Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

78. Meglepetések

[01.05.]
Erre azonnal felpattantam, felkaptam egy pulcsit és a szőrmés papucsomat, és úgy, ahogy voltam, nedves, száradó hajjal, lesiettem a lépcsőn az ajtóhoz.
Csendesen, hogy ne keltsek fel senkit, a kulcsommal csilingelve kinyitottam a zárat, ami fülsiketítően hangos volt, szóval siettem vele, majd ahogy kinyitottam az ajtót, és megláttam Őt a kapuban, semmivel se törődve odaszaladtam hozzá és a nyakába ugorva szorosan átöleltem.
El se akartam engedni, olyan szorosan öleltem, amennyire csak tudtam, ő is visszaölelt engem, a hajamat simogatva hagyta, hogy hozzábújjak, majd jobban körém fonta a karjait és megpuszilta az arcom.
- Megfázol, Szöszi - mondta halkan, egy halvány mosollyal az arcán, mire elengedtük egymást.
- Jó, jó. Bejössz? - ajánlottam fel szinte suttogva.
Casso a házukra pillantott, majd rám.
- Oké - adta meg magát, majd még mielőtt bementünk volna, mosolyogva megszólalt megint - Csukd be a szemed.
- Mármint, takarjam el? - lepődtem meg.
- Nem, csukd be, a kezedet meg rakd ki.
- Mit raksz a kezembe? - nevettem el magam, mire elmosolyodott.
- Mindjárt meglátod, csak ne ejtsd el.
- Jó, jó - ígértem meg, majd becsuktam a szemem és kiraktam a kezeimet.
Kicsit esetlen voltam, ő viszont nyugtázva, hogy tényleg becsuktam a szemem, a kezembe adott valamit, ami elsőre elég forró volt, vagyis inkább csak meleg, papírból volt és ahogy a kezemben volt, az illatát megérezve először el se akartam hinni, így kinyitottam a szemem.
Pontosan az a tea egy pohárral, amit tegnap szerettem volna.
Eddig küzködtem csak a könnyeimmel az örömtől, most azonban, ahogy teljesen elolvadva, meglepődve elnevettem magam, ez kellett ahhoz, hogy ránézve egyből elsírjam magam.
- Úristen! - törölgettem a szemem nevetve, Casso pedig mosolyogva nézett.
- Mondtam, hogy bepótlom - mondta mosolyogva, én pedig tényleg sírtam a boldogságtól, amit persze nem önmagában a tea okozott, hanem hogy itt van velem, ennyire édes és mindezek után még erre is gondolt.
Egyszerűen mindenem a srác. <3
Ahogy bementünk, leültünk a nappaliban a kanapékra én pedig belekortyoltam a teámba.
Istenien finom volt.
- Mi történt veled? Mondj el mindent - kértem meg.
Casso beletúrt a hajába, majd nagy levegőt véve felsorolásszerűen belekezdett:
- Őrizetbe vettek, kihallgattak, tárgyaltak, értesítették anyámat... - sorolta a világ természetességével.
Ahogy mondta ezeket, érződött rajta, hogy nagyon fáradt, és őszintén, nem is csodálom.
- ...aztán úgy döntöttek, hogy nem indítványozzák, hogy letartóztassanak, szóval elengedtek - fejezte be az arcát megdörzsölve - Engem - tette hozzá rámnézve, nekem pedig leesett az utalás, le is döbbentem - Őt nem, elvileg már amúgy is büntetett előéletű, meg még kiderült jópár dolog, elég sok vádat emeltek ellene, úgy lecsukják, mint a szart, a másikat keresik még.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam.
- Sajnálom, hogy belekevertelek ebbe - mondtam őszintén.
- Bármikor megcsinálom újra, gondolkodás nélkül, Szöszi - közölte - Ami azelőtt volt, mielőtt vittek volna, az még jól is esett - vallotta be halkan elröhögve magát.
- Tudod, hogy aggódtam? - temettem a tenyereimbe az arcom.
Casso nekidöntötte a fejét a kanapé a támlájának és rámnézett.
- Bocs, ha ideges voltál miattam, vagy megijesztettelek. Alapból részben azért küldtelek el a kocsihoz, hogy ne ijesszek rád mégjobban a továbbiakban, egy kicsit ideges voltam.
- Nem, nem, nem kérhetsz bocsánatot, Úristen - tiltakoztam - Én kevertelek bele.
- Leni - szakított félbe, majd egy halvány mosoly jelent meg az arcán - Továbbra is én keverem bele magamat ezekbe. És miattad bármikor nagyon szívesen belekeverem magam - mondta egyszerűen - Akkor is, ha vagy harminc órán át bent voltam azon a kurva rendőrségen őrizetben, az mondjuk egész szépen csengett, hogy szabadlábra helyeznek.
- Aludtál egyáltalán? - esett le az óriási szám hallatára.
- Jesszus, dehogy - nevette el magát feszülten - Azért annyira nem jó hely, csütörtök este aludtam el utoljára.
- Negyven órája ébren vagy?
- Nem mondom, hogy nem vagyok fáradt - látta be őszintén - Pláne ez után.
- Jézusom, miért nem szólsz rám, hogy aludni akarsz? - fogtam a fejem - Én meg itt faggatlak!
- Van az a pont, amikor már mindegy - röhögte el magát - Nekem még tart a "leszarom"-korszakom, azért vagyok itt, hogy lássalak, nem mindegy, hogy negyven vagy negyvenegy órán át nem alszom?
- Jól vagy egyáltalán? - kérdeztem aggódva.
- Egy órája se engedtek ki, hogy lennék? - kérdezett vissza.
- Kérsz valamit enni, vagy inni, vagy nem tudom, bármit? - pörögtem be.
- Nem, Leni, nyugodj le - csillapított le mosolyogva - Megvagyok. Te jól vagy?
- Ezt te kérdezed? - nevettem el magam hitetlenül.
Nem aludt már vagy két napja, másfél napot őrizetben volt, cellában, kihallgatáson, tárgyaláson, előtte épp szétvert valakit, kettőnk közül szerintem ne ő aggódjon rajtam.
- Igen, Leni, mert érdekel - válaszolta egyszerűen - Őszintén, mi van veled, mi volt veled, mit éreztél.
Nem érdemlem meg őt, egyszerűen csak nem érdemlem meg.
Azt akarta, hogy őszinte legyek, így az is voltam.
- Szépítsek? - kérdeztem.
- Ne, mondd csak. Mindent, azt se nagyon tudom, hogy került oda hozzád, hogy mi volt utána, semmit nem tudok - nézett rám.
- Oké - túrtam a hajamba, majd elmeséltem neki az egészet, odáig, hogy meghallott akkor és jött.
Ezzel egy kicsit elhallgattam, majd erőt vettem magamon és tényleg őszintén folytattam.
- Megijedtem - mondtam őszintén - Először nyilván tőle, tőle konkrétan rettegtem, aztán kicsit tőled is megijedtem, valahogy annyira... durva volt, vagy nem tudom - kerestem a szavakat, rá se merve pillantani - A fejemben már volt kép rólad ilyennek, meg nyilván ez ilyen, csak erre az egészre nem készültem fel - vallottam be, mire bólintott egyet, értette, mit akarok - Aztán beültem a kocsiba, és azt mondtad, hogy legyek ott, nem akartam önállóskodni ezek után, nem is nagyon voltam ahhoz ilyen állapotban, ott sírtam a kocsidban, mindeközben aggódtam miattad, aztán már nem értettem, hogy mi van, és mire visszaértem, már nem voltatok ott, de a kocsit láttam. Mármint a rendőrautót.
- És egyedül maradtál - fejezte be helyettem kelletlenül a hajába túrva.
- Aztán felhívtam Anyát, aki jött értem és hazajöttünk, a kocsid egyébként ott van a garázsban - tettem hozzá, mire biccentett, hogy tudja - Szóltam a családodnak, nyilván az enyémnek is meséltem, és velem azóta sok nagy esemény nem történt azonkívül, hogy semmi nem történt, aggódtam, szétsírtam magam és idegeskedtem, mivel semmit nem tudtam, hibáztattam magamat, próbáltam valahogy lekötni magamat, ami nem sikerült, nem is ettem semmit, és... és ennyi - fejeztem be - Biztos nem kérsz teát? - kínáltam meg mégegyszer.
- Nem, köszi, idd csak meg - mondta.
Volt miről beszélgetnünk, és beszélgettünk is, viszont tényleg nagyon fáradt volt, vagy inkább kimerült, maradjunk annyiban, hogy mindkettő egyszerre, ráadásul nagyon, úgyhogy rávettük magunkat, hogy akkor alszunk.
- Visszamész? - kérdeztem, még mielőtt nekilátunk a köszöngetésnek.
- Mennyi az idő? - pillantott az órára.
Hát, az idő jó sok volt, így láthatólag megjelent magában jó sok pro-kontra érv, aztán rákérdeztem, hogy szeretne-e itt aludni, mert nyugodtan maradhat (sőt), szóval végül itt maradt.
Már járt otthon egy kis időre, mielőtt átjött volna hozzám, mert melegítőben volt, tehát nem kellett semmit túlbonyolítani, pár perc múlva már az ágyamban feküdtünk.
- Igazából annyi mindent mondhatnék... - néztem fel rá, ahogy a mellkasának bújtam - Többek között, hogy köszönöm, hogy hálás vagyok, hogy sajnálom... - kezdtem sorolni őszintén, mire halványan elmosolyodva félbeszakított.
- Nem kell mondanod semmit, Szöszi. Oldjuk meg ennyivel - mondta mosolyogva, majd az ajkaimra pillantott és hosszasan megcsókolt.
Csókunk közben hátradőltem az ágyamon, így oldalt egymás felé fordulva csókoltuk meg egymást újra és újra, egymást simogatva, mégegyszer, és mégegyszer, majd ahogy eltávolodtunk egymástól, mosolyogva ránéztem.
- Örülök, hogy itt vagy - vallottam be mosolyogva, mire hozzám hajolva mégegy csókot nyomott az ajkaimra, amit mondjuk nem igazán elleneztem, utána viszont mosolyogva a szájára tettem az egyik ujjamat - És most már tényleg aludhatsz, ameddig csak akarsz.
- Oké, de kelts fel, ha felkeltél - ígértette meg velem.
- Nem leszel ebben ennyire eltökélt, amikor reggel tényleg felkeltelek.
- De, az leszek. Na, jó éjt, Szöszi - hajolt oda hozzám még utoljára, majd egy utolsó "jó éjszakát"-csók után magához ölelt, a karjai között pedig én is álomra hajtottam a fejem.
Ő aludt el hamarabb, pedig általában én szoktam, így gyönyörködhettem benne egy kicsit, majd mosolyogva én is szorosan hozzábújtam és elaludtam.

Mai nap - 5/?: nem hinném, hogy az összesítésbe leírhatnám a csillagos ötöst, akkor is, ha az utolsó pár órája pont olyan volt.