Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

125. Energikusan

Március 24. (kedd)
Ma reggel én ébredtem korábban.
Amikor felkeltem Casso karjai között, a barátom még aludt, de nem akartam felébreszteni, és egyébként is olyan jó volt az ölelésében, imádom, amikor ölel, erősek és férfiasak a karjai, de mégis gyengéden ölel, ahol legszívesebben örökre ott maradnék, így csak megfordultam a karjai között, hogy felé nézzek.
Szeretem nézni, amikor alszik.
Olyan békés, nyugodt, az összes gyönyörű arcvonását megfigyelhetem ilyenkor - valahogy az emberek, amikor nyugodtan alszanak, kicsit olyanok, mint ha visszacsöppennének a gyermeki énjükbe, rájuk nézek, és egy gondtalan gyereket látok, valahol messze gondolatban, talán valami megmagyarázhatatlan anyai ösztön lehet, hogy most is elmosolyodtam, ahogy néztem.
Casso a legvonzóbb srác, akit valaha ismertem, szívdöglesztően helyes, rosszfiús, szinte keresi a balhét, még a rossz tulajdonságait is imádja mindenki titokban, bármelyik nőt leveszi a lábáról szimplán a megjelenésével, vagy a mosolyával, tökéletes teste van, mint egy félistennek, gyönyörűek a szemei, tele van életkedvvel, valahogy mellette nem lehet unatkozni, felpörgeti mások életét is, jó értelemben, megérzem mellette az élet "bulis" oldalát, a pillanatok szépségét, amiket kiélvezhetek, ő is a pillanatnak él, jókedvű, tényleg, sokáig sorolhatnám, miért tartom én is, meg mindenki más is olyan vonzónak, mégis, amikor alszik, sima arcvonásokkal, nyugodtan, békésen, csendesen, egyszerűen csak imádnivalóan aranyos, szinte elolvadtam tőle.
Lehet olyat mondani egyáltalán, hogy szépen alszik, vagy ez nagyon értelmetlen?
Mindegy, az a lényeg, hogy csak mosolyogva néztem, és egyszerűen képtelen voltam nem érezni azt, ami most ezerrel eszembe jutott, hogy félretéve mindent, menthetetlenül szerelmes vagyok belé, talán nem olyan vakon és rózsaszínen, mint két vagy három éve, de ettől még egyáltalán nem szeretem kevésbé, sőt, most még igazibbnak érzem az iránta érzett végtelen szeretetemet.
Már meg sem tudom határozni, miért szeretem, csak példákat tudok mondani, mert mindent szeretek benne, beleszerettem az idők során az összes tulajdonságába, az összes négyzetcentiméterébe, az összes vonásába, az összes mozdulatába, a lelkébe, a megjelenésébe, a gondolkodásába, tényleg mindenébe, még az érzéseibe is, mindenbe, ami hozzá kapcsolódik, ezzel pedig nem nagyon tudok mit kezdeni, de most jelenleg nem is akarok.
Nem akartam felkelteni azzal, hogy nézem, fogalmam sincs, mennyire érzi meg, úgyhogy a hátamra fordultam, és az ablakon kinézve hagytam szabadon elszállni a gondolataimat.
Az egészből az zökkentett ki, amikor valamennyivel később megéreztem a simítását valahol a combom környékén, ahol épp a keze volt, mire ránéztem.
Még nem nyitotta ki a szemét, de ébren volt, ekkor kelhetett fel, és nagyon nem jött be neki, hogy ekkora a fény, ami mondjuk érthető, akkor tényleg pont telibe rá sütött a Nap a két függöny közötti résen át, úgyhogy félálomban inkább behúzódott a nyakam mögé.
- Szia, Szöszi - szólalt meg egy kicsit érces hangon, a reggeli hangján, amit leírhatatlanul imádok, a hallatára egyből elmosolyodtam, majd a combomra lecsúszott kezét feljebb húzta rajtam, és a hasam környékén átölelve kész volt a nyakamhoz hajolva visszaaludni.
- Szia - köszöntem vissza mosolyogva - Visszaalszol?
- Mit tudom én - válaszolta félálomban, mire elnevettem magam.
- Aludhatsz, ha szeretnél.
- Nem hangzik rosszul.
- Akkor nyugodtan - fordultam felé egy picit.
- Ismerhetnél, hogy nem fogok - közölte - Ajj, kurva Nap, de komolyan - nyöszörgött, próbálva elbújni a fény elől - Leütöm.
- A Napot? - nevettem fel.
- Simán.
Ezt eddig nem tettem hozzá, de azontúl, hogy Casso imádnivalóan alszik, amikor felébred, félálomban mégimádnivalóbb, általában kicsit nyűgös, de szórakoztatóan hisztizik. Egyébként is mindig mindenkit le akar ütni, ki akar nyírni, meg akar verni, szét akar rúgni, satöbbi, na, ez ébredéskor, főleg, ha valami felébreszti/nem hagyja pihenni/nem hagyja visszaaludni, mind felfokozódik. :)
- Lehetsz Csipkerózsika, ha akarsz, majd felkeltelek száz év múlva - mosolyogtam rá, még ha ezt ő nem is látta, mert le volt hunyva a szeme.
- Milyen Csipkerózsika? - kérdezett vissza félálomban dünnyögve, nem igazán jött be neki a megnevezés. :) - Lehercegnőzött a csajom, mi a szar - jegyezte meg kiégve, továbbra is a nyakamhoz hajolva.
- Megsértettem az egódat? - vigyorogtam.
- Akkor már legyek valami hét törpe, hupikék törpikék, vagy mit tudom én - dünnyögte, én pedig nevetve hallgattam.
- Ne aggódj, megnyugtatlak, te Eugén vagy.
- Mi van? - röhögte el magát - Remélem az meg valami állat, valami éneklő mókus, vagy nemtom.
- Neeem - nevettem fel - Ő egy herceg. Vagyis a mese végén már az. Az Aranyhajban van.
- Az nem az, amit megnézettél velem? - rémlett neki valami, de nagyon érződött, hogy még erősen reggel van neki.
- De. És én vagyok Aranyhaj. Te meg Eugén.
- Én meg a csávó, akit a fél birodalom le akar csukni? Fasza - állapította meg a nyakamra dörmögve.
- Igazából az egész birodalom - pontosítottam.
- Mondjuk testhezálló - röhögte el magát.
Még fel se kelt, és már is a rendőrséges sztorival poénkodik. Hihetetlen.
Erre mosolyogva nem válaszoltam egyébként, ő meg szintén nem szólalt meg, kényelmesen elhelyezkedett a nyakamhoz bújva, magához ölelve (alváskor mindig olyan ölelős, ezt nagyon szoktam imádni <3), a Nap se sütötte ki a szemét, jó volt az idő, én se keltettem fel, egyszóval minden tökéletes volt ahhoz, hogy úgy ahogy van, visszaaludjon.
Pontosabban majdnem minden, ugyanis olyan egy perc múlva hangosan megszólalt a telefonom, mire Casso félálomban, kizökkenve a majdnem-alvásából olyan hosszút káromkodott valakinek az anyjáról, hogy muszáj volt elnevetnem magam.
- Bocsi - nevettem, majd rávettem magam és kikászálódtam az ágyból.
Egyébként Lotti hívott, aki mondjuk ekkor már vagy két tanítási órán túlvolt, szóval nem gondolt bele, hogy a bátyját felverte ezzel.
- Szia Lotti - köszöntem a telefonba.
- Oké, karma - röhögte el magát Casso, akit az ágyon hagytam, és épp ezelőtt öt másodperccel fejezte be az anyázást. :)
- Sziaaa, ugye nem én keltettelek fel? - jutott eszébe Lottinak hirtelen - Mert akkor bocsi, csak most nézem az órát...
- Nem, én már fennt voltam - nyugtattam meg mosolyogva, majd a barátomra néztem.
- Tehát a bátyám nem, ez az, végre én keltettem fel őt - vigyorgott Lotti a hangjából ítérve, mire felnevettem.
Casso, amíg Lottival beszéltem pár percre, rászánva magát kikelt az ágyból, odajött hozzám, hátulról átölelt a vállamra támasztva az állát, majd odahajolt a telefonomhoz és beleszólt a húgának, hogy rohadjon meg, és hogy megveri, ha hazaértünk. :)
- Addig elmenekülök - nevetett fel Lotti, majd beszélgettünk tovább, közben pedig Casso lekötötte magát azzal, hogy a másik vállamhoz hajolva, mint aminél a telefon volt, belepuszilt a nyakamba, majd a fülem mögé tűrve a hajam, végigpuszilgatta a nyakam oldalsó vonalát a vállam tetejétől a fülem tövéig, mire automatikusan felhúztam egy kicsit a vállam.
Amikor Lottival befejeztük a beszélgetést és elköszöntem, Casso kivette a kezemből a telefonom, kinyomta a hívást, jó látványosan lehalkította és ledobta a fotelre, amit nevetve néztem végig, majd megfordultam a karjaiban.
- Jó reggelt - köszönt Casso hozzám hajolva, én pedig mosolyogva viszonoztam a csókját.
Amikor elhajoltunk egymástól, hagytam egy kis hatásszünetet és vigyorogva rákérdeztem a tegnapi ígéretére.
- Szóval akkor megyünk futni?
Szerintem kezdődött már jobban is a napja. :)
- Az megvan, hogy ha végig a parton akarsz menni, akkor vagy ugyanott jövünk vissza, amerre elindultunk, vagy körbe kell futnunk a Balatont? - emlékeztetett Casso szórakozottan, amikor az útvonalat terveztem futás előtt.
- Nem kell mindig elveszni a részletekben - nevettem el magam - És ha itt lefordulunk? Mert akkor visszajönnénk itt, felmennénk erre, itt le, végig ezen az úton...
- A Badacsonyt nem akarod keresztülfutni? - kérdezte nyöszörögve.
- Csak nem megerőltető lenne? - mosolyogtam.
- Ez itt, amit végigmutogattál, vagy két kilométer emelkedő, csak szólok - mutatott a térképre.
- Jaj, akkor nem - gondoltam meg magam - Akkor merre menjünk?
- Mennyit akarsz futni? - vette át a térképet.
- Távra vagy időre érted?
- Mivel térképet nézek, távra.
- Egy kilométer?
- Egy kilométerért nem megyek ki a házból, Szöszi.
- Akkor öt?
- Az a minimum.
- De olyan soknak hangzik - bizonytalanodtam el.
- Parlamenttől a Széll Kálmán oda-vissza. Kábé.
- Ettől most még többnek hangzik - pislogtam.
- Na jó, lehet egy kicsit kevesebb - gondolta át újra - Halászbástya inkább.
- Ne rontsd tovább, kérlek - néztem rá nevetve, mire elröhögte magát.
Végül kitaláltunk egy barátságosnak tűnő útvonalat, ami mindkettőnknek jó volt, persze ehhez azért kompromisszumokat kellett kötnünk, én például belementem egy picivel hosszabba, mint amit elképzeltem, ő egy picivel rövidebbe, mint amit elképzelt, cserébe szép volt a kilátás és gyakorlatilag semmilyen emelkedő nem volt.
Nagyon nem öltöztünk futós felszerelésbe, nem is készültünk rá, hogy futni fogunk, tegnap találtam ki, úgyhogy én leggingsben voltam és trikóban, ő meg sötétszürke melegítőben fekete pólóval (annnnnyira jól néz ki melegítőben), és futócipő híján be kellett érnünk az általában hordott cipőinkkel, ami mondjuk mindkettőnknek edző/tornacipő, szóval azért annyira nem jártunk rosszul.
Mivel Casso nem hozta el a sportóráját, nekem meg nincs olyanom, nem tudjuk, milyen volt a pulzusunk futás közben (mondjuk az enyém jó magas lehetett, kiakadt volna a számláló), a távot csak nagyjából, az időt meg nem mértük, tehát gyakorlatilag teljesen felkészületlenek voltunk, viszont Airpodsot vittünk, hogy felesben hallgassunk zenét.
Ezt én kezdeményeztem, mert biztos voltam benne, hogy irtó hangosan fogok szuszogni, csakhogy teljesen más a zenei ízlésünk, ez jelentett némi akadályt, de aztán itt is megállapodtunk, az én lejátszási listámat hallgattuk, viszont ő választotta ki róla, hogy melyik zenéket bírja még leginkább elviselni.
- Sétálunk egy kicsit? - lassítottam le, amikor már nagyon szúrt az oldalam, majd sétáltam tovább - Jó, igazából ez kijelentés volt.
- Éreztem - mosolygott szórakozottan, miközben hátrafele, a sétálásom tempójában kocogott tovább, hogy ne zökkenjen ki.
- Hogy nem fáradtál el?
- Számos oka van.
- Mint például? - kérdeztem, miközben kinyitottam a kulacsomat és ittam egy pár korty vizet.
- A régi edzőm, akivel edzőtáborban ezt reggelenként lefutottuk kétszer.
- Tulajdonképpen te sportoló voltál, vagy katonának képeztek?
Casso röhögve hallgatott, majd felém tartotta a kezét, mire odaadtam neki a kulacsot, ami igazából kettőnké, és ő is beleivott.
- Viszont tök jó ez a gumiabroncs, sokkal jobb ezen futni, mint az aszfalton - néztem le, mivel ekkor pont egy kiépített futópályán voltunk - Ha most tudnék szaltózni, meg ilyeneket, és nem kapkodnám a levegőt, tuti nem tudnám megállni, hogy csináljak egyet.
Casso erre gondolt egyet, visszaadta a kulacsom, magában mosolyogva előrébb futott egy kicsit, lendület, és ugrott egy hátraszaltót, aminek biztos van valami speciális neve, nekem csak hátraszaltó, ami megdöbbentett.
- Tudsz ilyet? - csodálkoztam.
- Jobbat is - mondta, majd egy pár másodpercre felkészítette magát mentálisan, és ugrott egy mégjobbat - Na, azért - állapította meg mosolyogva, egy fokkal elégedettebben, mint ha az előbb észrevettem volna bármiféle hibát, amit ő érzett magában.
- De ügyes vagy! - dicsértem meg, lenyűgöződve - Tök menő volt. Mikor tanultad?
- Még régen, amikor Ricsi is - vont vállat.
Azt tudtam, hogy Ricsi tud szaltózni, a szalagavatón az osztályprodukcióban szaltózott, de ezek szerint Casso is tud.
- Miért tudsz mindent? - kérdeztem őszintén elnevetve magam.
- A régi csapatommal egész sokan crusholtunk sportoló csajokat - válaszolta egyszerűen, egy halvány mosollyal az arcán.
Oké, mondjuk így érthető, egy csapat tinédzser, sportos srác együtt megtanul mindenféle szaltókat, trükköket, kézenállást és társait, hogy lenyűgözze a szintén sportos, többségében például rsg-s, tornász vagy táncos lányokat, teljesen logikus.
- A művészkorszakod később jött csak - mosolyogtam.
- Veled egy évig festegettem. Mindent visszamondok, amiket korrepeken mondogattál elméletként. Jó, nagyjából mindent - pontosította jókedvűen.
- Hány tagból áll Picasso teljes neve?
- Húsz, ha mindent beszámolunk, ami külön van írva.
- Tényleg megjegyezted - állapítottam meg mosolyogva.
- Mondom én. De azért többet ne kérdezz, a csúcson kell abbahagyni - tette hozzá szórakozottan, továbbra is hátrafele kocogva, mire felnevettem.
Nemsokára futottunk tovább, legalábbis én, és a végén már tényleg az életemért küzdöttem, de Casso lelkes szurkolóm volt, majd ahogy visszaértünk a nyaralóhoz, kérdés nélkül elfeküdtem a fűben.
- Kérlek, mondd, hogy egy kicsit te is elfáradtál - temettem a tenyerembe az arcom nyöszörögve, hogy ne érezzem magam annyira alulkondicionáltnak, mire röhögve lehuppant mellém.
- Jó, nyugi, elfáradtam - mosolygott rám jókedvűen, én pedig inkább nem kérdeztem vissza, hogy ez mennyire igaz - Ügyes voltál.
- Köszi - szuszogtam - Te is.
Ezután végre megengedtük magunknak azt a luxust, hogy kajáljunk, úgyhogy így is lett.
- Megcsinálod azt a pirítósos trükköt? - kértem meg, amikor a konyhapultnak dőlve vártunk, hogy kész legyen a pirítósunk.
Casso elröhögte magát, majd amikor a két szelet kenyér kiugrott a pirítóssütőből, a kérésemnek megfelelően fogott egy kést, beleszúrta az egyik pirítós tetejébe, egy csuklómozdulattal feldobta vele, kirántva a sütőből, és lazán, mindenféle erőfeszítés nélkül elkapta egy tálcával.
Annyira menő. :)
Reggeli után mindketten lezuhanyoztunk, majd amíg ő a fürdőben volt, mivel találtam a teraszon egy jógamatracot, úgy döntöttem, hogy ma úgy is fitt vagyok, szép az idő, adja magát a hangulat és a fürdéstől úgy is fellazultak az ízületeim, vagy mi, szóval bekapcsoltam a telefonomon egy jógázós-nyújtós videót.
- Mit csinálsz? - kérdezte Casso meglepetten elnevetve magát, amikor kijött hozzám az erkélyre, egyébként nedves hajjal, a pólójával a kezében, amit ezután a mondat után vett fel, útközben.
- Jógázok. Ez a királygalamb póz - magyaráztam - Beszállsz?
- Nem, bocs - válaszolta gondolkodás nélkül, majd ledobott a matracom mellé egy párnát és lehuppant hozzám.
- Szóval szakadjanak szét csak az én ízületeim, ugye?
- Ne nyújtsd túl magad.
- Ezzel a pózzal csak túlnyújtani tudok - nyöszörögtem nevetve - Na végre - mondtam, amikor pózváltás történt, és átülhettem valami más pozícióba.
- Amúgy honnan jött az ötlet? - kérdezett rá jókedvűen, amikor áthelyezkedtem kérem szépen, gyíkpózba.
- Régen jógáztam. Jógázgattam - javítottam magam - Egy kis ideig. És mivel most megtaláltam a matracot, gondoltam, miért ne.
- Oké, hajrá - dőlt neki a hátával a mögötte lévő asztal lábának.
Hamar tudatosult, hogy nem vagyok valami hajlékony ehhez.
- Nemtom, mennyire vigasztal, de én a bokámat nem érem el - mondta szórakozottan, miután kifakadtam, hogy egyáltalán nem vagyok hajlékony.
- Én se - nevettem el magam kínosan - El kéne kezdenem nyújtani.
- Egészségedre.
- Csengét megkérem, hogy tanítson meg - terveztem el fejben.
- Nem jó ötlet, hallgass rám.
- Miért?
- Mert ha egy versenyszerű rg-s csaj mutogat neked nyújtásokat, hogy csináld meg, nem kalkulálja bele, hogy neked nincs lennt a létező összes spárgád, nem tudod lefejelni a bokádat, meg ilyenek, és belehalsz - vázolta fel derűsen.
- Tapasztalatnak hangzik - néztem rá nevetve.
- Félig. Az első öt másodperc az.
Mindegy, majd valamit kitalálok. :)
****************************************
Hozom a folytatást hamar. ❤️