon betanított helyemre.
Kerestem az ismerősöket a nézőtérről, de sokat nem láttam, így csak néztem előre, valami különös érzéssel magamban, de már ez a pillanat is önmagában emlékezetes volt.
Ahogy mind felálltunk, Váradyval és Madarassal zárva a sort, a zene elhalkult, az egyik tizenegyedikes pedig újra megszólalt.
- És most megkérném Önöket, hogy álljunk fel és énekeljük el közösen a magyar Himnuszt.
Valószínűleg ez senkit nem ért váratlanul, majd mindenki felállt, a hangszórókból elindult a Himnusz, amit végigénekeltünk, ahogy pedig a nézőtéren lévő emberek visszaültek a helyükre, a másik tizenegyedikes folytatta.
- A szót pedig ezennel átadnám Mátrai Júlia igazgatóasszonynak, hogy nyissa meg ünnepségünket és ossza meg velünk a mai naphoz kötődő gondolatait.
Eközben a nézőtérről egyfolytában vakufények villantak fel innen-onnan, nem is tudtam, hova nézzek, majd az igazgatónő feljött a színpadra, és egy mikrofonnal és egy puskának szolgáló szöveggel a kezében, szép tartóban, belekezdett a beszédjébe.
- Kedves szülők, családtagok, rokonok, ismerősök, tanártársak, kollégák és persze kedves végzős diákok - kezdte jól tagoltan - Azt hiszem, nem kell kihangsúlyoznom, milyen nagy nap ez a mai. Milyen nagy nap, hogy az a huszonegy diák, akik nem is olyan rég érkeztek csak ide, fiatal fejjel, és mára teljes mértékben hozzátartoznak iskolánk életéhez, ma itt állnak, hosszú hónapok próbái, erőfeszítései után... - nézett ránk, majd vissza a nézőtér felé - ...melyekkel arra készültek, hogy ma méltóan vehessenek részt a szalagavatójukon, mely nem csupán a szalagok átadásának napja, nem csupán egy bál, az a nap, amely során hivatalosan is elkezdhetjük felkészíteni őket a nagybetűs életre. Huszonegy diák, huszonegy félék, különböző tervekkel a jövőre nézve - folytatta - Úgy gondolom, ez alatt a négy év alatt rengeteget nőttek, érettek, fejlődtek mind a huszonegyen, minden nappal közelebb jutva az álmaikhoz, a céljaikhoz. Bár az idei évben jelentősen kisebb a végzőseink létszáma, mint általában, ettől függetlenül ugyanúgy minden erőnkkel szeretnénk, és fogjuk is támogatni, segíteni, vezetni őket, amíg itt élik mindennapjaikat, azon az úton, mely a lehető legjobb jövőt biztosítja nekik.
Számtalan beszédet hallottam már a tanárnőtől, de szerintem soha nem figyeltem még oda ennyire, most, ahogy hosszasan ecsetelte, hangsúlyozva, hogy fél lábbal kinnt vagyunk már innen, hosszú mondatokban beszélve a jövőről, a jövőnkről, meg minden olyanról, ami egyszerre volt furcsa, nyomasztó és elérzékenyítő érzés.
Nagy taps követte, ahogy befejezte a beszédjét, mi is tapsoltunk, de azt hiszem, nagyon sok másféleképpen tudtunk volna még reagálni rá.
- Most pedig a tizenkettedik osztály osztályfőnökét szeretnénk kérni, hogy fáradjon előre, hogy az igazgatónő feltűzhesse rá az idei szalagavató első szalagát - szólalt meg újból a tizenegyedikes lány, mire Várady előrelépett, és odament az igazgatónőhöz, mire mindannyian tapsolni kezdtünk.
Mátrai feltűzte Váradyra a szalagot, ezzel egyidőben pedig feljött Casso és Ricsi húga a színpad szélére a dossziéval a kezében, amiben a szövege volt, átvette a mikrofont és miután elhalkult a taps, Lotti beleszólt a mikrofonba.
- Megkérném igazgató asszonyt, hogy nyújtsa át a tizenkettedik évfolyam osztályfőnökének a szalagokat, hogy aztán név szerint, betűrendben kiszólítsuk az osztály tagjait. Kérjük, hogy a nevek szólítását várják ki, a szalagtűzés során azonban szabad a taps - olvasta fel Lotti szépen, hiba nélkül.
Mátrai ezután a forgatókönyvnek megfelelően átnyújtotta a bordó párnát Váradynak, amin a többi, huszonegy kék színű szalag volt, ekkor Madaras odalépett Várady mellé, átvette a párnát, Mátrai pedig lement a színpadról.
Nemsokára Lotti a megbeszéltek alapján kivárva a hatásszünetet, olvasta is az első nevet.
- Antal Dominik.
Dominik kilépett a sorból, egyenesen Váradyhoz, miközben a nézőközönség tapsban tört ki, vakuk, fényképezők hangjai mindenfelől, Várady feltűzte a szalagot, kezet fogtak, majd Domi visszaállt a helyére.
- Bádogos Paula - szólította Lotti az említett lányt következőleg.
Paula a blúza alján ösztönből igazítva kiment, majd megkapta a szalagot ő is.
- Balogh Enikő.
Lotti mosolyogva oldalra pillantott, ahogy a világosbarna hajú barátnőnk előrement Váradyhoz, én is mosolyogva tapsoltam, mind tapsoltunk, és bár látszott Enikőn, hogy zavarban van, ura volt a helyzetnek, az ofő feltűzte rá a kék szalagot, majd ahogy visszasétált a helyére, Paula mellé, egy pillanatra összenéztünk és egymásra mosolyogtunk.
- Borhegyi Karolina - folytatta Lotti.
Lina teljesen el volt pirulva, remegő kézzel ment ki Váradyhoz, aki feltűzte rá a szalagot, és a szájáról leolvashattuk, ahogy kedvesen azt suttogja neki, hogy "nyugi". :)
- Csemesy András.
Na, Andris ennél már jó sok fokkal nagyobb önbizalommal lépett ki, és mivel kivételesen nem koptatott farmerban volt, bandás pulcsiban, esetleg laza kockás ingben és az elmaradhatatlan sapkájában, hanem öltönyben, ki kellett használnia a helyzetet, Lacira vigyorogva titkosügynökösen megigazította a nyakkendőjét, mire Várady is halkan elröhögte magát, Madaras mosolyogva megforgatta a szemeit, majd az ofőnk feltűzte rá a szalagot.
- Fodor Lilianna.
Lili mosolyogva megigazítva a haját, ami gyönyörű, alsó kontyban volt, néhány tejfölszőke, hullámosra besütött tincset szabadon hagyva, kisétált; izgult ő is, még egy pillanatig Enikőre nézett, aki valószínűleg biztatóan mosolygott egyet rá, úgyhogy Lili is odaállt Váradyhoz, majd ahogy a szalaggal visszalépett a helyére, kifújta magát, a mellette álló Laci pedig jókedvűen megveregette a barátnője vállát.
- Katona László - mondta be Lotti mosolyogva kivárva Laci gratulációját.
A szőke srác halál jó hangulatban odatoppant az ofőhöz, majd amikor megkapta a szalagot, kezet fogott ő is Váradyval.
- Lengyel Sarolta.
Persze, mondtak valami olyasmit, hogy ne nagyon forgolódjunk, de erre nyilván a legjobb barátnőmre néztem, aki nagy levegőt vett, és vigyorogva szinte odalibbent Váradyhoz, aki mosolyogva levett egy szalagot a párnáról és feltűzte a sötétszőke lány blúzára, amit Saci izgatottan várt végig, majd miután kezet fogott az ofővel, a nézőközönségre mosolygott, visszasétálva pedig rám. Ha lehetett volna, valószínűleg ebben a pillanatban már a nyakamba is ugrott volna egy "Úristeeeen!" sikítással. Talán fel is borultunk volna a lendülettől. Nem tudhatjuk. :)
- Lesnyák Kolos - olvasta fel Lotti a következő nevet, mire ahogy Kolos kilépett a sorból, szórakozottan rákacsintott Lottira.
Cassoék húga erre a mikrofont eltartva magától, szemforgatva felnevetett, Casso és Ricsi pedig derűsen egyszerre suttogtak annyit Kolosnak, hogy "meghaaaalsz". :)
- Lesnyák Samu - folytatta Lotti azután.
Samu még gyorsan lepacsizott az ikrével, majd kiment a szalagért.
- Nógrádi Márton.
Marci követte; na, ő még jobban izgult, mint eddig bárki, nekem pedig az ő "n" betűs kezdőbetűje ébresztett rá arra, hogy nemsokára én jövök.
- Pál Krisztina - lapozott Lotti a papírok között.
Kriszti a fekete, hullámos haját a válla mögé dobva kilépett a sorból, magabiztosan mosolyogva, odament Váradyhoz, aki kitűzte rá a szalagot, Kriszti tényleg mint egy sportoló, kezet fogott vele, és visszaállt kettővel mellém.
- Szatmári Csenge - szólította Lotti a mellettem álló lányt.
Csenge kihúzva magát, ösztönből mosolyogva, abban a csodaszép, nőies magassarkúban előre lépett és végigvonult a színpadon, kecsesen, magabiztosan, mint egy modell a kifutóján, vagy egy híresség a vörös szőnyegen, a haja picit lobogott, valakinek még integetett is egy aprót a nézőtérből, miközben mindenki tapsolt, fotózott és tényleg mindenki őt nézte.
Ekkor már a torkomban dobogott a szívem, szinte éreztem, ahogy a gyomrom összeszűkül, a hideg is kirázott egy picit, utolsó pillanatban megigazítottam a hajam, végignéztem, ahogy Csengére feltűzik a szalagot, kezet fog az osztályfőnökkel, majd mosolyogva visszavonul a színpadon a sorba.
Ahogy beállt mellém, egy picit remegve csak vártam, hogy kimondják a nevemet, minden egyes századmásodperc egy örökkévalóságnak tűnt, majd Lotti odahajolt a mikrofonhoz és olvasta tovább a névsort.
- Székely Levendula.
Tapsvihar tört ki, mellőlem, előlem, mindenhonnan, én pedig nagy levegőt vettem, és kifújva magam, kiléptem a sorból.
Ahogy végimentem a színpadon, mosolyogva, de megilletődve, a lehető legkecsesebben, ahogy azt fejben már annyiszor lejátszottam magamban, miközben a tapson kívül csak a fényképezők kattogását hallottam, láttam a vakuk fényét a szemem sarkából, éreztem magamon a tekinteteket, majd Váradyra néztem, és Madarasra, akik mosolyogva vártak a szalaggal, én pedig odaérve megálltam.
Hátrasöpörtem a hajamat, hogy ne legyen útban, Várady pedig halványan mosolyogva feltűzte rám a kék szalagot.
Egy pillanatra Madarasra néztem, aki kedvesen, bátorítóan nézett vissza rám, Váradyra néztem, és persze még tudtam volna kikre pillantani, de nem mertem jobban elfordítani a fejem, majd Várady elengedte a szalagot, ami már rajtam volt, és miközben kezet fogtunk, mosolyogva ennyit mondott:
- Akárhogy is, Leni, egy álmod már egészen biztosan valóra vált, akkor is, ha ehhez először egy éven át korrepetálnod kellett - mondta Várady kedvesen rámmosolyogva, mire őszintén, elpirulva elnevettem magam.
- Igen - bólogattam nevetve, értve az utalást, teljesen elérzékenyülve, majd Madarasra is rámosolyogtam, és a tapsvihar alatt visszamentem a helyemre.
Miközben a hajamat ösztönösen megigazítva végigsétáltam a színpadon, végre ránézhettem arra, akire annyira rá szerettem volna, Ő pedig el is kapta a tekintetemet azonnal, sőt, végig engem nézett, mosolyogva tapsolva, azokkal a gödröcskéivel az arcán, és ahogy abba a gyönyörű kék szempárba néztem, abba az álomszép szempárba, hirtelen olyan boldognak éreztem magam, mint még soha.
Mert tényleg egy álmom teljesült. <3
Ahogy visszaálltam a helyemre, megkönnyebbülten felsóhajtottam.
- Jó voltál, Csajszi - suttogta Csenge mosolyogva, mire rápillantottam.
- Te is, Szivi - válaszoltam mosolyogva az ő stílusában, mire halkan felnevetett, majd Lotti bemondta Marcsit, aki szintén kiment a szalagért, majd visszajött hozzánk.
- Szilágyi Nikolett - mondta be a mikrofonba Lotti, mire oldalra fordítottam a fejem.
Soha nem láttuk még ennél nőiesebbnek, csinosabbnak és soha nem volt még ennyire pozitív a kisugárzása.
Miközben megtapsoltuk, Niki pedig már megkapta a szalagját, ahogy jött vissza, az egyetlen ember, akire ránézett egy pillanatra, az én voltam.
Sors iróniája.
- Szűcs Ágoston.
Ahogy a magas srác kilépett a sorból, arra a pár másodpercre kicsit nem éreztem magam annyira törpének, de Várady már jobban, gyakorlatilag felnézett Ágostonra, amikor feltűzte a szalagot. :)
- Tátor Betti - olvasott tovább a tizenegyedikes lány.
Betti olyan mosolyogva, bájosan tipegett ki az ofőhöz, mint amire számítottunk, sokan tapsolták, Várady is mosolygott, ahogy ránézett, hát igen, Bettit nem nagyon lehet nem szeretni.
Ekkor már kezdtünk a névsor végére érni, így Lotti felszólította hátulról a harmadik osztálytársunkat, pontosabban osztálytársnőnket.
- Tüzes Mira.
Mira olyan elegáns volt, mint mindig szokott, egyenes háttal, magabiztosan vonult keresztben a színpadon, majd feltűzte rá Várady a szalagot és kezet fogtak.
Lotti ezután halványan elmosolyodva a tesóira nézett, majd olvasta a következő nevet.
- Varga Richárd - mosolygott az egyik bátyjára.
Rengetegen tapsban törtek ki, Lotti is tapsolt sunyiban, Ricsi beletúrt az eddig egyébként egész szépen hátrafésült hajába, majd vigyorogva odament Váradyhoz.
- Melyiket kéred? - kérdezte Várady Ricsitől derűsen a két szalag közül választhatóan.
- A jobb oldalit, az zöldebbnek néz ki - vigyorgott Ricsi, mire Várady elröhögte magát, majd feltűzte rá a jobboldali szalagot, ami persze pont ugyanolyan színű volt, mint az összes többi.
Ahogy Ricsi visszatoppant a helyére és röhögve váltott két halk szót a tesójával, persze mindenki tudta, hogy ki maradt hátra, de Lotti elvigyorodva tartott két másodperc hatásszünetet, majd megszólalt.
- Varga Roland - mondta végül a húga vigyorogva, ünnepélyesen, mire konkrétan az egész terem hatalmas tapsolásban tört ki, vakuk ezerrel, kattogás ezerrel.
Casso egy halvány mosollyal az arcán lazán előrelépett, a világ legnagyobb természetességével végigment a színpadon, egyenesen az ofőig, miközben tényleg mindenki őt éltette, ő pedig nemhogy nem jött zavarba, full nyugodtan, maximális önbizalommal mosolyogva odalépett az ofő elé, aki pedig rátűzte az utolsó, kék szalagot.
Na igen, tényleg megadta a módját. :)
Ehhez azt hiszem, születni kell.
Várady mondott neki elmosolyodva pár szót, mire Casso is elmosolyodott, majd kezet fogtak, Casso is mondott valamit, Váradynak is, Madarasnak is egy-egy szót, aztán hátralépett egyet és visszament Ricsi mellé, miközben mosolyogva rámnézett, egyedül rám, én pedig fülig érő vigyorral az arcomon néztem vissza rá.
Tudom ezt még kommentálni? :)
- Ezennel pedig szeretném átadni a szót Várady Miklósnak, a tizenkettedik osztály osztályfőnökének - fejezte be Lotti mosolyogva, majd kikapcsolta a mikrofonját és lement a színpadról.
Várady kapott egy másik mikrofont, majd bármiféle papír, vagy ilyesmik nélkül, amikkel beszédeket szoktak mondani, csak a hajába túrva elnevette magát.
- Hát, igen, régen tűzögettem már ennyit - jegyezte meg derűsen, mire felnevettünk, Várady pedig picit oldalra fordulva ránk nézett, hogy ne legyen háttal nekünk és éppúgy lásson minket is, mint a meghívottakat - Úgy gondolom, az igazgatónő a legfontosabb dolgokat már említette, azt hiszem, nincs szükség arra, hogy megismételjem a szavait. Bár az osztálynak csak most szeptemberben lettem az osztályfőnöke, kezdetben Pásztor tanárnő, később Madaras tanárnő állt a helyemben... - kezdte Várady rámutatva a két régi osztályfőnökünkre, akik a tanárok között ülve néztek minket az első sorokból - Úgy alakuktak a dolgok, hogy mégis nekem kell ezt a beszédet megejtenem, és függetlenül attól, hogy osztályfőnökként csak pár hónapja vagyok az osztály életében, azért nem olyan nagy iskola ez, volt alkalmunk összeismerkedni, régebben rajztanárként, majd művészettörténelem tanárként, művészeti körökön, versenyeken, vagy ha épp ki kellett húznom valakiket ebből-abból - sorolta mosolyogva az érintettekre pillantva - Így azt hiszem, meg tudok birkózni a feladattal. Emlékszem, a tietek volt az az évfolyam, akiknek az érkezésével egyszerre rengeteg változás történt, új igazgató, Sárváry tanárnő a színpad előttről, iskolaújítás, egyetlen női testneveléstanár szülési szabadságon, sok új, vagy váratlan dolog, de ami határozottan új volt, ti voltatok az első két osztály, akiknek az érkezésekor már októberben mentek a tippelgetések a tanár karból, hogy milyen párokban vesztek részt az első iskolai bálotokon, elnézést kérek a kollégáktól, ennek a pletykának talán ideje volt kiszivárognia - mosolygott Várady szórakozottan a tanári karra, akik nevetve bólogattak - Illetve szokatlanul kis létszámú évfolyam voltatok, első évben is összesen huszonöt fővel, majd pár hónap erejéig huszonhattal. Amikor az igazgatóság úgy döntött, hogy összevon titeket, huszan voltatok, később aztán huszonegyen lettetek, és bár tartottunk tőle, hogy hogyan boldogultok együtt, ki kell, hogy mondjam, szerintem nagyon jó kis csapat lettetek, összekovácsolódtatok, egységes, szerethető osztályközösségé váltatok, persze, senki nem tökéletes, egy közösség sem, de azt látom, hogy hajlandóak vagytok kiállni egymásért, összefogni, együtt dolgozni... jelentősen megkönnyíti a feladataimat - tette hozzá derűsen - Remek példa az utolsó utáni pillanatban elkezdett osztályprodukció, őszinte leszek, kishíján szívrohamot kaptam, amikor novemberben kiderült, hogy még el se kezdtétek, meg voltam győződve róla, hogy ezt képtelenség összerakni ennyi idő alatt, aztán, köszönet a három hölgynek... - nézett Krisztire, Csengére és Bettire - ...akik kézbe vették az irányítást, és persze mindenki együttműködésének és a csapatszellemeteknek, pikkpakk behoztátok az elvesztegetett, vagy inkább elfelejtett időt, büszkék lehettek magatokra, én is büszke vagyok - mondta nekünk, mire vigyorogva összenéztünk, Várady pedig témát váltva folytatta - Tulajdonképpen, a kollégáim is és én is, most, hogy itt álltok, kimondhatjuk, hogy végignéztük mindannyiótok kamaszkorának jelentősebb szakaszait, érését, változásait, jobb- és rosszabb, balhésabb-kevésbé balhésabb, lázadóbb-kiegyensúlyozottabb időszakait, ahogy alakul a közösség, a barátságok, a nem annyira barátságok, a több, mint barátságok, mint minden korotokbelinél, minden egyre inkább csak összehozott bennetek, egyre jobban megismertétek egymást, összekötnek a közös élmények, és őszintén, pedagógusként igazán megmosolyogtató ezt végignézni - vallotta be, majd végigpillantott rajtunk és hitetlenül elnevette magát - Nem tartom magam elég idősnek ahhoz, hogy teljes joggal használjam ezt a sablonszöveget, de meg szeretném jegyezni és meg is jegyzem, nemrég, kevesebb, mint három éve még alig, hogy betaláltatok az épületbe, kilencedikesként, követtétek el sorban a kis gyerekcsínyeket, bemutatkozás más néven, egy tanári napló elcsenése... hozzáteszem, ennek az utóbbinak érdemes lenne utánajárni, hogy ki is követte el pontosan... - nézett Várady a kollégáira, egészen egyértelműen a biosztanárnőre, mire lehajtva a fejem, halkan felnevettem - ...dobálózás alufóliával, küzdés, hogy mégis ki kivel fog táncolni a karácsonyi bálon... most pedig itt álltok, végzősként, szalaggal, közelítve az érettségihez, sokan már nagykorúként, tervekkel, célokkal, azért megkérdezném, mikor lettetek ti hirtelen ekkorák? Durva - állapította meg derűsen - Hihetetlenül hamar eltelt ez a pár év, részemről legalábbis, de még nem szeretném elmondani a búcsúzkodós szövegemet, azt elég lesz később, egyelőre még lesz mit megélnünk közösen, nektek is, nekem is. Minden esetre örülök, hogy megismertelek titeket, hogy megismertétek egymást, hogy egy ilyen szeretnivaló osztállyá váltatok, és érezzétek magatokat nagyon jól a mai napon, mert megérdemlitek. Köszönöm szépen - fejezte be mosolyogva, mire óriási taps tört ki a teremben, a fiúk még füttyögtek is, Várady pedig visszaadta a mikrofont az egyik tizenegyedikesnek.
Ahogy visszaállt mellénk, lepacsizott Ricsiékkel, majd az üdvrivalgás lecsendesülésével egy rövid szöveg után ahogy feljöttünk, zene kíséretében levonultunk a színpadról.
Körülbelül fél perc vigyorgós nyakbaugrást engedtek a tánctanárok, mégiscsak túlvagyunk a mai nap első nagyobb eseményén, majd siettünk is az öltözőkbe, ahol felvettük azokat a gyönyörű, fehér ruhákat, amíg a színpadon a kórus és az iskola zenekara lépett fel, illetve egy-két más produkciót nézhetett még a közönség.
- Istenem, lányok, de gyönyörűek vagytok! - dicsért meg mindannyiunkat Madaras, aki persze ismét ott volt velünk, hogy segítsen, amit csak tud.
Mindannyian megköszöntünk, majd az osztályfőnök helyettes, Helga és pár másik nő, akik külön ezért voltak itt velünk, segítségével a lehető legtökéletesebben magunkra öltöttük azokat a csodás ruhákat, precízen meghúzva, bekötve, a hajainkat is megigazítottuk, segítettünk egymásnak a cipők felvételénél, ha kellett, majd ahogy mind kész voltunk, szigorúan halkan visszamentünk a színpad mögé, ahol a fiúk már várakoztak.
- De gyönyörű vagy! - csodálkoztam, ahogy megpillantottam Csengét.
Tényleg az volt, a ruhája is, pánt néküli, derékrészen pici strasszokkal, szép esésű szoknyarésszel, és ő is, bár Csenge mindig nagyon gyönyörű, de azért kiszaladt a számon.
- Te mondod, Drága? - kérdezett vissza kedvesen mosolyogva, majd a tánctanárok beállítottak minket a próbáknak megfelelően, hogy fel tudjunk menni a színpadra.
Kevés pillanatot vártam már ennyire.
***************************************
Folytatás következik! ❤️