Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

114. Kizárva

[03.16.]
Átdobtam a táskám a kerítésen, majd felléptem a kerítés egyik vízszintes részére, feltoltam magam és átmásztam, rutinból.
Annyiszor zártam már ki magam ezelőtt, hogy egészen simán ment.
A házba nem tudtunk bemenni, sajnos Anya bezárta az erkélyajtót is, de minden ötlet jobbnak tűnt annál, mint hogy ezek után átmenjünk Cassoékhoz, szóval épp kész voltam betörni a saját házunkba, amikor Lotti észrevette a küzdésünket a szomszédból.
- Nincs kulcsotok? - nézett minket mosolyogva.
- Hát... - néztem rá - Nincs - vallottam be elnevetve magam - De Anya nemsokára elvileg megjön.
Itt sajnos már éreztem, hogy Lotti áthív minket, és így is lett, meg se akarom számolni, ezzel hanyadik tervem lett keresztbehúzva öt percen belül.
- Történt valami? - kérdezte Lotti suttogva, amikor már a házban voltunk, és láthatta rajtam, hogy kicsit feszült vagyok, úgyhogy odébbhúzott egy kicsit, amíg Márti mosdóban volt.
Erre zavartan elnevettem magam, majd röviden elmondtam, hogy Márti valószínűleg belehabarodott a barátomba, aki egyben Lotti bátyja és Márti exének az ikre, és egy fél délutánon át a nyomulását kellett emésztenem.
- Mi??? - tágultak ki Lotti szemei - Úristen, bocsi, nem tudtam...
- Nem, nem, nem baj - nyugtattam meg.
- Ricsi nincs itt, de lefoglalom a bátyámat, ha nyomulna, nyugi, az megy - ígérte meg Lotti.
Amikor Casso olyan fél perc múlva lejött az emeletről, először meglepte egy pillanatra, hogy ott ücsörgök a nappaliban, aztán odajött hozzánk.
- Nem volt végül kulcsod, mi? - mosolyodott el szórakozottan, rámnézve.
- Miért lett volna? - nevettem el magam őszintén.
- Én hívtam be őket - szólt közbe Lotti.
Ebből Cassonak egyértelműen lejött, hogy magamtól nem jöttem volna ide, szerintem összerakta, hogy miért, hogy ki miatt, mire kínosan elnevette magát, majd odajött hozzám, Lotti pedig erre kicsit ketten hagyva minket, átment a konyhába inni valamit. Vagy mi.
- Oké, Leni, nem tudom, mi van a fejedben, de ijesztő - közölte Casso a hajába túrva, miközben leült mellém a kanapéra.
Erre nem mondtam semmit, ő pedig átölelte a derekam oldalról.
- Ideges vagy? - simította meg a combom, mire zavartan elnevettem magam.
- Nem, nem vagyok - dőltem neki a vállának - De az tény, hogy jobb kajáláson is voltam már, jobb hazautam is volt a mainál, és előreláthatólag a legjobb délután és legjobb este-rekordomat se ma fogom megdönteni - mondtam őszintén.
Casso erre először nem tudott mit mondani, és nem is tette meg, mert pár másodperc csend után én szólaltam meg.
- De mindegy, hagyjuk - zártam le a témát.
Ő végülis nem tehet semmiről, vele nincs is problémám, Mártinál vannak a kérdőjelek, de abból jó sok.
Nem vagyok ideges, se dühös, egyszerűen csak fogalmam sincs, mit higgyek, mit érezzek, mit gondoljak, hogy melyik megérzésemre hallgassak, pontosabban, hogy a megérzésemre, az agyamra, vagy arra, amire hallgatni akarok, azt se tudom, mit gondolok, győzködöm magam, fogalmam sincs, hogy helyesen-e, bizonytalanságba hajszol ez az egész, ami rám persze egyáltalán nincs jó hatással, és már most kikészít.
Túl sok a kérdőjel, de egy se Casso neve mellett van, így nem akartam még kellemetlenebb helyzetbe hozni, nem akartam ki nem érdemelt bűntudatot kelteni benne.
Csak mert rá meg a bűntudat nincs túl jó hatással.
- Egyelőre beérem azzal, hogy ez a perc legyen a délutánom fénypontja - mondtam, oldalról hozzábújva, mire átölelt a felém eső karjával, és megsimogatta a magam elé felhúzott lábaimat.
Persze annyi lány van, akik szeretik őt rajtam kívül, akik szerelmesek belé, akiknek tetszik, még akik jobban ki is mutatják ezt, jobban nyomulnak, mint Márti, annyian vannak, és az nem is minden esetben bánt, Márti viszont az egyik legjobb barátnőm, ebben a kapcsolatban is annyiszor számíthattam rá, támogatott minket végig, Istenem, még a kapcsolatunk kialakulásának, kettőnk történetének legelső pillanatában is ő volt ott, ő shippelt minket először, próbálkozott összehozni minket, egyszerűen nem akarom lehinni, hogy érdekelni kezdte, hogy még ha tegyük fel, nem is akarna tudatosan szétszedni minket, azért szíve szerint igen, magát képzeli el vele, nem akarom ezt a tudatot, mert irtóra fájna szembesülni vele, ő a legrégibb barátnőm, fájna, ha emiatt tönkremenne a barátságunk, amíg van esély arra, hogy csak félreértem ezt, hogy túlreagálom, addig kapaszkodni szeretnék belé, a reménybe.
Lehet ezt a gyengeségemnek nevezni, nyugodtan lehet, mert talán az is, de akkor is így érzek.
Kiborít ez az egész.
- Asszem én lelépek - szólalt meg Casso, amikor Márti már visszajött hozzánk és épp Lotti foglalta le, kérdezősködött a német sulijáról, meg ilyesmi.
- Hogyhogy? Hova? - értetlenkedtem.
- Terembe - állt fel a kanapéról - Lemegyek egy pár órára.
Casso másodpercek alatt összekapta a kondis-edzőtermes cuccát a szobájában, majd felkapta a kocsikulcsát, átment az előszobába és felvette az edzőcipőjét.
- Edzeni mész? - kérdezte tőle Márti, a sporttáskát nézve.
- Nem, moziba - válaszolta Casso, mire Márti felnevetett - Szólj már majd Anyának, ha megjött, hogy ne kapjon infarktust, köszkösz - nézett a húgára egy pillanatra, miközben felvette a dzsekijét - Szia, Szöszi - lépett oda hozzám, majd egy puszit nyomott a homlokomra.
- Húgodtól is elköszönsz? - vigyorgott rá Lotti.
- Nem, a húgommal ma még találkozom sajna - nézett rá Casso jókedvűen.
Ahogy Casso lelépett, hárman maradtunk a házban, de nem sokáig, Anya hamarosan hazaért, úgyhogy ideiglenesen egyedül hagytuk Lottit az Arany utca 14-ben, mi pedig Mártival átmentünk a 12-es szám alá.
Anya csinált palacsintát, úgyhogy tányéron vittünk fel a szobámba.
- Egyébként Áronnal mi a helyzet? - érdeklődtem tapintatosan palacsintázás közben, a srácról, akivel Márti kinnt először összebarátkozott, majd összejött, vagy valami olyasmi, de minimum randizni kezdtek és tudomásom szerint nem szakítottak, meg semmi ilyen nem történt.
- Randizgattunk, meg minden, de... - mesélte Márti zavartan - De valószínűleg maradunk barátok.
- Hogyhogy? - pislogtam - Nem úgy volt, hogy... tudod. Beleestél. Vagy mi.
- De, olyasmi, csak... - kezdte, majd egy pillanatra megakadt - Fellángolás volt. Kicsit összekavarodtak az érzéseim.
- Mesélj csak, hátha tudok segíteni - biztattam.
Márti rámnézett.
- Én se nagyon értem, nem tudok mit mondani. Lehet, hogy csak félreértettem az érzéseimet, nem tudom - vont vállat - Hagyjuk is. Mesélj te, milyen volt a kiállítás?
- Jó volt, köszi - mosolyodtam el.
- Van most ilyen félig-kész festményed egyébként? - érdeklődött kedvesen - Amin most dolgozol.
- Mindig van - nevettem el magam őszintén.
- Mutiii.
Feltápászkodtam és elővettem egyet, egy kis vászont, amire egy tájképet kezdtem el, pontosabban egy idilli havas tájat egy parkban, egy kivilágított kis pavilonnal, gyéren világító utcai lámpákkal, havas fákkal, bokrokkal, és lábnyomokkal, egészen pontosan két ember lábnyomaival, amik két külön pontról indultak, de aztán összeértek.
- Úristen, Lencsi, ez de szééép! - csodálkozott Márti mosolyogva - Annyira jó stílusod van, meg ötleteid. Ez egyébként honnan jött?
- Igaz történet ihlette. Megtörtént esemény alapján - fogalmaztam meg, ahogy én is megnéztem a festényemet, és az emlékek hatására akaratlanul elmosolyodtam.
- Úúú, melyik?
- Egy ilyen parkban kérdezte meg Casso tőlem, hogy összeköltözünk-e.
Márti erre, ahogy ránéztem, egy pillanatra elkapta a tekintetét, majd egy mosolyra húzta a száját és visszanézett rám.
- Nagyon szép.
Csak egy pillanatra esett ki a szerepéből, én viszont elcsíptem azt a pillanatot, és rémesen keserű érzés volt.
Minden egyes perccel nehezebb volt abba az egyre minimálisabb esélybe kapaszkodni.
Hogy csak félreértem, hogy csak nyitott, barátságos, hogy csak szimpatizál vele, és a sok másik kibúvó, amiket egyre nehezen tudtam elhinni.
De azért megpróbáltam.
Az este folyamán Mártival hoztunk fel popcornt, és néztünk valami filmet.
- Ez a csávó úgy néz ki, mint a Frank - nevetett fel Márti a régi töritanárunkra emlékeztetve, mire én is őszintén felnevettem.
- Tényleg.
- De utáltam azt a tanárt, pfúú.
- Én is - nevettem - Mondjuk egyszer páros munkába rakott Ákossal, akkor, arra az órára azért megbocsájtottam neki.
Márti elmosolyodva rámnézett.
- Kovakő - mosolygott, Ákos régi kódnevét eszembe juttatva (Kovásznay a vezetékneve, innen jött valahogyan), amit nagyon szigorúan használtunk, ha mások előtt beszélni akartunk róla.
- Ne is mondd - nevettem el magam újra.
- Akkor SZÁN - vigyorgott tovább.
Ez Ábel kódneve volt, igazából a monogramja betűi összekeverve (Nagy-Szabady Ábel), ekkor még nem voltunk valami kreatívak.
- Ő legalább nem bántott meg - láttam be.
Igazából Ábel az egyetlen fiú az életemben, aki miatt nem sírtam.
- Igen, ő cuki volt - mosolygott Márti - Ééés, ráadásuuul...
- MPASZ - folytattuk egyszerre, vigyorogva rávágva, direkt halkan, majd felnevettünk.
Az MPASZ, tehát "megpuszilta a számat" rövidítést is gyakran használtuk régen, mivel annyiszor felemlegettük ezt a történetet, hogy szükség volt egy kódnévre, amit felnőttek előtt használtunk.
Őszintén - az volt a tervem, hogy ma, az este folyamán felhozom Mártinak a jelenlegi helyzetet, elrugaszkodva a régi sztoriktól, hogy beszéljük meg, hogy mégis mi ez az egész, ami most zajlik, mert egy ilyen azért megbeszélésre szorul.
De talán gyenge vagyok.
Mert egy kis idő után, amikor már feloldódtunk, jól éreztem magam vele, kedves volt, amilyen szokott, szerettem a barátságunkat, a bizonytalan énemnek pedig ennyi elég is volt ahhoz, hogy ne akarja felhozni a témát, hogy ne szúrjon el semmit, hogy a bizonytalanságom átbillenjen abba, hogy mivel jól éreztem magam, annál inkább erősebben meg akarjam győzni magam, hogy nincsen baj, csak túlreagáltam, hogy sértetlen maradjon a barátságunk, hogy ne rontsam el, hogy elhiggyem, hogy olyan jó barátnőm, mint amilyen eddig volt, mert olyan volt, mint szokott. Mert kedves volt.
Pedig könnyű jó barátnőnek lenni, amikor csak ketten vagyunk két tál popcornnal egy film előtt, sztorizgatva a régi dolgokról, külön mindenki mástól és a problémáktól, könnyű, és megtévesztő, mert nekem és az érzelmileg instabil énemnek ennyi elég is volt ahhoz, hogy megtévesszen, hogy elhiggyem, hogy valóban jó barátnő - hogy aztán csalódjak később egy olyan helyzetben, amikor már csak az igazán jó barátnők tudnak jó barátnőként viselkedni, jó barátnőnek maradni olyankor is.
Mert nem a könnyű élethelyzetek mutatják meg, ki mennyire "igazi", vagy "jó" körülöttünk.
És őszintén, így utólag... jó lett volna, ha az élet erre hamarabb megtanít.

Mai nap - 5/?: bizonytalan vagyok és fogalmam sincs, mit érzek. Azt hiszem, a legtöbb problémám így szokott kezdődni.