The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 4

Egész héten alig történt valami. A napok a megszokottnál gyorsabban teltek, de mind ugyanolyanok voltak. Összefolytak, mint az eső a könnyekkel, mikor odakint sétálok és sírok. A szeretethiány emésztő dolog, szó se róla. Olyasvalami ami kínozza az embert, olyan érzés, mintha belülről rágcsálna valami kis féreg, amitől szép lassan elfogysz és nem marad semmi, semmi csak az üresség. Sosem beszéltem erről embereknek. Képtelen voltam rá. Sosem tudtam könnyen beszélni az érzéseimről, holott tökre tisztában voltam velük. Annyira... szembetűnő volt és egyértelmű, talán még egyszerű is, de nem ment. Úgy érzem, ha tudják mit érzek, nem vagyok biztonságban. Mintha valaki egy kandi kamerán keresztül lesné minden mozdulatomat és gondolatomat. Még belegondolni is felkavaró!
Az ebédszünetek nagy részében őt figyelem, mert olyankor gyakran van a folyosón, hisz gyakran ő az egyik ügyeletes tanár. Olyankor elidőztem, teste minden porcikáján és próbáltam kitalálni, mire is gondolhat éppen, bár jól tudtam, ez lehetetlen. Azt kívántam, bárcsak gondolatolvasó lennék! Törődésre van szükségem. – állapítottam meg a nyilvánvalót. Az ő törődésére. Egy karra, ami megtart és átölel, ha baj van. Az ő karjára. Egy megmentőre, de nem pont olyanra, mint a herceg, fehér lovon. Rá volt szükségem. A szerelmemre, akit pechemre a tizenhárom évvel idősebb szaktanárom testesített meg.
- Istenem! Hogy lehettem ekkora szerencsétlen, hogy belehabarodtam a tanáromba, akinek jelenleg is az óráján ülök? – kérdeztem magamtól gondolatban, miközben az orrnyergemre szorítottam az ujjaimat. Olyan jó lett volna érteni, miről beszél. Ha szavainak értelme is lenne, nem csak semmitmondó hülyeségek lennének, melyeknek sosem fogom hasznát venni. Csak hangjára összpontosítottam, és nézem, amint vékony ajkait elhagyják a hangok és gondolkodom. Érdekelt, mi lett volna ha kémiazseninek születek és büszkén jelentkeznék, mert tudom a választ. Jó lett volna Mr. T kis kedvencének lenni, akit mindenki strébrnek hív, csak mert mindig ötöst kap, de nem számított volna, mert csak ő számít... De sajna az életben semmi sem úgy alakul, ahogy azt mi várjuk. Kémiából bukásra állok, ő pedig biztosan gyűlöl és hülyének tart. Semmi esélyem.
Kiosztották a múltkori dolgozatot, kettőt tippelhettek hányas lett, nos... nem vagyok meglepve! Így 1,4-re állok, és már október van. Esélytelen a félévi hármas!
Az óra végét a csöngő jelezte, így mindenki pakolni kezdett, de én utoljára maradtam, mert leesett a tolltartóm és kiszóródott belőle minden, így föl kellett szednem.
Eve, az egyik barátnőm megvárni tervezett, de sietnie kellett, mert fogorvoshoz ment, ezért egyedül fejeztem be a tollak összeszedését.
Mikor végeztem, összerendeztem a könyveimet és elindultam az ajtó felé, de egyszer csak Mr. Tomlinson utánam szólt:
- Liv... - sóhajtotta a becenevemet, amitől a szívem nagyobbat dobbant és ereimben magfagyott a vár. Ezt meg honnan szedte? Még sosem szólítottak így senki azelőtt.
- Igen? – fordultam meg remegő hanggal.
- Ez így nem lesz jó. – állt fel az asztaltól, majd felült rá, miközben kezeit összekulcsolta az ölénél. Akaratom ellenére is elnyílt a szám, de igyekeztem ráncba szedni magam. A fülem mögé tűrtem egy tincset, hogy leplezzem zavarom, majd teljes testemmel felé fordultam. – Tudsz róla, hogy bukásra állsz kémiából? – érdeklődött nyugodt hangon. Ó, szóval itt van a kutya elásva!
- Igen, tanár úr. – mondtam halkan.
- És nem gondolod, hogy tenni kéne ez ellen valamit? – vonta föl szemöldökét, mire én nyeltem egyet.
- Hát... de. – motyogtam és lesütöttem a szememet, mert hirtelen elszégyelltem magam. Nem is értem, mi lelt, hisz még anyám sem keltett bennem ekkora bűntudatot a tanulmányi eredményem miatt.
- Mi a baj? – faggatott, de én csak vállat rántottam. – Nem érted? – rá néztem. Arcvonásai se lenézőek, se dühösek nem voltak. Olyan volt, mintha segíteni szeretne.
- Őszintén? Nem, olyan mintha kínai lenne. – hadartam, mire ő lágyan elmosolyodott.
- Gondolkodtál már magántanáron? Fel kéne zárkóznod, ahogy látom, nálad még az alapok se jók, a semmire pedig nem lehet építeni. – mondta, én pedig bólintottam. – Korrepetáltatnod kéne magad.
- Tudom. – feleltem. – Majd intézkedem.
- Nem szükséges, ha elfogadod a segítségemet. – leszállt az asztalról és közelebb sétált hozzám.
- Miféle segítséget? – kérdeztem azonnal meglepve.
- Ma délután ráérsz? Tartok neked különórát.