Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

82. Csak őszintén

Január 29. (kedd)
Nosztalgikus típus vagyok - szeretek néha csak úgy megállni, és visszaemlékezni a régi szép pillanatokra, újra átélni őket, néha talán jobban is, mint kellene, vagy mosolyogni egyet a múlt történésein, azon gondolkodni, hogy "mi lett volna, ha...", hogy minek mi volt az oka, hogy mennyi mindent változott, vagy hogy mennyi minden nem.
Mostanában azonban kezdem megérezni, milyen érzés kicsit elrugaszkodni a múlttól, és a jövőnek élni - közelíteni az álmok, a célok felé, tervezni, apró lépésenként haladni afelé az élet felé, amit mindig élni szerettem volna.
Végzős vagyok, kevesebb, mint egy hónap múlva tizennyolc éves, tetszik vagy nem tetszik, felnövök, leérettségizem, tervek szerint pár hónap múlva elköltözöm itthonról és egy egészen új életet kezdek, úgyhogy azt hiszem, a nosztalgiázás mellé ideje volt felvennem ezt a szokást is.
Az utóbbi két hetem, amit kihagytam, pedig pont erről szólt, a tervekről és a jövőmről, nem csak nekem, a barátomnak is, ha belegondolunk, jó kérdés, hogy kinek újabb kettőnk közül ez a nagy tervezgetés.
Leginkább mindkettőnknek, így néha még egy kicsit van min fejlesztenünk. :)
- Várjunk, most egyáltán mit is csinálunk? - fogtam a fejemet nevetve, ahogy reggel az első órai lyukasóra idejében Cassoval (aki előtte este nálunk aludt) reggelit csináltunk.
- Nem tudom, Szöszi, olyan határozottan felütötted azt a pár tojást, meg kivetted a paprikát, hogy azt hittem, te tudod - válaszolta elröhögve magát.
- Én is azt hittem. Oké, akkor vissza az alfáig, újratervezés - szedtem össze a gondolataimat nevetve.
- Figyelj, ha már ezeket kiszedted, csináljunk rántottát zöldséggel. Tudom, hogy kreatív, nem kell mondani - tette hozzá szórakozottan.
- És milyen zöldséggel?
- Gondolom paprikával.
- Nem is szeretem annyira a paprikát - furcsálltam magamat, hogy akkor mégis minek szedtem elő, mire egy "ez kész" típusú röhögés hagyta el a száját.
- Oké, akkor nem paprikával, add ide, visszarakom - vette el, majd kinyitotta a hűtőt - Mit vegyek ki akkor?
- Kaliforniai paprika?
Casso értetlenül felnevetve visszafordult hozzám.
- Meg se próbálom megfejteni - hagyta rám inkább jókedvűen.
- A kaliforniai paprikának más az íze, sokkal finomabb, mint a sima paprika.
- Mondom, meg se próbálom - húzta ki a zöldséges fiókot, majd kiszedte a kaliforniai paprikámat.
Azért vicces, hogy a nagy tervezgetéseim közben azt se tudtam eldönteni, hogy mit egyek reggelire. :)
- Egyébként most realizálom, hogy ez egy egész egészséges reggeli - jelentettem ki evés közben ünnepélyesen.
- Hát, mondjuk a zsemlédben több kalória van, mint a reggeli többi részében összesen, de amúgy igen - válaszolta.
- Úgy is tesi lesz, lemozgom, de már suli felé menet is gyalog.
- Jó, nem azért mondtam, nyugi - védekezett derűsen - Fitnesskirálynő - tette hozzá mosolyogva.
- Ez azért túlzás, ez az egész edzős dolog is jobbára csak akkor megy, ha nincs tanítás - vallottam be őszintén - Suliidőben mindig túl fáradt vagyok, mert azért mozgok szinte egész nap, a hétvégét pedig pihenésre használom. Nagyon nagy csalódás vagyok?
- Nem, nem vagy, ez általában így szokott lenni, nem gáz - vont vállat - A veled egykorú csajok többsége is csak azért jár le kondiba, hogy jó segge legyen és vagy fogyjon, vagy simán a sportjuk miatt, van kivétel, de inkább az első kettő jellemző, ez a motivációjuk, neked meg már alapból olyan alakod van, amiért ők küzdenek, és még csak nem is vagy "kényszerülve" kondira sport miatt, nem is ez a főhobbid, szóval full oké, hogy ilyenkor passzolod, érthető, senki nem várja el tőled.
- Ez most megsimogatta a lelkemet, köszi - mosolyogtam. De most tényleg :) - Ééés, neked mi a motivációd? - érdeklődtem, ha már így témában voltunk.
- Hát... - gondolta át - Edzésen kívül, rendesen kondiba olyan négy-öt éve kezdtem járni, oké, egy-két kisebb hullámvölgyem nyilván volt, főleg eleinte, mint mindenkinek, de amúgy mindig szerettem, szóval ez. Tudod, hogy le lehet vele vezetni a feszültséget? - kérdezte jókedvűen, felszúrva egy falatot a villájára.
- El tudom képzelni - mosolyogtam magam elé - Csak te, a zenéddel a füledben, kizárva a világot, belefeledkezve az érzésvilágodba, kikapcsolódva, feszegetve a határaidat, kiadva magadból, amit lehet... - festettem magam elé az idilli képet.
- De most tényleg, minden egyszerre, full jó.
- Meg jól is nézel ki - vigyorogtam hozzátéve.
- Az meg a másik - biccentett szórakozottan, majd magában mosolyogva megint belegondolt és ismét egyetértve ezzel, hozzátette - Hát de kajak, már vagy nem is tudom hány éve folyamatosan megvan a summer body, elég luxus, aztán minden évben végignézem, hogy olyan április környékén a fél világ hirtelen aggódni kezd körülöttem - mondta derűsen, én pedig nevetve hallgattam.
- Nem hinném, hogy te valaha is aggódtál volna a külsődön.
- Most min aggódjak?
- A helyedben szerintem mondjuk senki nem aggódna - mosolyogtam.
- Mert aztán a tiedben is tényleg olyan sokan kétségbe esnének - közölte ironikusan, mire elvigyorodtam, ez jól esett :) - Nem, amúgy, általánosságban nem vágom ezeket a nagy aggódásokat, ha nagyon nem bírsz magaddal, meg ahogy kinézel, semmi nem lesz jobb azzal, hogy aggódsz, fogadd el magad, jó vagy így, vagy ha van reális elképzelésed, hogy hogyan tetszenél magadnak jobban, akkor tegyél érte, nem kötelező, nem azt mondom, nem előírás, hogy minden csajnak tizenöt centivel szélesebb csípője legyen, mint dereka, meg az összes srác fullosan legyen kipattintva, de most baszki, ha valaki olyan nagyon ezt akarja, akkor ne álljon már meg ott a folyamat, hogy csak akarja. Vagy megállhat, de akkor ne drámázzon már, hogy nincs neki ilyen. Rendesen zajlott már le olyan párbeszéd köztem meg egy másik srác között, hogy kifakadt, hogy milyen fasza lenne, meg mennyire adná, ha ki lenne pattintva, ekkora bicója lenne meg kockái, tapadnának rá a csajok, úgy is nyár lesz, mondom, akkor lehet felkelni a gép elől, menjen kondiba vagy sportolni valamit, "ja neeem, azt, nem", neki erre nincs ideje. Hát mondom, az úgy komoly - röhögte el magát, mire én is felnevettem. Olyan jól mesél, imádom :) - Szóval a szimpla azon aggódásnak, hogy Úristen, világ vége, nincs ilyen meg ilyen alakom... hát nemtom - hagyta nyitva a mondatot röhögve.
- Nem látod értelmét - fejeztem be helyette, majd egy kicsivel később megszólaltam - Ne érts félre, tök egyet értek, csak tudod... nem minden érzés magyarázható meg úgy, hogy van-e értelme vagy sem.
- Persze.
- Csak mert nyilván, keresed az értelmet benne, mivel te mindig helyes voltál, meg jól néztél ki, nem hinném, hogy valaha küszködtél önbizalomhiánnyal, vagy azzal, hogy a tükörbe se akarsz nézni, mert legszívesebben elhánynád magad. Az önbizalomhiány elég sok mindenre képes, aminek nincs értelme a józan ész szerint.
- Ne hidd azt, hogy nekem soha nem volt megingásom - mondta egyszerűen az önbizalomra értve, természetes tényként közölve.
Ebbe mondjuk fura volt belegondolni, nem csoda, hogy ez vissszatükröződhetett az arcomon.
- Mert amúgy elárulom, a fontos dolgok kurvára nem attól függnek, hogy hogy nézel ki - tette hozzá őszintén - Sablonszöveg, mindenki ezt mondja, mégis hajlamosak az emberek azt hinni, hogy az olyanokban, amik amúgy tényleg számítanak az életben, jobb vagy könnyebb lesz bármi attól, hogy hány centinél ér össze az a mérőszalag, hogy mennyire vagy kipattintva, vagy hogy mennyire vagy szép vagy helyes. Nem mondom azt, hogy soha nem számít, vagy hogy nem előny néhány helyzetben, mert az, ez nem az a világ, ahol nem számítanak a külsőségek, viszont én mondjuk, és bocs, most muszáj ezt a témát magamra terelnem, közben meg rohadt sokszor voltam már úgy vele, hogy baszki, kurvára ki vagyok vele segítve - vont vállat, én pedig érdeklődve hallgattam, erről még nem nagyon beszélt így - Még ha ez így enyhén egoistának is hangzik.
- Nem hangzik - mondtam őszintén - De miért, persze van elképzelésem, de például mikor, vagy hogy érted? - érdeklődtem.
- Két pia között egy cigivel, amikor épp az egész világot gyűlölöm, mert úgy érzem, hogy ellenem van, amikor semmi máshoz nincs kedvem, csak rohadtul, nem is tudom, tényleg csak elsírnám magam, hogy mit vétettem az életnek, vagy egy temetésen, amikor elvesztek valakit, minden, ami tényleg fáj, amikor éppen őrlödök, mert én is szoktam, akármilyen hihetetlen, vannak érzéseim, hogy mit basztam el, hogy kevés voltam, amikor bűntudatom van, vagy minden ilyen, valahogy nem vigasztalnak a külsőségek. Sokan most biztos utálnának, hogy sajnáltatom magam, de néha tényleg... - túrt a hajába, majd ezt a mondatot nem fejezte be, csak zavartan elnevette magát és rámnézett - Te is a külsőségeim alapján ítéltél meg. Szar volt, őszintén. Amúgy egyszer anno eskü akartam csinálni végső elkeseredettségből egy pólót magamnak, amire az van írva, hogy jó reggelt, van személyiségem meg érzésvilágom is, nem annyiból állok összesen, hogy hogy nézek ki, meg ilyenek, és amúgy elhiszem, hogy ez önsajnáltatásnak hangzik, de tényleg szar tud lenni, szar volt egész életemben.
- Elhiszem - néztem rá együttérzően.
Még ha ebbe így nem is gondoltam bele soha, meg szerintem kábé senki, azért tényleg nem lehet kellemes.
Talán azért is érthetem meg tényleg, mert én aztán nagyon sokáig csak a külsőségei alapján jelentettem ki, hogy ismerem, amikor még csak annyit tudtam leírni róla, hogy helyes, izmos, menő, és pont, én voltam az, aki egyből arra gondolt az első egyértelmű közeledésénél, amikor először megcsókolt, hogy biztos majd össze fog törni, ki akar használni, nem bíztam meg benne, mert jól néz ki, népszerű és mennyi lánynak tetszik, kizárt, hogy szeret és meg fog csalni, biztos hűtlen, biztos képes rá, hiába bánt velem így utólag visszanézve már akkor is úgy, ahogy meg se érdemeltem, hiába tett értem annyi mindent kockára, majdnem kirúgatta magát a suliból, hogy megvédjen, előrébb helyezett az elveinél, megbocsájtott, ott volt nekem, amikor szükségem volt rá, utálom is magam, hogy eközben akkor azt kellett végignéznie, hogy kételkedem benne.
Megsimítottam a karját, ő pedig ahogy rámnézett, elmosolyodott.
- Amúgy, emlékszel, amikor tavaly a szülinapom előtt valamennyivel, tudod, voltunk a Balatonnál, a nagybátyám nyaralójában, egyik naplementekor kiültünk egy stégre, boroztunk, beszélgettünk, beleestünk a vízbe, satöbbi... - sorolta, én pedig az emlékektől akaratlanul elmosolyodtam.
- Persze - mosolyogtam, és bár nem tudtam, hogy ezzel a hirtelen nosztalgiával hova akar kilyukadni, mert nem szokott ilyet, kíváncsian hallgattam.
- Na, és akkor utána bementünk, leültünk random a földre a kandallóhoz a tűzhöz... - pontosította, én pedig csak bólogattam. Casso a gondolattól magában elmosolyodott egy kicsit, majd egy pár másodperc után hirtelen megszólalt - Megvan még, mit mondtál akkor?
- Mire gondolsz?
Casso közben felállt, a hűtőnkhöz ment és ideiglenesen megszakítva a témát, megkérdezte, hogy kérek-e inni, amit nem kértem, így csak magának hozott, majd visszaült mellém.
- Na, mondd el - faggattam.
Casso magában mosolyogva beleivott a poharába, én pedig eközben végigpörgettem magamban az emlékeimet.
Nem kellett mondania semmit, mert beugrott, szinte azonnal.

"- ...a valaki iránt érzett szeretetet nem lehet egyszerűen szavakba önteni, mert ha szeretsz valakit, úgy szereted, ahogy van, a személyiségét, a legapróbb jellemvonásait, a mosolyát, az érzéseit... annyival mélyebbről jövő és összetettebb érzés - mondtam - Például amikor megismertelek, eleinte azt hittem, hogy az már egyből szerelem, mert egyszerűen csak imádtam, rajongtam a stílusodat, hogy népszerű vagy, jól nézel ki, meg ilyenek, aztán amikor igazán beléd szerettem, akkor döbbetnem rá, hogy annyival máshogy látlak, annyival többnek, mint a helyes, menő srác a suliból - meséltem őszintén, felhúzva a lábaimat magam elé, mire Casso elszakította a tekintetét a tűz pattogó lángjaitól, rámnézett és olyan érzés jelent meg a szemeiben, amilyennek szinte soha nem láttam még."

- Te arra még emlékszel? - olvadtam el teljesen, ahogy leesett.
- Persze, Szöszi. Tudod, milyen rohadt jól esett? - kérdezte őszintén.
- Csak őszinte voltam - mosolyogtam közben oda- meg vissza tőle - És filozofáltam, mint mindig - tettem hozzá nevetve.
- Én meg körülbelül akkor döntöttem el, hogy... ja, hogy úgy kábé leélnék veled egy életet - válaszolta egyszerűen, mire elmosolyodtam - Vagy inkább csak rádöbbentem, egyszer a sok közül.
- Én mindig tudtam - mosolyogtam - Egyébként ha nekem is ki kellene emelnem egy pillanatot, egy olyan igazi rádöbbenőset... megvan a Dobogó-kői osztálykirándulás?
- Aha.
- Akkor ugye épp az után voltunk, hogy majdnem szétmentünk, és kibékültünk, tiszta lappal indítottuk a kapcsolatunkat, és akkor kiszöktünk páran éjszaka a faházakból a padokhoz... - emlékeztem vissza mosolyogva - Mi ketten pedig leléptünk csak úgy egy erdőbe a táborhely mellett, mert ketten akartunk lenni, találtunk egy padot, csillagos volt az ég, mi pedig összebújtunk, csókolóztunk, beszélgettünk, leestünk a fűbe, a végén elaludtam a karjaidban... emlékszel még, mit mondtál előtte?
Casso mosolyogva hallgatott.
- Persze.

"- Gondolkodtál már azon, hogy mi lett volna, ha mi soha nem találkozunk? - kérdeztem tőle elmerengve, miközben egy hajtincsemmel szórakoztam.
- Nem szeretek ilyeneken gondolkodni - felelte egyszerűen, miközben a felhúzott térdeimet simogatta gyengéden, mire pislogva ránéztem - Életem legjobb dolga, hogy megismertelek, eszembe sincs elképzelni másképp.
[...]
- Nem hiányozhatok, ha meg se ismersz soha - mosolyodtam el vegyes érzésekkel magamban.
Casso erre csak zavartan elnevette magát, egy pillanatra elszakította tőlem a tekintetét, én pedig már itt éreztem, hogy erre biztos van valami sokkoló válasza.
- Csak gondolj bele. Egész életedben keresel valamit, amiről semmit nem tudsz pontosan, amitől teljes lennél, de soha nem találsz rá, ezért sorban váltogatsz mindenféle másmilyet, amik nem kellenek. Azért hiányozna, még akkor is, ha nem ismered, nem?
- Ilyen lennék neked, ha nem ismernél? - gondoltam tovább.
- Ilyen - mondta nekem a világ természetességével - De már megtaláltalak, szóval nem tervezek többet keresgélni.
- Tehát... - értelmeztem vigyorogva - Ezzel azt akarod mondani, hogy én lennék az igazid?
Casso nem szólt semmit, csak egy halvány mosollyal az arcán a fülem mögé tűrte egy hajtincsem és megsimította az arcom, ezzel pedig többet mondott, mint amennyit fel tudok fogni egyszerre, de dióhéjban ez egyértelműen annyit tett akkor, hogy igen. Én lennék."

- Soha nem fogom elfelejteni - vallottam be mosolyogva.
- Csak őszinte voltam. És amúgy full jó, felhoztunk két sztorit, kettőből nullaszor voltunk teljesen józanok - röhögte el magát.
- Részletkérdés - nevettem fel - Nekünk ez jót tesz. Egyébként a kettő nagyjából ugyanakkor is volt, szóval egy hullámhosszon vagyunk.
- Ja - puszilt bele a hajamba, majd lassan befejeztük a reggelit, úgyhogy nemsokára elindultunk a suliba.
Hozzá tudnék szokni még pár ilyesmi reggelhez. :)
****************************************
Folytatás következik. 🥰
Szeretek néha ilyen "elmélkedősebb", beszélgetősebb részeket írni, szóval ez most ilyen lett, hozom nemsokára a következő részt. ❤️

Addig is áldott húsvétot mindenkinek, kellemes pihenést, meg minden jót! 🥰
Puszi!