Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

84. Kulturális

Január 30. (szerda)
- Elnézést kérek a zavarásért - nyitott be egy kopogás után Meggyesi a termünkbe töriórán, mire mind felé néztünk, az énektanárnő pedig a barna zakós kollégájára nézett - Két lányt szeretnék elkérni, csak egy pár perc erejéig.
- Nyugodtan, kik lennének azok? - kérdezte Bíró.
- Levendula és Csenge - nézett ránk Meggyesi, mire én is összenéztem az említett lánnyal.
- Csak tessék - engedett el minket a töritanárunk (vannak osztálytársaink, akiket azért ennél több kifogással engedett volna kilépni a teremből az órája alatt).
- Köszönöm szépen - mondta Meggyesi elmosolyodva, mi pedig kimentünk vele a teremből.
A tanári pihenőbe mentünk, ahol már voltam ezelőtt párszor, az osztálytermünktől pár ajtónyira van, leültünk egy-egy puha fotelra, Meggyesi pedig rátért a lényegre.
- Nem is olyan régen volt, hogy így hárman voltunk külön - kezdett bele mosolyogva, mire mi is elmosolyodtunk, jó kis időszak volt az :) - És én nagy esélyt látok rá, hogy az elkövetkezendő hetekben is lesznek ilyen alkalmaink. A májusi fellépésetek elképesztő volt, nagyon ügyesek voltatok, rengetegen gratuláltak nektek, rajtam keresztül is, két ilyen gyönyörű hangot, mint nektek, ami így összecseng, nem találni mindenhol, így nem csodálkozom, hogy eljutott a híretek iskolán kívülre is. Február tizenötödikén szerveznek itt nem is olyan messze egy irodalmi-művészeti estet, az itteni kulturális központban biztosan jártatok már, ha jól tudom, ott lesz megrendezve, lesznek fellépők, festmény- és fotókiállítások, díjátadó, tényleg, egy ilyen kis békés, kávés estre számítsatok, nekem pedig ma szólalt meg a telefonom, hogy nem lenne-e kedvetek nektek is fellépni valami témához, hangulathoz illő előadással. Úgyhogy most ezért ülünk itt, hogy ezt megkérdezzem - nézett ránk kedvesen mosolyogva.
Ez mindkettőnket hirtelen ért, de jó értelemben.
- És mikor? Február tizenöt? - kérdezte Csenge.
- Igen - bólintott Madaras - Két és fél hét múlva, sacc per kábé.
- Az péntek - számoltam át gyorsan.
- Igen, egy péntek délután-este. De természetesen azelőtt ott is lenne majd próbátok, hogy ne legyen új a helyzet.
- Én szívesen - ment bele Csenge.
- Én is - válaszoltam szinte azonnal.
- Remek - mosolyodott el Meggyesi megkönnyebbülten, látszólag feldobtuk azzal, hogy volt kedvünk hozzá - A dalon őszintén, már gondolkodtam, ti is gondolkodjatok, mint mondtam, ez egy irodalmi, művészeti, díjátadó est, mindenféle magyar, kortárs költőknek, íróknak, fiatal tehetségeknek adnak át díjakat, a képkiállítások is jobbára újabban felfedezett tehetségek, csillagok "felfuttatását" szolgálják, értitek, hogy gondolom, azt hiszem, a rendezvénynek van valami jótékony célja is, bocsánat, még nem vagyok képben pontosan, tényleg csak pár órája szereztem tudomást minderről, de természetesen majd tájékoztatlak titeket, ha megtudok valamit, szóval véleményem szerint egy magyar szövegű dalt keressünk, akár lassabbat is, hangszeres, akkusztikus kíséretre lehet számítani. Persze még nem kell azonnal eldönteni, de jövő héten már mindenképpen el kellene kezdeni a próbákat, de mégjobb, ha már most a héten.
- Gondolkodunk - ígérte meg Csenge mindkettőnk nevében.
Ahogy kiléptünk a tanári pihenőből, Csenge és én vigyorogva összenéztünk.
- Úristeeen! - sikítottunk fel halkan, boldogan.
Komolyan nagyon felpörgetett minket a téma. :)
És ez még mind nem volt elég, ugyanis erről az estről nem ekkor hallottam ma utoljára.
Még volt aznap egy rajzköröm, aminek a végén Várady félrehívott egy pár percre a rajzterem előtti mellékfolyosón.
- Ne aggódj, nem tartalak fel sokáig - mondta Várady mosolyogva, ahogy egyszerre észrevettük a barátomat a folyosó másik végében, aki a telefonját nyomkodva várt engem, csak látta, hogy a tanár úrral vagyok, úgyhogy teljesen nyugodtan ott várakozott inkább.
- Nem, egyáltalán nem tart fel - mosolyogtam vissza a tanár úrra.
Várady elnevette magát, majd rámpillantott és belevágott a témába.
- Meggyesi tanárnő gondolom, már említette Csengének és neked azt a kulturális estet - kezdett bele, mire lelkesen bólogattam - Akkor ezek szerint elvállaltátok.
- Persze - válaszoltam mosolyogva, mint ha mi sem lenne egyszerűbb.
- Ezt örömmel hallom. Viszont nem csak Meggyesi tanárnő telefonja szólalt meg az utóbbi huszonnégy órában, ezt mindjárt kifejtem bővebben, de feltételezem, a tanárnő nagyjából már azt is említette, hogy mi várható az este folyamán.
- Igen, mondta, hogy lesznek díjátadások, produkciók, fiatal tehetségek festményei, fényképei, valami jótékony cél... - soroltam nem túl összeszedetten, igyekezve megfejteni, hogy Várady mégis mire akar kilyukadni ezzel a beszélgetéssel.
- Akkor azt tudod, amire most én akarok rátérni. A fiatal tehetségekről lenne szó.
Pislogva próbáltam értelmezni a szavait, de nem kellett nagyon erőlködnöm, a tanár úr hamarosan megmagyarázta magától.
- Nem vagyok túl öreg, de nem most kezdtem a pályán, és nem is csak egy helyen, van jópár hasznosabb kapcsolatom, köztük a jelenlegi est szervezőivel, a fellépésetekhez nem volt közöm, azt nem én intéztem, azonban felhívtak, hogy van-e esetleg különleges tehetség az ismerettségi körömben, mert még van hely a festménykiállításon, én pedig őszintén, egyből rád gondoltam. Lenne kedved?
- Mármint kiállításhoz? - döbbentem le, ahogy realizáltam.
- Ahogy mondod. Egy-két alkotásodat, amit úgy gondolsz, hogy kiállítanál.
- És milyen témában? Újat csináljak, vagy a régebbiek közül? - leptem el szegény tanár úrat a kérdéseimmel, ahogy fokozatosan múlt a sokk hatása.
- Ahogy jól esik. Mindenesetre nem hagylak egyedül, első kiállítás, átérzem, hidd el, azt is, amit még nem is érzel, majd napok múlva, megbeszéljük, segítek - nyugtatott mosolyogva.
- Huhh, az jó lenne - túrtam a hajamba őszintén nevetve - És nagyon köszönöm, hogy rám tetszett gondolni, ez egy egyszerűen... - lelkesedtem teljesen elalélva.
- A legtermészetesebb volt, hogy rád gondoltam - mosolygott rám.
És ez így, minden, ami ma történt, ez az egész kulturális est-dolog, annyira felpörgetett, amit szavakba se tudok önteni, nem csoda, hogy Casso, miután elköszöntem Váradytól, és szökkenve szinte odalibbentem elé, megkérdezte, hogy mi történt, hogy így fel vagyok dobódva.
- Pár szünettel ezelőtt mondtam már azt az irodalmi, díjátadós estet - kezdtem bele vigyorogva, mire mosolyogva bólintott egyet, már attól mosolygott, ahogy látta rajtam, hogy így felpörögtem - Na, és azt is mondtam, hogy lesz egy kiállítás is... találd ki - ugrottam párat folyamatos, letörölhetetlen vigyorral az arcomon.
Sokat nem kellett gondolkodnia rajta, levágta, hogy mi a nagy helyzet, erre pedig meglepetten kitágult szemekkel elnevette magát.
- Nebaaasz.
- De! - bólogattam mosolyogva, mint egy vadalma, kicsattanva az örömtől, szökkenve még párat - Életem első rendes kiállítása. Úristeeen, eldobom az agyam! - fogtam a fejem vigyorogva pördülve egyet.
- Én is, Szöszi - mosolygott rám, ahogy rágózva hallgatott, én pedig csak a nyakába ugrottam.
Otthon persze Anya és Apa is nem kicsi örömmel fogadták a hírt.
Igazából fogalmam se volt, mi lelkesít be jobban a mai nap két híre közül, de hát miért is kéne döntenem, ha mind a kettő feldobhat egyszerre? :)

Mai nap - 5/5*: vááááá! :D