Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

(45.)

[Casso szemszöge - négy évvel ezelőtt]
- Miért, amúgy hogyhogy ott vagy? - kérdezte Ákos, mire őszintén elröhögtem magam.
- Ez engem is érdekelne - mondtam, miközben hangosítottam egyet a telefonomon, hogy halljam normálisan.
Azon már túltettem magam, hogy sok az ember, akikhez rohadtul nem volt kedvem, az egyik toporog és nem lehet tőle menni, a másik mindenkit fellök kábé, mert siet, a harmadik beleköhög a pofádba, vagy idegesítően röhög, oké, ezen már túlvagyok, de legalább lennének csendben, baszki.
- Nem veszem be, haver - felelte egyből derűsen, én meg pont akkor értem be abba a suliba, ahol ez az egész meg lett szervezve idén, valami művészeti suli, két tesóm is ide jár, engem nem nagyon vonz, és egyből szembekerültem egy kiírással a fellépők sorrendjével meg az időpontjaikkal, amin másodperc töredéke alatt kiszúrtam azt az egy, gyönyörű nevet, amiért igazából itt voltam.
- Oké, tippelj egyet - adtam meg magam, akaratlanul elmosolyodva - L-lel kezdődik.
- Sejtettem.
Hogy őszinte legyek, Liza kivételével tényleg semmi keresnivalóm nem volt ott, de valahogy majd csak elütöm az időt, nem?
Van heti két kémiám, ha ott sikerül, itt is.
Mindenesetre azért jól megy neki a meggyőzés, magamtól soha nem jöttem volna el egy ilyen helyre.
Mindegy, ahogy leadtam a cuccaimat a ruhatárban (fix, hogy nem fogok még hurcolni is dolgokat ennyi ideig, őrizgessék csak), ráírtam a barátnőmre, hogy most akkor mi van.
Liza: sziaa, most kaptunk egy tíz perc szabadfoglalkozást, merre vagy? megkereslek, csak várj meg
Így is lett, úgyhogy nagyjából körülírtam neki, hova próbáljon eljutni, megvártam a falnak dőlve, majd ahogy megláttam és ő is engem, már szaladt is oda hozzám.
A nyakamba ugrott, én meg már rutinból pont jól elkaptam, magamhoz öleltem, pördültünk egyet, majd leraktam.
- Szia - köszönt halkan a nyakamhoz bújva, mire mosolyogva megpusziltam valahol az arcán.
- Szia - köszöntem vissza, majd amikor elengedtük egymást, vigyorogva rámnézett.
- Szóóval ezek szerint elég meggyőző voltam és eljöttél - vigyorgott, mire mosolyogva elnevettem magam.
- Megígértem, nem?
- Miután kifejtetted, hogy miért nincs kedved egy ilyen programhoz? - mosolygott.
(Oké, volt ilyen, de akkor még nem tudtam, hogy fellép, na. Xd)
- Lehet olyat egyszer, hogy nem jegyzel meg mindent? - kérdeztem vissza elröhögve magam, csak mert más nem nagyon tudtam mondani.
- Nem, mindig mindent megjegyzek. Ez a védjegyem - vigyorgott tovább.
- Ja, vettem észre.
A tíz perc szünetéből nyolcat lazán végigbeszéltünk, aztán leesett neki, hogy vissza kell mennie.
- Még fel kell vennem a ruhámat, be kell melegíteni, haj, smink, tudod, ami általában - dörzsölte meg az arcát.
- Egyszer meg kéne csinálnod, hogy valami átlag ruhában vagy, és nyersz vele plusz két órát az életedből, plusz öt tonna hajlakkot, sminket... - gondoltam bele derűsen.
Soha nem értettem, mire ez a nagy felhajtás, mármint oké, alapból vágom, kell, meg ilyenek, de láttam már próbálni, ugyanolyan gyönyörű ő is és az egész műsora is normálisan.
- Az sajna nem ez a sport lesz, de tök jó lenne egyszer - értett egyet - Lehet majd elkezdek egy másik táncos sportot az rg mellett hobbiként, ami kicsit szabadabb, és majd ott. Mondjuk egy fehér ruha, mit szólnál hozzá? - fantáziált egyből, mire elképzelve biccentettem egyet, hogy nem rossz ötlet - Egyszer még megcsinálom, ezzel most megfogtál.
- Ezt írom is a sikerkönyvembe - mosolyodtam el - Figyelj, majd megnézlek akkor is, és kirakok egy transzparenst, hogy "én találtam ki" - mondtam jókedvűen, mire felnevetett.
- Tökéletes - nevetett. Annyira gyönyörűen nevet. - És majd neked fog szólni.
- Az első sorban leszek.
- Köszönöm. Rád fogok nézni a tánc előtt és a tánc után is egyből - mosolygott, majd egyszerre az órára pillantottunk - Jaj, kinyír az edzőm, ha kések, ugye?
- Passz, de akkor ne kockáztassunk - léptem közelebb hozzá, majd megsimítottam az arcát - Ügyes legyél.
- Igyekszem - mosolygott rám, mire én is elmosolyodtam, majd engedtem a kísértésnek és megcsókoltam.
Viccen kívül életem legjobb dolga, hogy a részévé vált.
Miután Liza elment, gondoltam, kezdek magammal valamit, úgyhogy vettem magamnak valami kaját, leültem egy random padra, telefonoztam, elment előttem vagy ötven tánccsapat, majd valaki úgy döntött, hogy a folyosón fog hajlakkozni, amitől meg rohadt büdös lett, szóval inkább bementem a nézőtérre.
Lement jópár előadás, mire eljutottunk addig, amiért itt voltam egyáltalán.
- Ezennel az idei, VIII. Budai Tánckavalkád utolsó kategóriájához értünk - mondta be a nő a mikrofonba, mire elraktam a telefonom, és mivel mindenki nagyban tapsolni kezdett körülöttem, én is tapsoltam kettőt, hogy ne nézzen mindenki akkora gyökérnek körülöttem.
Elmondták, hogy mennyire örülnek az eddigi figyelmünknek, milyen ügyes volt eddig mindenki, mennyire megható ennyi embert látni, satöbbi, satöbbi, a percekig tartó klisék után pedig végre rátértek a lényegre.
- És akkor következzen Szelei Liza a Dances&Roses egyesülettől a ritmikus sportgimnasztika bemutatójával. Fogadják szeretettel - pillantott a bemondó a színpad széle felé, mire mindenki tapsolni kezdett, a nő elhúzott végre onnan, és feljött Liza a színpadra.
Szalag volt nála, kitalálhattam volna, hogy azzal lép fel, majd beállt a kezdőpózba, és elindult a zene.
Őszintén, alapból nem kötnek le ezek a sportok, de az tény, hogy rohadt ügyes, és hogy őt viszont bármikor el tudom nézni, bármeddig, ilyenkor meg általában csak annyit tudok mondani magamban, hogy aztakurva.
Többet mond minden szónál, nem?
Mármint, mindig, amikor nézem, akár csak egy próbáján, vagy most, ahogy halál ügyesen megcsinál mindent, ahogy beleéli magát, látszik rajta, hogy mennyire összpontosít, minden egyes porcikája olyan tökéletesen harmónikus mindennel, képtelenség belekötni, elképesztő, tényleg, szerintem nincs élő ember, akit ne varázsolna el, pláne engem.
Nem csoda valakit ennyire imádni, ha akárhányszor látom, újra szerelmes leszek, de amúgy meg ki ne lenne?
Egy csoda ez a lány.
- Ez lenyűgöző volt! - hallottam meg valahonnan, amikor Liza a bemutatója végére ért és gyakorlatilag vastapsot kapott.
Meg is érdemli.
Amikor Liza felállt, hogy lemenjen a színpadról, végigpillantott az egész nézőtéren, majd amikor megtalált a tekintetével, rám mosolygott, vigyorogva intett egy aprót és leszaladt a színpad lépcsőjén.
- Elnézést - ismételtem el unottan sokadszorra, ahogy kiküzdöttem magam az emberek között a nézőtérről, egyenesen Lizáék termének a folyosójáig.
Mondjuk, tegyük hozzá, ott is hajlakk szag volt, de erre most a lehető legmagasabbról tettem.
Megvártam, amíg kiér, csakhogy ahogy kijött a teremből, pont az ellentétes irányban keresett, mint amerre voltam.
- Keresel valakit, Szöszke? - szóltam utána mosolyogva, mire megpördült, majd felcsillanó szemekkel odaszaladt hozzám.
Szóval, drága Titanilla, ünnepélyesen közlöm veled, hogy rohadtul ismét nincs igazad, csak mert el sem tudod képzelni, mennyire boldog vagyok jelenleg.
Lehet ezt egyáltalán mérni valamiben?