The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 127

*Louis szemszöge*
Az éjszaka közepén Olivia fájdalmas kiáltására keltem. Természetesen azonnal felpattantam az ágyból és magamra kapva az ágy lábtámláján pihenő köntösömet, kisiettem a szobából.
- Szívem, jól vagy? - a szomszéd helységből szapora lélegzetvételek hangja szűrődött ki, így megtorpanva a küszöbön azonnal a villanykapcsoló után kezdtem tapogatózni a sötétben. Mikor megtaláltam, rácsaptam a tenyerem, a fürdőben pedig világos lett. A hirtelen erős fény miatt parányira szűkültek a szemeim, de amint megláttam szerelmemet a padlón, azok azon nyomban hatalmasra tágultak. A föld telis-tele volt a tegnap este széjjeltört fogmosópohár szilánkjaival, Liv pedig az egyik kapucnis pulcsimban ücsörgött a kitárt ajtó előtt, kis kezeit pedig a talpára szorította. Könnyes tekintettel nézett fel rám, engem pedig hatalmába kerített a kétségbeesettség.
- A picsába! – szitkozódtam és azonnal leguggoltam hozzá.
- Ne! Ne gyere beljebb! – próbált óvni, de én mit sem törődve szavaival megragadtam kezét és elhúztam előző helyéről. Mikor megláttam sebeit, melyekből erősen szivárgott a vér akaratlanul is egy szisszenés csúszott ki a számon. Rögvest agyalni kezdtem, mit is kellene most tennem, és hogy lenne a legésszerűbb csinálnom. Mert az biztos volt, hogy ki kellett szednem onnan, hogy jobban szemügyre tudjam venni sérülését.
- Figyelj, lábra tudsz állni? – érdeklődtem elhúzott szájjal.
- Szerinted, ha lábra tudnék, most itt trónolnék? – tárta szét karjait, mire én csak bólintottam egyet.
- Jogos. Na, gyere! – azzal kicsit beljebb hajolva nagy nehezen felvettem őt a karjaimba, majd gyorsan átsiettem vele a hálóba. Amint feneke az ágyat érte, Olivia az éjjelilámpa kapcsolójáért nyúlt és világosságot teremtett a szobában.
- Baszki! – kiáltott fel, mire én még ijedtebben kezdtem rá nézni, mint eddig, már ha ez lehetséges volt.
- Mi az? – faggattam.
- Összevéreztem az ágyneműt. – bámult egy kisebb foltra a hófehér huzatunkon, mire én csak megkönnyebbülten felsóhajtottam, hálát adva a jóistennek, hogy nem nagyobb a baj.
- Ez most a legkisebb gondunk, na, mutasd magad! – guggoltam le az ágy elé, Liv pedig úgy fordult, hogy a lehető legkézenfekvőbbek legyenek a számomra alsó végtagjai. Segítőkészségéért eleresztettem egy mosolyt felé, majd a talpára vezettem tekintetemet. Szerencsére nem tűnt annyira vészesnek, a szilánkok csak pár helyen fúródtak finom bőrébe, viszont tudtam, valahogy ki kell szednünk őket onnan, mert különben még beljebb hatolnak.
- Okés, várj itt, várj egy percet! – pattantam fel, de mire mondatom végére értem már szobán kívül voltam. Még hallottam Liv cinikus hangját, amint azt mondja „Mégis hova mennék?", de aztán végre leértem a földszintre. Bebújva a legstrapabíróbb papucsomba, rögtön vissza is siettem, hogy aztán a fürdőből megszerezhessem az elsősegélydobozt, melyet azt hiszem, már én és Olivia is nagyon jól ismertünk sajnos.
Mikor megvolt, ami kellett, visszasiettem barátnőmhöz a szobánkba és csodák csodájára ő még mindig az ágyon volt.
- Nocsak, mostanság már szót is fogadsz nekem, téged meg mi lelt? Csak nem ki vagy elégülve? – poénkodtam, miközben letérdeltem elé, de válaszul csak egy unott arckifejezést kaptam.
- Tekintve, hogy kibaszott szilánkok vannak a lábamban! – mordult rám, mire én rögtön befogtam a lepénylesőmet, mert ezzel emlékeztetett rá, hogy az egészről én tehetek. Ha nem vagyok az éjjel érzelmileg instabil vagy kicsit jobban odafigyelek, ez nem történik meg és Liv sérülés nélkül letudhatta volna az éjszakai pisilést vagy amiért épp indult.
- Sajnálom, az én hibám. – szabadkoztam lehajtott fejjel, miközben kipakoltam az esetlegesen szükséges dolgokat a piros dobozkából. Nem kellett ránéznem, hogy tudjam, szavaimtól arckifejezése azonnal ellágyult, s vele együtt szíve is, Liv mégis kényszerített rá, hogy szemébe nézzek, azzal, hogy az állam alá nyúlt.
- Nem haragszom. – biztosított, bár egy pillanatig sem gondoltam ennek ellenkezőjét.
- Tudom. – sóhajtottam. – Kellene egy csipesz. – közöltem vele, mire a homlokát kezdte ráncolni. – Valahogy ki kell szednem őket, ha nem teszem, csak rosszabb lesz. – magyaráztam, ő pedig nyelt egy nagyot. Nyilván sejtette, hogy ez a dolog, nem lesz épp fájdalommentes.
- Va-van egy szemöldökcsipesz a fiókos szekrényben, ha az megteszi. – mondta halkan, mire én bólintottam egyet és az említett bútordarabhoz siettem és kirántottam a legfelső fiókját. – A fehérneműim alatt találsz egy fekete neszeszert. Abban lesz. – utasított, én pedig igyekeztem eleget tenni a hallottaknak. – Szóval most egyenként fogod kiszedegetni azokat a szarokat a talpamból? – érdeklődött nyúzott hangon.
- Miért szerinted az orvos mit csinálna? – kaptam hátra egy pillanatra a fejem.
- Nem tudom, ha már orvos, miért nem oda megyünk? – micsoda hülye kérdések...
- Neked komolyan van kedved orvoshoz rohangálni hajnalban? Ilyenkor csak az ügyelet van nyitva, ahol amúgy is rizikósabban mennének a dolgok, mint itthon. Papírokat kellene kitölteni és mibe, hogy amúgy jobb munkát végzek, mint egy öreg, vaksi tata, aki a doktori címére hivatkozva géniusznak tetteti magát? – ecseteltem enyhén okoskodó hangnemben, miközben a ruhák közt kutattam.
- Persze! – nevetett fel. – Mert te mindenhez értesz. – fura volt, mert nem tudtam eldönteni, hogy épp gúnyolódik-e vagy csak egy tényt közölt. Nyilván egy enyhén túltolt tényt.
- Ezt most szarkasztikusan mondod? – kérdeztem gyanakodva.
- Mondd meg te! – vágta rá.
- Fogalmam sincs, épp ezért kérdezem. – felelettel nem illetett, csak egy halk sóhaj szökött ki ajkain és terelni kezdte a témát:
- Fáj a lábam. – panaszolta.
- Képzelem. – vetettem oda, ami neki azonnal fület is szúrt.
- Gúnyolódsz? – gyanúsított meg.
- Mondd meg te! – etettem a saját mérgével, majd amint megtaláltam a keresett dolgot visszasétáltam hozzá az ágyhoz.
- Rosszabb vagy, mint egy óvodás. – „sértegetett", mire én hitetlenül elnevettem magam.
- Én vagyok rosszabb? Hát, az eszem megáll! – Liv csak dacosan meredt a szemembe, miközben előtte térdeltem, majd tekintete egyszer csak megenyhült és azt kérdezte:
- Feljössz egy csókra?
- Már vártam ezt a kérdést. 

***
hát asszem' ennyi lett volna mára. remélem elnyerte
a tetszéseteket a rész, ha igen, kérlek hagyj nyomot
magad után! 
xX @ louislittleshit