Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

76. Félelem

Meggyőztetek, kiraktam ma. <3
*************************************
[01.04.]
Leblokkoltam.
Az autó látványától minden szörnyű emlékem, traumám egyszerre lepett el, talán meg is torpantam egy pillanatra.
- Nem - válaszoltam erőtlen hangon, őszintén, visszapillantva az autóúton a távolodó kocsi után.
Casso a tekintemet követve szintén visszafordult, és ahogy látta, hogy tulajdonképpen semmi látnivaló, jobban megnézte a környéket, hogy mi után nézhettem, majd valószínűleg leesett neki és visszanézett rám.
- A kocsi? - kérdezte, mire bólintottam.
- Az volt - néztem Cassora az emlékek hatására szinte beleremegve a mondatba.
Casso mégegyszer visszapillantott.
- Nyugi, ha az is volt, elment - nyugtatott meg, mire kifújtam egy nagy adag levegőt, és bólintottam egyet.
Elment, sőt, az is lehet, hogy csak beképzeltem, vagy csak hasonlított.
De továbbment, nincs semmi baj.
Körülbelül két utcával mentünk tovább, addigra Casso már meg is nyugtatott, amennyire tudott, meggyőztem magamat, hogy nincs semmi baj, és biztos tényleg csak összekevertem.
Tehát ezen túllendülve, mivel tényleg hűlt az idő és isteni illata volt, kitaláltuk Cassoval, hogy veszünk nekem egy forró teát.
- Nagyon fázol? - kérdezte Casso rámnézve, ahogy a sorban álltunk.
- Eléggé - vallottam be őszintén - De mindegy, ezt már megvárom - mondtam, majd elbizonytalanodtam - Vagyis... igazából csak én innék, szóval hagyjuk, be is ülhetünk a kocsiba simán.
- Kivárom neked, ha szeretnéd, addig ülj be nyugodtan, itt van a kocsi egy utcával odébb, döntsd el.
Sajnos annak a teának túl jó illata volt, túlságosan szerettem és még forró is volt.
A következő mondatomat pedig azt hiszem, besorolhatom életem legrosszabb döntései közé.
- Biztos nem baj? - kérdeztem szerényen.
- Dehogy, Szöszi, tényleg ülj csak be - mondta a világ legnagyobb természetességével, majd odaadta a kocsikulcsot.
- Rendben. Köszönöm, nagyon szeretlek - mosolyogtam rá, majd egy puszit nyomtam az arcára.
Elraktam a kulcsot a táskámba, majd elindultam és befordultam a szomszéd utcába.
Egy sarkon kellett volna már csak befordulnom, meg még megtennem pár métert azon, amin voltam eddig, amikor szembejött velem egy ember, akit a villámcsapásnál is hamarabb ismertem fel.
Pontosan ugyanaz volt.
A látványára lesokkolódtam, remegtem minden egyes porcikámban, görcsbe rándult a gyomrom, és egy hang se jött ki a torkomon, a lehető legjobb ötlet, ami eszembe jutott, az annyi volt, hogy úgy csinálok, mint ha nem venném észre, mint ha nem tudnám, hogy ő pontosan ugyanaz az undorító, erkölcstelen személy, nem is méltatom arra, hogy embernek nevezzem, aki pár hónapja még abban az utcában erőszakolt volna meg egy társával együtt, ha úgy jönnek a körülmények, hátha én se tűnök fel neki, hátha nem ismer fel, vagy most nappal, legalábbis a nem teljes sötétben nincsenek ilyesmi szándékai és elmegy mellettem.
Visszafuthattam volna a teáshoz, Cassohoz, oda, ahol emberek vannak, vagy elfuthattam volna bármerre, de nem mertem, nem voltam hozzá elég bátor, levegőt is alig bírtam venni, és egy pillanatra tényleg elhittem, hogy átsiklik rajtam a tekintete, amikor aztán nem siklott át, sőt, mitöbb, felismert, az a gyomorforgatóan önelégedett mosoly jelent meg az arcán, mint amit a sötétben láttam hónapokkal ezelőtt, én pedig ebben a pillanatban fordítottam hátat és futottam vissza, amilyen gyorsan csak tudtam.
Viszont ő gyorsabb volt, és érezhetőleg hamarabb is készült arra, hogy utánam siessen, mint hogy én el, így még jópár méterre az utca végétől utolért és elkapva visszarántott, mire elsikítottam magam.
- Jó újra látni, Édes - dörmögte a fülembe, mire függetlenül attól, hogy a könnyeim ebben a pillanatban törtek ki belőlem, undorodtam és féltem, minden porcikámban féltem tőle, elkeseredettségből és az iránta érzett gyűlöletemből erőt véve belerúgtam, háttal neki, hogy valahogyan kiverekedjem magam a szorításából.
Egy pillanatra sikerült is, de elkapott újra, ezúttal sokkal erősebben, és ezzel együtt erőszakosan nekivágott a falnak, pont úgy, mint akkor, a fejemet is bevágtam, úgy, hogy megszédültem, a fájdalomtól és az ijedtségtől egyszerre sikítottam újra, és annyira szorított, hogy mozdulni se tudtam, csak kétségbeesetten próbáltam valahogy ellenkezni, ellenkezni a szorításának, minden szándékának, ami a fejében csak megfordulhatott.
Egy élethosszúságnak tűnt, de valójában csak pár másodperc kellett, hogy ne csak ketten legyünk abban az utcában - felismerte a hangomat, a sikolyomat azonnal, talán nem is kell mondanom, kiről van szó, és ahogy az ember, aki eddig lefogott, már a földön volt, még mindig nem ért véget a történet, ami miatt most úgy ülök otthon, mint valami élő kísértet.
Casso nekivágta a kőnek újra és újra, és belerúgott, mindezt akkora feszültséggel magában és maga körül, mint ahogy még soha nem láttam, belevert megint, majd megint, aki megtámadott, esélye se volt, már vérzett ennyitől is, tényleg vérzett, nem is egy helyen, nem is tudtam eldönteni, hogy ki ijeszt rám jobban most már; Casso olyan feldúlt volt, dühös, tele gyűlölettel, hogy egyszerűen nem állt le, valahol tényleg ijesztő volt, majd leguggolt, gyakorlatilag rátérdelve az alatta lévő mellkasára, és ahogy a torkához kapott, ösztönből a szemem elé kapva a kezem, elsikítottam magam.
Nem fojtogatta, bár nagyon könnyen meg tudta volna fojtani, ahogy éreztem rajta, de ezzel az eddigieknél is egyértelműbbé váltak az erőviszonyok.
Casso felpillantott rám.
- Látod, Leni, nézz csak rá - szólalt meg Casso, majd rápillantott az alatta lévőre, és a tekintete olyan szikrákat szórt, amikkel tényleg ölni tudott - Kurvára egy senki. Az megy, hogy két fejjel kisebb, negyvenötkilós, ittas csajokat vágjon neki a falhoz, kövesse őket, vagy erőszakolgasson, az kurvára megy... - röhögte el magát feszülten az alatta fekvőnek címezve a szavait, be se fejezve a mondatot - Sok értelme nincs, de azért megkérdezem, ő volt amúgy akkor is, ugye? - kérdezte tőlem, mire felgyorsult lélegzettel, ezerrel verő szívvel törölgetve a szememet, bólintottam egyet, Casso pedig elnézett rólam, vissza a másikra - Hú, geci, az, hogy én most mennyire kurvára kinyírnálak, ne is tudd... - közölte, majd elemelkedett tőle egy kicsit, beleütött mégegyet és egy olyat belerúgott, hogy azt nekem fájt látni.
Ott feküdt a földön, szétverve, tehetetlenül, vérezve, mozdulni se tudott, talán eszméletlenséghez ijesztően közeli állapotban, mindig előttem lesz a kép és mindent megmásított bennem vele és a hozzá fűződő borzasztó emlékeimmel kapcsolatban.
Teljes testemben remegtem, még mindig sokk alatt, majd Casso megint rámnézett.
- Ülj be a kocsiba, Leni, addig már nem lesz bajod, ellátok oda, mindjárt megyek utánad. És majd bepótoljuk a teádat - húzta mindennek ellenére egy halvány mosolyra a száját, mire kitört belőlem a sírás újra.
Casso kedves volt és figyelmes velem, de nagyon határozott, hogy üljek be abba a kocsiba, így hát ezt is tettem.
Nem mondom, nem voltam nyugodt, hogy mit csinál még, kinyitottam a kocsit, bepattantam, bezártam magamra, és ahogy ott ültem, egyszerűen csak remegve elsírtam magam újra.
Nem értettem, mit csinál még, minden egyes percben egyre inkább nem értettem, ő ellátott addig, hogy beültem a kocsiba, de én a kocsiból már nem láttam be az utcába, azt mondta, hogy üljek be, nem mertem csinálni semmit.
Egyre jobban aggódtam, hogy mi van vele, így aztán sok várakozás után végül mégis erőt vettem magamon, kiszálltam és benéztem az utcába.
Nem voltak ott, egyikük sem - üres volt az egész utca.
Összesen egy rendőrautó hangja ütötte csak meg a fülemet, nekem pedig a felismeréstől újra könny szökött a szemembe és őszintén?
Fogalmam se volt abban a pillanatban, hogy mit csináljak.
***************************************
(itt az értékelést kihagyom, folytatás következik)