Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

135. Igazság

Április 8. (szerda)
Az élet igazságtalan, tetszik, vagy nem.
Mondhatjuk azt, hogy az, de az a helyzet, hogy mélyen magunkban mind tudjuk, hogy ez nem így van.
Egy dolog van, amiben igazságos, hogy mindentől függetlenül nincs gondoltalan ember, mindenkivel van valami, mindenkinek megvan a maga keresztje.
Itt vagyok például én, tizennyolc éves vagyok, egyáltalán, megélhettem ennyit, szerető családban, élnek a szüleim, együtt vannak, szeretik egymást, vannak testvéreim, jól megvagyunk, nincs semmi komoly, maradandó betegségem, egészséges vagyok, igazából egészséget tekintve átlagos, normális, ami ebben a témában a legpozitívabb fogalom, nem vagyunk kőgazdagok, milliárdosok, de jólétben élünk, biztos anyagi létben, vannak barátaim, benne vagyok egy komoly, jól működő kapcsolatban, lehetnek terveim, valóra válthatom az álmaimat, számtalan dolog van, amik néha fel se tűnnek, mert annyira alapnak érzem őket, de hálás lehetnék, hogy ebben az életben élek. Vagy akár ott van Casso, ő talán még jobb példa is, amerre szeretnék majd kilyukadni, neki is, egészséges, nagy, szerető családja van, tesói, otthona, nem is akármilyen, nagy házuk van, öt autó a családban, az anyukája bár pedagógus, de elég magas pozícióban van, az apukája jó sokat keres, nem titok, a családja gazdag, átlagon felüli, az egész rokonság jómódban él, tanult emberek, Casso számára rengeteg minden biztosítva van, tény és való, ami meg nem, azt eléri magától, ő maga is szerencsés, egészséges, irigylésreméltó a genetikája, a külseje, a képességei, számtalan lehetősége van az életben, tehetséges, megvan a maga éles esze, talpraesett, nagyon sokan szeretik, a legtöbb ember imádja, és még sorolhatnám azokat a dolgokat, amilyen adottságokkal rendelkezik.
Őt nézve jogosan gondolhatná az ember, hogy na, ő aztán mindent megkapott az élettől, tényleg mindent, talán bizonyos szemszögből nézve így is van, de mint mondtam, az élet egy tekintetből igazságos csak, hogy tényleg mindenkinek kiosztott valamilyen nehézséget, vagy nehézségeket, amikkel küzd, az, hogy kinek mennyit és milyet, az már sok mindentől függ.
Casso is, én is, mindenki küzd valamivel.
Úgy gondolom, az élet ebben az egyben bánik mindannyiunkkal egyformán.
- Enikő nagyon összezuhant? - kérdezte Anya aggódva ma reggel, mielőtt elindultam volna.
- Nem tudom, remélem nem annyira - mondtam őszintén - Nem az a típus, aki ezt nagyon ki szokta mutatni, de remélem, nincs nagyobb baj, mint amennyit érezhetünk rajta.
A történet a következő, a tavaszi szünetben ugye Enikő leutazott vidékre az apukájához, akivel még azt beszélték meg, hogy beülnek utána kocsiba, és ketten Enikő előszülinapja alkalmából együtt töltenek egy napot, amire már évek óta nem volt lehetőség.
Na, ebből az lett, hogy már amikor Enikő megérkezett az apukája otthonához, kiderült, hogy nem, mégse, nincs apa-lány program, Enikő apukájának a felesége, Klárika, akivel Enikőnek még rossz is a viszonya, ő is velük lesz.
Ez volt az első pont, ami kiborította Enikőt; ezután a nagyszerű hír után elmentek hárman valami étterembe, hogy megünnepeljék Enikőt, akinek elvileg már itt hazavágódott a hangulata, majd erre jött rá először az, hogy Klárika és Enikő apukája az étteremben bejelentették Enikőnek, mindezt a szülinapi ebédjén, hogy Klárika babát vár, Enikőnek féltestvére lesz, magyarul, hogy Enikő apukája új családot alapít, és ezt tovább fokozták azzal, hogy miután ez az "új család" volt a téma, kiderült, hogy költözni fognak, Ausztriába, két hét múlva.
Tehát gyakorlatilag Enikő szülinapján már itt se lesznek.
- És komolyan azt hitték, hogy örömmel fogadom majd ezeket a híreket! - fakadt ki Enikő, amikor telefonban elmesélte - Örömmel, jó hírként közölték, basszus! Rohadt jó hír volt, tényleg, a szülinapom ünneplésekor, amit amúgy alapból apámmal töltöttem volna, ketten, de nem bírt ki velem egy nyomorult napot, helyette burkoltan bejelentették, hogy az apám, aki hét éve lelépett tőlünk és eddig is szart ránk, csak annyira foglalkozott velünk, amennyi a minimum, új családot alapít, mert felcsinálta azt a hülye ribancot, mégjobban le fog szarni minket, és ráadásul le is lépnek egy másik országba, hogy új életet kezdjenek a gyerekkel és teljesen kizárjon az életéből! Komolyan azt várták, hogy örüljek, nekem kellett megrohadnom, hogy mit vagyok ilyen kedvtelen!
Elvileg Enikő ott, az étteremben veszett össze az apukájával és a feleségével, majd végül felpattant, otthagyta őket és hazajött az első vonattal, minket is a vonatról hívott fel, csoportosan.
Ez vasárnap volt, hétfőn találkoztunk is négyen, és megpróbáltuk megvigasztalni Enikőt, de tényleg összezuhant ettől, akármennyire is próbálja tartani magát.
Nagyon sajnálom, tényleg.
- Tehát ebben a feladatban a logaritmus definíciója szerint x plusz kettő a gyökön plusz... - írt fel a táblára Horváth egy matek érettségire felkészítő feladatot a sok közül, nagyjából az óra huszadik percében, amikor nyílt az ajtó és megérkezett Andris - Szép jó reggelt - köhintett Horváth a karórájára pillantva.
- Jó reggelt - biccentett Andris.
- Ülj le a helyedre és azonnal kapcsolódj be - mondta neki Horváth, majd rosszallóan a fejét csóválva visszafordult a táblához. Andris már négy éve folyamatosan késik, szerintem Horváth pedig nem az utolsó pár hétre próbál már változást elérni ezzel kapcsolatban.
Andris, ahogy a padja felé ment, került egyet, odament Enikő padjához, mire az említett lány felnézett rá, Andris lerakott a padjára egy papírzacskót, amiben valami süti volt, még meleg lehetett, nemrég vehette valami pékségből, mire Enikő mosolyogva a barátjára nézett.
Andrisnak nemsokára aztán vissza kellett slisszolnia a padjához, úgyhogy újra keresztülsunnyogott az osztálytermen és levágta magát a helyére, amíg Horváth nem figyelte.
Ezt követő szünetben Enikő Andrissal volt az udvaron, Lili pedig Marcsival, úgyhogy Saci és én ketten kiültünk a folyosóra.
Jobbára Enikőről beszélgettünk. Ha valaki, Saci aztán át tudja érezni az "apukám lelépett" és az "apukám kiborít" témát, amiben Enikő is van, ezt egyébként Saci mondta magától.
- Hát, igen - sóhajtottam fel - Ez így elég nehéz - mondtam végszóként, amikor már kitárgyaltuk a témát és kifogytunk, hogy mit mondhatnánk még.
- Igen - birizgálta Saci a kezében lévő karkötőjét, amit lehúzott a csuklójáról.
Egy pár másodperc csenddel ezennel berekesztettük a témát.
- Egyébként mi lenne, ha csinálnánk Enikőnek valami meglepetésbulit szülinapjára? Úgy is jövő héten lesz szombaton, főleg ez után bizti jól esne neki - dobta fel Saci.
- Jó ötlet - értettem egyet - Kérdezzük majd meg Andrist, hogy ő tervezett-e valamit, meg Lilit is, és akkor kitalálhatjuk.
- Oksi. Csinálok tortát. Tényleg, milyen torta legyen?
- Enikő annyira nem édesszájú, szerintem valami citromos, vagy ilyemi, de te vagy a profi - mosolyogtam rá.
- Vaaagy sajttorta? - ötletelt - Gyümivel. Vagy citromos sajttorta.
- Az jó lehet mondjuk - gondoltam bele.
Nem mint ha Saci csinált volna valaha bármit sütik közül, ami ne lett volna isteni. :)
- Úúú, tele vagyok ötlettel - vigyorodott el Saci - Rakok rá citromkarikákat, meg kitalálok még valami jó krémet. Juuuj, ettől most bepörögtem - nevette el magát.
- Nem baj az - nevettem.
Ha Saci tortatémában bepörög, az kifejezetten jó hír. :)
Bioszon csapatmunka volt, csoportokban kellett feldolgoznunk egy-egy témát, amiből jövő héten előadást fogunk tartani.
Tizenkét éve vagyok sulis, elég nyilvánvalónak tartom, hogy azért folyamodunk ehhez a csapatmunka dologhoz, mert le vagyunk maradva az anyaggal és ezekkel az előadásokkal csettintésre végigsuhanunk ezeken a leckéken, és még jegyet is tud adni rá a tanárnő.
Tök jó, mire kiismertem a tanárokat, elballagok. Na, mindegy. :)
A tanárnő osztott be minket csapatokba, egészen pontosan öt darabba, négy négyfősbe és egy ötfős csoportba.
Az én csapatomat, pontosabban nem az enyémet, Hajdú Lilit nevezte ki csapatkapitánynak, rám tuti nem bízta volna, szóval a csapatunkat Lili, Ricsi, Marci és én alkottuk, témának pedig a Húsvét-sziget történetét kaptuk, hogy dolgozzuk ki.
- Fix, hogy ott lakik a Nyúl - közölte Ricsi, amikor elhelyezkedtünk négyen egy padnál, Lili és én egymás mellett, Ricsi odafordított egy széket, Marci pedig valamit szerencsétlenkedett, de aztán megoldotta és ő is leült hozzánk.
- Biztosan - bólogatott Lili nevetve.
A csapatmunka nagyjából úgy nézett ki, hogy Lili és én dolgoztunk, Ricsi jobbára a termen átkiabálva röhögött a fiúkkal, de néha hozzátett a munkához pár random hozzászólással, amikkel inkább csak a hangulatot biztosította, legalább vicces volt, egyszer elküldtük, hogy kerítsen nekünk pasztellzöld kiemelő filcet, ő pedig kerített, szóval ilyesmi megbízásokkal tette hozzá a részét a munkához, Marci pedig, ő nem tudjuk, mit csinált, valamiket lapozgatott a tankönyvben, néha megszólalt, de jobbára csendben nézte, ahogy dolgozunk.
- Naaa, faszán néz ki, jók vagyunk - biccentett Ricsi elismerően óra végén a plakátunkat nézve, mire nevetve felé fordítottuk a fejünket Lilivel.
Én még illusztrációkat is csináltam, például lerajzoltam a sziget látványosságait, szerintem jó lett. (Mondjuk illusztrátornak készülök, szóval ezt azért elvártam magamtól.)
- Ez tök élethű, Úristen - dicsért meg Kriszti, aki arra járt épp.
- Köszi - mosolyodtam el.
Erre Hajdú is megnézte a plakáton a rajzomat.
- Akármilyen élethű, ez nem rajzóra, csak rajzra még nem fogok tudni jó jegyet adni. A Mona Lisa pontos mását is idepingálhatjátok, ha nincs megfelelő tartalom, ugyanúgy egyes - közölte, majd továbbment a többi csoporthoz, mire ahogy hátat fordított, Ricsi két kézzel bemutatott neki.
Pech, Hajdú visszanézett, de Ricsi reflexből elhúzta a kezeit, mint ha csak a (zöld) haját igazítaná, csajos mozdulat volt, még vigyorgott is egyet a tanárnőre, mire halkan elnevettem magam.
No comment. :)
Egyébként meg egy csomó tartalom volt a plakáton, rengeteget dolgoztunk vele, csak el se olvasta a tanárnő, de mindegy.
Biosz után angolunk volt, magyarul lyukasóra, úgyhogy a fiúk lementek focizni, mi pedig a pálya szélén néztük őket.
- Akkor jó a péntek, ugye? - huppant le mellém Csenge a pizzázásra utalva.
- Igen, megkérdeztem - mosolyogtam rá.
- Szupi - vigyorgott.
Később, amikor tesin Enikő Lelleyvel beszélt valamit, Saci és én felhoztuk Lilinek a meglepetésbuli-témát.
Lili szerint jó ötlet, úgyhogy ezt majd mindenképpen meg kell szerveznünk.
Tanítás után, otthon megebédeltem, pontosabban a suliban már ettem, de most ettem megint, majd felmentem a szobámba, és mivel ilyet már régen csináltam, leültem az ágyamra és gitározgattam egy kicsit, hagyva, hogy hasonlóképpen, ahogy a hangok követték egymást és végül elhalkulva továbbszálltak, a gondolataim is így szálljanak.
Az élet igazságtalan.
De ki vagyok én, hogy igazságot tegyek?

Mai nap - 5/?: sajnálom Enikőt, tényleg.