Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

64. Párok

December 11. (hétfő)
A szalagavatónk utáni nap jobbára pihenéssel telt, illetve otthon együtt, a nagy családommal lehettem - a nagyszüleim csak holnap indulnak haza, Napsugár pedig csak vasárnap este köszönt el tőlünk.
Ma viszont visszaállt a régi rend, kezdve azzal, hogy kelhettem fel megint hajnalok hajnalán a nulladik órás matekfaktom miatt.
- Szia Domi - huppantam le az említett srác mellé két kávéval a kezemben.
Egy csomószor ő hoz, most én vettem kettőnknek. :)
- Szia - nézett rám elmosolyodva.
- Tessék - adtam oda neki az egyik kávét.
- Ó, köszönöm szépen. Külön bementél valahova kávéért? - mosolygott, jólesően.
- Persze - válaszoltam, mint ha mi sem lenne természetesebb - Mondjuk, lennt is van automata, de ez finomabb, több és sokkal elegánsabb. Készülök az egyetemre, őszre meg kell találnom a tökéletes kávézót - mondtam jókedvűen, mire felnevetett.
Hát, de most nem? :)
A fakt tulajdonképpen ugyanolyan volt, mint szokott, csak nekem volt fura visszazökkenni a megszokásokba, úgyhogy miután kicsengettek, ezzel a gondolattal léptem ki a teremből.
És akkor megérkezett a nap polgárpukkasztása, a hét sztorija, a történet, amiről ki tudja, hány pletykás lány ihletődött meg - Ricsi és Saci kézenfogva.
Mosolyogva néztem őket, majd amikor elmentünk egymás mellett, kedvesen köszöntem nekik.
Olyan szépeeek, nem is emlékeztem, hogy ennyire. :)
Életvitellel kezdtünk, ergo Váradyval indult a nap, ami minden hét elején feldob egy kicsit, majd ahogy becsengettek, leültem a helyemre.
- Képzeljétek, van tananyagunk is - jelentette be Várady kinyitva maga előtt valami tankönyvet, ami elég egyértelműen azt jelentette, hogy a legutóbbi életvitelekkel ellentétben, amik gyakorlatilag szalagavató-ofőórák voltak, ma már tényleg életvitel lesz - És duplatesitek is lesz - tette hozzá, ami nem váltott ki belőlünk túl nagy lelkesedést - Ez van.
- Mit fogunk ma csinálni? - kérdezte Betti.
- Hát, alapjáraton beszélnünk kéne a hivatali ügyintézésről, de őszintén, ehhez nekem sincs túl sok kedvem - vallotta be.
- Kár, nekem van - szólt közbe Laci vigyorogva.
- Na, akkor legalább te élvezni fogod - nézett rá Várady jókedvűen.
Egyébként nem volt rossz óra, így utólag. :)
Életvitel után németünk volt, úgyhogy szépen lehuppantam a nyelvi előadóba a helyemre Saci és Csenge közé, illetve Casso elé.
- Szóval, ugye azt megbeszéltük, hogy eldöntendő kérdéseknél a szórend fordított, ami mit is jelent? - kérdezte Madaras, felszólítva Krisztit.
Nem azért, igazán érdekfeszítő tananyag volt, de a mögöttem ülő barátom jobban lekötött azzal, hogy előredőlve a padján, mindenféle hülyeségeket jegyzett meg nekem az órával kapcsolatban, hogy elszórakoztassa magát és engem.
Szeretem. :)
- Szia Noémi - köszöntem a telefonba nyelvtan utáni szünetben, amikor az említett barátnőm teljesen váratlanul felhívott.
- Sziaa, ugye nem zavarlak?
- Nem, most úgy is szünet van, dehogy is - bontottam ki a joghurtomat a vállamhoz szorítva a telefonom, ami majdnem kicsúszott onnan, de Casso, aki mellettem ült, feltalálta magát, megfogta a telefont és odatartotta a fülemhez, mire egy "köszi"-t tátogtam neki.
- Huh, akkor jó, igazából délután kellett volna hívjalak, vagy írni, vagy ilyesmi, csak nem bírtam ki, bocsi... - kezdte magyarázkodva, mire elmosolyodtam, majd már kibontottam a joghurtot, úgyhogy hálás köszönettel visszavettem a telefonom Cassotól - Szóval, volt az a fiú, akivel találkoztunk az egyetemen.
- Jakab? - csillant fel a szemem, majd Cassora pillantottam, aki erre csak feltöltött és felhúzott egy láthatatlan pisztolyt, amivel főbe lőtte magát, mire halkan felnevettem.
- Igen, ő. Képzeld, tegnap délután ott voltam az egyetemnél, újra összefutottunk, és...
- Várj, várj, miért voltál az egyetemnél? - értetlenkedtem.
- Találkoztam valakivel a környéken, és ahogy elindultam haza, el kellett mennem előtte - magyarázta, mire bólintottam - Na, és találkoztunk, de nem ez a legjobb. Először is, ő jött oda hozzám, én mondjuk sokkal hamarabb észrevettem, mint ő engem, de tudod, mennyire vagyok talpraesett fiú téren, legutóbb is össze-vissza hebegtem, meg elpirultam, szerintem most is, de odajött hozzám, mert felismert, és mert ugyanarra mentünk, vagyis egy darabig csak, ő a parkolóig ment, a kocsijáig. Felajánlotta, hogy hazavisz - mesélte lelkesen.
- Hazavitt? - lepődtem meg csillogóan kitágult szemekkel.
- Igeeen! És ez még mindig nem a legjobb, ezt igazából ráért volna szerdán elmesélnem, amikor átjössz hozzánk, sőt, amúgy akkor akartam, de képzeld, tegnap este majdnem bekövettem, ugye nyilván utána nyomoztam, és azon gondolkodtam, hogy bekövessem-e, amit végül nem tettem meg, ma reggel viszont arra keltem, hogy ő bekövetett engem, mondom, ez tuti valami boszorkányság, vagy ilyesmi, visszakövettem, és... ááá, bocsi, hogy ezzel zaklatlak most, de... ááá! - sikított fel halkan, boldogan, én pedig mosolyogva hallgattam.
- Ilyen sztorikkal "zaklass" csak bármikor. Mondtam én, hogy kedvel téged.
Az egészben az volt a legszórakoztatóbb, ahogy Casso kívülről hallgatta a történetet. :)
- Sőt, ahogy ismerem, mindent ráteszek, hogy tetszel is neki - tettem hozzá.
De most komolyan, Jakab nagyon nem az a fiútípus, aki hazadobogat, megszólítgat, meg bekövetget lányokat, csak szórakozásból, mert csajozni jó, meg láttam, ahogy Noémihoz viszonyult az egyetemen, aranyosnak találta, különlegesnek találta, Jakab komoly srác, és egyébként nagyon érett, de végig mosolygott magában, te jó ég, annyira aranyosak ketten. :)
- Azt gondolod? - lelkesedett Noémi a hangjából ítélve vigyorogva - Létezik olyan egyáltalán, hogy furi, művészbolond, festésmániás, latte-s lányok legyenek az esetei egy fiúnak? Pláne neki?
De még mennyire, hogy létezik. Pláne neki.
- Persze! - vágtam rá gondolkodás nélkül.
Casso nem pletykás, de azért rákérdezett erre az egészre, miután letettük a telefont, úgyhogy elmeséltem.
- Hát, mondjuk inkább a barátnődbe esegessen bele, mint beléd - gondolta át optimistán a dolgot - Az egy fokkal idegesítőbb volt.
- Az élet napos oldala - mosolyogtam - De szerintem tök jó ship, miért lenne idegesítő?
- Nem az. Kivétel, ha azt nézzük, hogy amíg ezt telefonon végigbeszéltétek, ez alatt a tíz perc alatt mi ketten nagyon jól el lettünk volna - tette hozzá szórakozottan - Ehelyett legalább átgondoltam az életem.
- Miért, mit terveztél erre a tíz percre? - kérdeztem vigyorogva.
- Nem szoktam tervezni, nem az én műfajom. De most így belegondolva... - ölelte át a derekam derűsen - Mondjuk, először is felháboríthattunk volna pár szingli tanárt, azzal, hogy megcsókollak, aztán megint, megint, aztán megint, utána ránk szólt volna valamelyik tanár, hogy "iskolán kívül", te zavarba jössz, bocsánatot kérsz, én ránézek és igyekszem azt sugallni a tekintetemmel, hogy takarodjon a rákba... - sorolta jókedvűen, én pedig nevetve hallgattam - Majd miután ez megtörtént, lekaplak megint, mert nem bírok magammal, és hogy kellőképpen felbasszam a magányos felnőtteket, amit viszont te mondjuk nem hagynál, jaj, Szösziii, mindig keresztbe teszel, ezt nem hiszem el - fantáziált tovább szórakozottan, én pedig tényleg folyamatosan nevettem :)
- Nem baj, azért jól hangzik - mosolyogtam.
- Jobban, mint Dzsékob, meg a shipje - közölte természetesen, Jakab nevét enyhén érezhető ellenséges hozzáállással szórakozottan átvariálva.
- Ilyen döntés elé állítasz? - nevettem - Aljas kérdés.
- Ez nem kérdés.
Ja, jó. :)
Pár óra múlva, amikor kicsengettek az utolsó óránkról, összepakoltam a cuccaimat, majd kimentem a suliból.
- Szerinted a szomszéd sulinak hasonló a csengetési rendje, mint a mienknek? - kérdezte Csenge a Hajós gimire nézve.
- Azt hiszem, vagyis csak pár percben tér el, miért? - érdeklődtem.
Csenge elvigyorodott.
- Tudod, van egy keringős palim - utalgatott vigyorogva - Ma átmegyek Krisihez - mesélte.
(Gerényi Kristóf, az összes fiú Gerecsnek hívja, egyedül Csenge "krisiz".)
- És ugyanannyi óránk van, szóval megbeszéltük, hogy bevárom - tette hozzá.
- De jó - mosolyogtam.
Tényleg tök jó. :)
Shippelem őket is. Mindenkit shippelek. :)
Délután, mivel meglepően egészen jó idő volt, kimentem Csepivel a közeli játszóra.
- Felmehetek? - mutatott Csepi a nagy, hajó alakú mászókára.
- Igen, de ne olyan magasra - ígértettem meg vele.
Ilyenkor, amikor Csepi játszik, általában rajzolok az egyik padon a természet lágy ölében, rendesen felöltözve, ami pont jó, mert fél szemmel azért tudok figyelni a húgomra.
Sok baja nem eshet, nem valami extrém játszótér, nincsenek életveszélyes mászókák, Csepi viszont tök jól elvan mindig, meg egy csomószor barátkozik is a kis kortársaival - esküszöm, extrovertáltabb, mint én valaha -, ilyenkor pedig néha összenézünk egy-egy anyukával, akik hozzám hasonlóan igyekszenek lefoglalni magukat.
Szóval épp rajzoltam, olykor fel-felpillantva, nyugtázva, hogy jó, Csepi biztonságban van, nem szenved csonttörést, nem veszett össze senkivel, itt van a közelben, meg ilyesmik, amikor egyszer csak átölelt két kar hátulról.
Egyből tudtam, hogy ki az, egyszerre ismertem fel a karjáról, a dzsekijéről, az illatáról, majd hátrafordultam hozzá.
- Szia - mosolyodtam el meglepetten.
- Szia Szöszi - puszilta meg az arcom, majd megkerülte a padot és levágta magát mellém.
- Jöttél játszani? Az a forgós izé még szabad - mutattam a pörgethetős nemtudommi irányába jókedvűen, mire a barátom felröhögött.
- Ja, majd beszállok - biccentett szórakozottan - Amúgy otthon gondoltam, beugrok hozzád, hogy zaklassalak, aztán anyukád irányított át ide. Húgod már megint lespanolt valakivel, kész vagyok - röhögte el magát, ahogy észrevette Csepit a mászókánál.
A húgomat nem nehéz észrevenni, mint mondtam, nagyon barátkozós, mindig ott van, ahol a legtöbb gyerek, legtöbbször a középpontban; szép, szőke haja van, tejfölszőke, általában Anya vagy én copfba fogjuk neki, pici fonatot csinálunk, esetleg eltűzzük a tincseit csattal, hogy ne lógjon a szemébe, nagy, kék szemei vannak, és nagyon szereti a rózsaszínt, ma például a sötétrózsaszín kabátkája volt rajta, ugyanilyen színű sapka, cipő, illetve csíkos sál, és olyan nadrág, amit nem sajnálunk, ha összekoszol, elszakít, stb. Egyszóval, Csepi elég feltűnő, nehéz lenne szem elől veszíteni.
Most épp egy pufikabátos kisfiúval dobáltak valami kavicsokat.
- Ezt a kisfiút még nem is láttam - fürkésztem a húgommal egyidős kisgyereket, akivel a húgom tényleg tök jól elvolt, majd elmosolyodtam - Szerinted ez barátság vagy szerelem? - kérdeztem Cassotól mosolyogva.
Casso szórakozottan az ölébe ejtette a kezeit és végigmérte a helyzetet.
- Barátság extrákkal - válaszolta végül jókedvűen, mire felnevettem.
- Hülyeee - nevettem.
Figyeltük őket egy darabig. Szerintem szerelem. :)
- Na jó, ezt tuti, hogy tőlünk látta - reagáltam le, amikor Csepi megfogta a kisfiú kezét, pont, ahogy én szoktam Cassoét.
- Vagy csak genetika - mosolygott derűsen.
A következő pillanatban Csepi és a kisfiú megölelték egymást, mire kishíján elolvadtam.
- Nem, tényleg tőlünk látta - értett egyet Casso ezután, ahogy néztük a húgomat.
- Továbbgondolva, egyszer ránk nyitott, amikor... - emlékeztem vissza.
- Hát ja, azzal szerintem nem voltunk túl minta... - kereste a szavakat - Nem voltál mintanővér - javította magát aztán vigyorogva.
- Hé, ne kend rám! - nevettem fel hitetlenül - Az egy rossz példa volt neki, de ketten voltunk benne.
- Jól van, nyugi, tudom - csillapított le jókedvűen.
- Rád egyébként van valami rokoni megnevezés Csepivel kapcsolatban?
- Hivatalosan nem, max annyi, hogy a nővére barátja vagyok.
- Egyébként pedig, mint egy fogadott báty, vagy egy nagybácsi... - mosolyogtam.
- Ja, de mondjuk a nagybácsitól vagy húsz évvel idősebbnek érzem magam - jegyezte meg, majd továbbgondolta - Amúgy, ha házastársak lennénk, akkor a sógora lennék, ami mondjuk jól hangzik, mert tizenhat évvel idősebb vagyok, de ha nem vagyok hülye, akkor elvileg... ja, sógor - gondolta át mégegyszer.
- Tehát, az egyetlen, ami megakadályozza ezt a jó kis címkédet, az az, hogy nem vagyok a házastársad - értelmeztem vigyorogva, majd utalgatóan, egy kecses mozdulattal odatartottam neki a gyűrű nélküli kézfejem.
Casso derűsen elmosolyodott, majd felnyúlt a karjával, és letépett a felettünk lévő fűzfáról egy hosszabb levelet.
- Ezen ne múljon - mosolygott derűsen, majd hosszában kettétépte a levelet, az egyik felét lerakta maga mellé, felém fordult a padon, mire én is felé, ő közelebb húzta magához a kezemet, én pedig vigyorogva figyeltem, hogy mit csinál - Székely Levendula, életem szerelme - szólított meg mosolyogva, azokkal a jókedvű kis gödröcskékkel az arcán, majd rámnézett - Leszel a feleségem? - kérdezte, mire letörölhetetlen vigyorral az arcomon visszanéztem rá.
- Persze - vigyorogtam, majd Casso mosolyogva rákötötte a fél, keskeny fűzfalevelet a gyűrűsujjamra egy precíz duplacsomóval.
- Látod, gyémántja is van - mutatott Casso a csomóra, amit a kő helyére igazított.
- Meg sem érdemlem - mosolyogtam.
- Te bármit. Na de, el van intézve ez a "sógor" cucc - jelentette ki ünnepélyesen - Azért jobban hangzik a nagybácsinál.
- Mint ahogy ez a "leszel a feleségem?" dolog is egészen tetszett a fülemnek - vigyorogtam - Szépen csengett.
- Nekem is bejött.
Pár pillanattal később oldalra néztünk, és észrevettük, hogy Csepi és a kisfiú is fűzfalevéllel a kezükben ácsorognak.
- Azt hiszem, nekik is - állapítottam meg, majd ahogy ezután összenéztünk, Casso odahajolt hozzám és mosolyogva megcsókoltuk egymást.

Mai nap - 5/5*: fűzfa-menyasszony lettem. :)