Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

85. Dal

Január 31. (csütörtök)
- "Well, you only need the light when it's burning low, only miss the sun when it starts to snow..." - énekelgettem mosolyogva, miközben nagyon koncentráltam, hogy ne szúrjam el a zongoraakkordokat, amiket betanultam hozzá.
Ekkor már suli után voltunk, - rövid tanítási nap volt, semmi fontos nem történt - délután, Casso pedig átjött hozzám, ebben a pillanatban is épp mellettem ült, hallgatott és nézte, ahogy játszom, csak úgy.
Már sokszor bevallotta, hogy szereti hallgatni, amikor énekelek, mert "szerelmes az énekhangomba", minden egyes alkalommal ugyanúgy megmelengeti ezzel a szívemet. :)
- Tádááá - fejeztem be a dalt vigyorogva, amikor a refrén végére értem.
- Ügyes vagy - dicsért meg, majd elmosolyodott - Anya odalenne, ha itt lett volna.
- Nem biztos, bestresszelne a tudat, hogy egy zongoratanár nézi, ahogy zongizgatok, és széthibáztam volna - nevettem el magam.
- Ajaj, mikor is jártál utoljára zeneiskolába? - mosolygott derűsen.
Jogos kérdés, akkor még legalább hozzá voltam szokva, hogy évente minimum kétszer vizsgázom egy rakás szakértő tanár előtt, akik ráadásul még osztályoznak is.
- Nyolcadikban. Ami nem most volt - válaszoltam őszintén felnevetve.
- Tényleg nem. Amúgy, volt egy akkordod, amiben feltűnt valami, mutasd csak - tért vissza az "előadásomra".
- Melyiket?
- Csak gyorsban az akkordokat jobb kézzel, amiket játszottál, felismerem, melyik volt. Talán D-re épült, vagy C-re, passz - írta körül, én pedig próbából leütöttem neki párat, ami lehet - Aaazaz. Mit csinálsz itt? - nézte meg az ujjaimat, majd gyorsban leutánozta pár oktávval feljebb, ami kézre esett neki, mert előtte volt a billentyűsoron - És előtte mi van?
- Ez - ütöttem le egy másik akkordot - Most megszakérted? - kérdeztem mosolyogva, mire elröhögte magát.
- Nem, nyugi, csak furán mentél át. Fura az ujjrended, túlbonyolítod, magadat szivatod meg - magyarázta, miközben csak halkan leütve a billentyűket, kipróbált pár ujjrendet.
- Ne próbáld meg megfejteni az enyémet, csak úgy csináltam, ahogy jött - jeleztem nevetve.
- Ja, azt érzem, de figyelj, tippek tőlem, vedd úgy, hogy beleszólok, mutatom, hogy csináld inkább - igazgatta el az ujjaimat, én pedig mosolyogva néztem, ahogy átvariálja az ujjrendemet az ujjaimat pakolgatva egyik billentyűről a másikra - Na most.
- Jó, ez tényleg jobb - láttam be mosolyogva, ahogy megpróbáltam - Ezt felírom - nyitottam ki a kottás füzetemet, hogy beleírjak.
- Te lekottáztad az egészet? Lelkes vagy.
- Csak nehogy elfelejtsem. Nézd, milyen szép violinkulcsot rajzoltam ide - mutattam az első sorra büszkén.
- Ja, eskü - értett egyet.
- Szóval hogy volt? Inkább írd be a számokat te - adtam oda neki a füzetet a grafitceruzámmal.
- Hogy elrontsam a kottádat? Okééé - lelkesedett szórakozottan megjátszva, mire felnevettem.
- Nem rontod el, de amúgy is grafit.
Casso beírta nekem a forradalmi újítását.
- Pfú, nemtom mikor kottáztam utoljára - jegyezte meg közben jókedvűen - Kábé ötödikben, vagy nem tudom.
- Ráadásul te találtad ki azt, amit beírsz.
- Mondom, anyám itt már sírva fakadna az örömtől - erősítette meg szórakozottan, majd visszaadta a füzetet.
- Biztos vagyok benne - mosolyogtam - Tényleg, te tudsz valamit zongorán?
- Neneneneee, ezzel hagyjál - jelentette ki röhögve - Így is szembeszegültem az elveimmel az előbb.
- De most komolyaaan.
- Tudod, mikor zongoráztam utoljára?
- Na?
- Jó kérdés - válaszolta egyszerűen - Körülbelül alsóban. Lassan vagy tíz éve, de minimum nyolc. Ráadásul még utáltam is, Anya mondjuk nem adta fel egy darabig, nagyon kitartó volt, csak akkor csináltam, vagy ültem oda zongora elé, ha kellőképpen határozottan zaklatott vele, ugyanazt a menüettet gyötörtük heteken át, mire meg megint odaerőltetett a zongorához, addigra minimum a felét elfelejtettem, de ahogy felálltam onnan, már tíz perc múlva is. Aztán belátta, hogy ezt nem kéne erőltetni tovább - mesélte derűsen.
- Milyen menüett volt? - kérdeztem nevetve.
- Könnyebbet, Szöszi, passz. Azt tudom, hogy kábé négy soros volt, a könyvben a kétszázharmincnegyedik oldalon, mert ugye kettő-három-négy, ezt meg tudtam jegyezni és egy hangjegy volt mellette az ábra, ezeket azért tudom, mert unalmamban ezeket nézegettem óra közben, meg letörölgettem a kis porszemcséket mániákusan az összes billentyűről, miközben Anya magyarázott, imádhatott nagyon.
- Nem tudom, hogy szegény te vagy szegény anyukád - nevettem.
- Mi se tudtuk, nem véletlenül vetettünk véget a zongoratanulásomnak.
Olyan jellemzően cassos sztori. :)
- Észrevettem, hogy mindenki, aki odakerül egy zongorához és nem tanult zongorázni, a Boci boci tarká-t vagy a Für Elise első pár hangját kezdi el játszani - mondtam nevetve később, ahogy még elszórakoztattuk egymást a zongoránál, mire Casso röhögve biccentett egyet és poénból elkezdte az utóbbiból azt a pár hangból álló részt, hogy "türürürürürürürü-rűűű", mire nevetve bólogattam - Igen, ezt.
- Persze - értett egyet röhögve - Kikeresik az első két hangot jó magasan, leütögetik felváltva, és ilyenkor mindenki elégedett, hogy tud zongorázni.
- Nem mint ha én ezt nem csináltam már volna - láttam be nevetve - Kínálja magát.
- Ja, nekem is, nem azért. Ez ilyen örök klasszikus - mosolygott szórakozottan, én pedig tényleg csak folyamatosan nevettem.
Képtelen vagyok unatkozni mellette. :)
Egyszercsak megszólalt a telefonom, ami a zongora tetején volt, így az egész hangszer mélyen búgott a rezgésétől, amíg le nem vettem róla.
- Csenge - olvastam fel a nevet a képernyőmről - Két tippem van, vagy az irodalmi estről lesz szó, vagy a hétvégi medencés bulijáról - mondtam Cassonak a két eshetőséget, mielőtt felvettem volna.
- Majd mondd, melyik volt - válaszolta Casso mosolyogva.
- Ha az első, eszek egy browniet a konyhában - tettem meg a drámai tétet, mire elnevette magát, én pedig jókedvűen mosolyogva felvettem a telefont.
A zongoraszéken törökülésben ülve a fülemhez tartottam a telefonomat, és beleköszöntem.
- Haliii - köszönt vissza Csenge - Van dalötletem.
Erre felpattantam és Cassora vigyorogva mentem is a konyhába, aki elröhögte magát és utánam jött.
- Jó, igazából nem egyedül találtam ki, Anyával gondolkodtunk rajta, ő meg szereti az ilyen irodalmi cuccokat... - mesélte - Van ugye Radnóti.
- Igen, van - biccentettem nevetve.
- És neki van egy verse megzenésítve, és ha már irodalmi est, meg úgy is lesz akkusztikus-hangszeres kíséret hozzá... tudod mit, átküldöm, hallgasd meg, aztán majd mondd meg, hogy tetszik.
Így is lett, úgyhogy leraktuk, én pedig megvártam, amíg átküldi a dalt.
- Hol is van az a brownie? - nyitottam ki a hűtőt vigyorogva - Kérsz? - kínáltam meg Cassot.
- Nem, kösz. Mi volt amúgy?
- Csengének van dalötlete. Az irodalmi estre - huppantam le az egyik székre az asztalhoz, egy kisvillával a browniemhoz - Elvileg egy Radnóti vers megzenésítve. Na, át is küldte - csillant fel a szemem, majd megnyitottam a linket Spotify-on.
A vers a Bájoló volt, régebben már olvastam irodalomórán, szóval megvolt a fejemben, majd meghallgattam a dalt.
Elég hamar eldöntöttem, hogy ez lesz. :)
Megírtam Csengének, hogy tetszik, látom benne a fantáziát, jól énekelhető, a hangulata is jó, teljesen fantasztikus ötlet, ő pedig visszaírt, hogy örül, meg minden, és egyébként már leegyeztette Meggyesivel is.
Önálló lány. :)
- Még két hét múlva lesz, de már most várom - vallottam be Cassonak vigyorogva, ahogy félreraktam a telefonomat - És még gondban vagyok, hogy melyik festményemet vigyem be a kiállításra, de Váradyval majd egyeztetek. Na jó, bocsi, hogy ennyit beszélek erről, csak mindig feldob a téma - szabadkoztam.
- Nyugodtan, Pöttöm - válaszolta egyszerűen, halványan mosolyogva, miközben vágott egy kisebb falatot a villámmal a browniemból, amiről a nagy lelkesedésemben el is feledkeztem, majd derűsen odatartotta nekem - Tudod, ki a legnagyobb flexem - emlékeztetett mosolyogva, én pedig vigyorogva lehúztam a brownieszeletet a villáról, amit a számba adott.
Ő pedig nekem, ez így elég kölcsönösnek hangzik. :)

"Rebbenő szemmel ülök a fényben,
rózsafa ugrik át a sövényen..."

Mai nap - 5/5: nem eseménydús, de tényleg várom azt a pénteket. :)