The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 45

Találkoztam Lorival és Lucy-vel a szekrényekhez menet. Csöndben voltam, miközben ők arról vitatták meg, melyik órára nem tanultak. Hát, én személy szerint egyikre se sajna! Épp a folyosón haladtunk végig, amikor Louis egyszer csak kilépett a könyvtár ajtaján. Időnk se volt összenézni, mert mindketten túl gyorsan haladtunk, de azért az az ajkamat sikeresen elharaptam persze, mikor eljutott a tudatomig, ki volt az.
Menet közben hátra kaptam a fejem, pont mikor ő is és erre mindketten elvigyorodtunk, majd már mentünk is tovább.
Végigszenvedtem az első öt órámat, a másik kettő pedig a két kedvencem volt. De csak Louis miatt, persze! Ő az egyetlen dolog, amit szeretek ebben az iskolának csúfolt pokolban.
Én, Lori és Flora sietősen indultunk meg a kémiaterem felé, mert már megint késésben voltam. Mikor odaértünk, Louis épp akkor akart bemenni a terembe, de mikor meglátott minket csak szélesebbre tárta az ajtót.
- Hölgyeim! – biccentett, mi pedig egy halk „köszönjükkel" elsiettünk előtte és beültünk leghátra, míg ő becsukta az ajtót és a tanári asztalhoz sétált.
A jelentés után mind leültünk, ő pedig sejtelmesen vigyorogva a tanári asztalnak dőlt, miközben végignézett rajtunk. Jaj ne, ebből dolga lesz... Többen is az asztalra pillantottunk, de azon nem volt írólapos borítékot, így kicsit fellélegezhettünk.
- Ma átmegyünk a könyvtárba és megnézünk egy filmet. – kezdte összekulcsolt kézzel, mire Oliver az első padsorból megszólalt:
- Mi választunk?
- Természetesen nem! – vágta rá Louis. – A hirosimai atomrobbanásról nézünk meg egy dokumentumfilmet. – felelte, majd az ajtó felé biccentett.
Az út a könyvtárba röpke fél perc volt, de Louis mást se csinált, csak psssztegett, mert képtelenek voltunk csendben haladni.
Beérve a terembe, megindult az élet-halál harc a kanapéért, de mivel én a lányokkal utolsóként jöttünk be, csak lehuppantunk hátra a földre és hátunkat a mögöttünk lévő könyvespolcnak döntöttük. Louis berakta a dvd-t a lejátszóba, majd elindította a filmet. Nem igazán láttuk a tévét, de nem is kifejezetten érdekeltek minket a történések. A többség halkan beszélgetett vagy sugdolózott, nyilván mi is ezt tettük.
Legkedvencebb tanárom végigvezette tekintetét rajtunk, úgy tűnt keres valamit, vagy inkább valakit, csak reménykedtem, hogy én vagyok az. Mikor észrevette, hogy a földön ülünk, közelebb jött hozzánk, majd megállt alig egy lépésnyire tőlem és csípőre tett kézzel lenézett ránk. Kínos volt, mert ágyéka majdnem egy magasságban volt a szememmel, de mikor megszólalt, felnéztem, hogy lássam az arcát.
- Láttok innen rendesen? – kérdezte, én pedig magamban felkacagtam.
- Higgye el, tanár úr, tökéletes a kilátás. – kuncogtam magam elé meredve, mert mint mondtam, a szemem előtt épp legérdekesebb testrésze volt, azaz lett volna, ha nincs rajta nadrág. Válaszul csak élesen beszívta a levegőt, de a lányok mással voltak elfoglalva, így nem figyeltek ránk. Annyiban hagyta az egészet és visszasétált a tanári asztalhoz, majd kizipzárazta laptop táskáját és kiemelte belőle a gépét.

*Louis szemszöge*
A könyvtárban voltunk, a diákok a filmet nézték, már aki, én pedig az iskolánkban megrendezett kémiaverseny feladatait válogattam össze. Épp egy új Word dokumentumot nyitottam meg, amikor éreztem, hogy megrezzen a zsebemben a telefonom. Mivel nem tartottam órát, elővettem és megnyitottam a beérkezett SMS-em.

Angyalka😻❤👼: „kibaszott uncsi ez a film"

Felnéztem és ekkor láttam, hogy ő sem a tévét nézi, mert a feje le volt hajtva. Feltételeztem nem a padlóval szemez annyira.

Én: „Ezért elővetted a telefonod és rám írtál..."

Alig telt el két másodperc már jött is a válasz.

Angyalka😻❤👼: „micsoda észrevétel lol"

Angyalka😻❤👼: „te mit csinálsz?"

Én: „Feladatsort állítok össze a kémiaversenyre.😏"

Angyalka😻❤👼: „unalmaaas...😴"

Angyalka😻❤👼: „éhes vagyok"

Én: „Bírd ki, még tíz perc."

Angyalka😻❤👼: „ok"

Angyalka😻❤👼: „tök para volt amúgy, előbb fel akartam állni és az öledbe ülni, aztán rájöttem, hogy nem egyedül vagyunk"

Erre felkuncogtam, de ekkor leesett, hogy valóban nem egyedül vagyunk, hanem rajtunk kívül vannak itt még legalább harmincan. Felkaptam a fejemet és torkot köszörültem, mintha csak félre nyeltem volna, majd visszapillantottam a telefonomra.

Angyalka😻❤👼: „lol cseppet se volt feltűnő.😂"

Én: „..."

Én: „Mi lenne amúgy, ha letennéd a telefont? Ha nem tűnt volna fel, még mindig tanórán vagy és én még mindig elvehetem a telefonodat, mivel a tanárod vagyok.😡"

Angyalka😻❤👼: „a tanárom, aki meg akar dugni. hm, szép baleset lenne, ha ennek híre menne az iskolában 😬"

Én: „Most fenyegetsz?"

Angyalka😻❤👼: „dehogy csak fura, hogy jössz ezzel a tanárod vagyok faszsággal, miközben kavarunk, de te tudod"

Megforgattam a szememet és elvigyorodtam a gondolattól, hogy ő meg én... de aztán rájöttem, hogy nem kéne itt ilyeneken agyalom, ha nem akarom álló farokkal végigszenvedni a következő egy órát.
De aztán szemet szúrt valami. Azt írta... Liv azt írta „kavarunk". Neki tényleg csak ennyit jelent ez az egész? Kavarunk és kész? – Bazmeg, Louis, mégis mit kellene, hogy képzeljen, említetted neki valaha is, hogy komolyan gondolod ezt vele?! Na, látod! Akkor csak fogd be és ne sértődősködj!

Én: „Vicces vagy, mikor az ártatlant játszod, mintha ez kibaszott egyoldalú lenne, mintha nem te találtad volna ki a múltkor is, hogy kényeztesselek a kádban.🤔😁"

Angyalka😻❤👼: „ezt most úgy mondod, mintha te nem lettél volna benne rögtön...😂😒"

Én: „Mi mást tehettem volna? Odahúztad a kezemet.🙄"

Angyalka😻❤👼: „hát persze, én kényszerítettelek rá..."

Angyalka😻❤👼: „világos!🤔"

Angyalka😻❤👼: „amúgy meg ki akart rögtön első smárolás után kefélni?😝"

Én: „Mert te annyira tiltakoztál, nem?"

Én: „Ne is tagadd, már akkor is kicseszettül rám voltál indulva.💦"

Angyalak😻❤👼: „ez tény és való sajnos 😓"

Felhúztam a szemöldököm a legutolsó szón.

Én: „Sajnos?😕"

Angyalka😻❤👼: „nyilván most sértődj meg, louis, hajrá!"