The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 44

- Van valaki, akiben megbízol annyira, hogy elmernéd neki mondani, mit érzel? - érdeklődött törődőn. Látszott rajta, hogy tényleg segíteni akar és megszakadt a szívem, amiért nem tudtam együttműködni vele.
- Szerinted, ha lenne, most itt tartanánk? - húztam föl a szemöldököm, mire válasza csak egy panaszos sóhaj volt. - Egyébként van. - vallottam be, mire ő azonnal fölkapta a fejét.
- Mondd el neki! - vágta rá azonnal. Nem kérdezte, hogy ki az, csak azt kérte beszéljek vele. De nekem ez nem ment. Itt volt előttem az a személy, mégis képtelen voltam beszélni neki, akármennyire is megbíztam vagy meg szerettem volna bízni benne.
- Nem tudok beszélni róla. - ingattam a fejem.
- Miért nem? - kérdezte érdeklődve, mire én halkan felnevettem.
- Eléggé fura a felfogásom ilyen téren. - kezdtem bele.
- Minden téren fura a felfogásod, már megszoktam. - mosolygott rám lágyan, de én csak a fejemet ráztam.
- Nem, Louis. Ez tényleg más, tudod... mindig is olyan ember voltam, aki könnyen beilleszkedett, mondhatni mindenhova. Nekem nem okozott gondot az, hogy gimnáziumba kerültem, mert sosem az igazi énemet mutattam. - magyaráztam és közben lehajtott fejjel az ujjaimat tördeltem. Rossz szokás, legalábbis azt hiszem. Nem tudom, nem sűrűn vagyok ilyen helyzetben! Louis az arcomat fürkészte, próbált megérteni engem, minden erejével és én ezt nagyra értékeltem, bár nem kötöttem az orrára.
- És ez miért volt jó? - szólt közbe értetlenül. Nem volt semmi gúny vagy megvetés hangjában, egyszerűen csak nem értette. - Attól féltél, hogy az igazi éneddel nehezebb lenne ez az egész beilleszkedősdi? - húzta föl a szemöldökét, mire én fölnevettem.
- Dehogy! Leszarom az emberek véleményét, nem erről van szó. - rántottam vállat. - Ez rólam szól, Louis. Nem a többiekről. - ingattam a fejemet összeszorított ajkakkal.
- Ezt hogy érted? - ráncolta a homlokát.
- Nem érzem biztonságban magam, ha az emberek úgy igazán ismernek, és tudják, milyen vagyok. Durván nem bízom az emberekben, fel tudod ezt fogni? Kicsit... kicsit olyan ez az érzés nekem, mintha lenne egy házam és minden egyes alkalommal betörnének oda, hogy kamerákat szereljenek fel mindenhova, hogy aztán megfigyelhessenek. Ilyen számomra, ha az érzéseimről beszélek. Tartok attól, hogy nem értenének meg, így inkább nem húzom sem az emberek, sem a saját időmet. - magyaráztam, ő pedig néhány hosszú másodperc után bólintott. - Érted? - érdeklődtem.
- Azt hiszem... de a véleményem a megoldással kapcsolatban továbbra sem változott. - erre szinte egyszerre sóhajtottunk fel. - Beszélned kell ezekről, mert különben bele fogsz őrülni. - mondta komoly hangon. Ismét bólintottam, mert én is tisztában voltam ezzel, bár őszintén nem tudtam, hogyan leszek rá képes.
Csend állt be köztünk. Még a légy zümmögését is hallani lehetett volna, ha lett volna odebent, de nem volt. Rá pillantottam, ő pedig még mindig engem nézett. A pulton pihenő kezemhez nyúlt és kicsit megszorította. - Csak segíteni akarok. Szeretném, ha ezt tudomásul vennéd.

***

A hétvégém ezután viszonylag nyugodtan telt. Vasárnap Louis-val csak SMS-ben beszéltünk, de nem is kifejezetten igényeltem többet, mert az egész napot az ágyban töltöttem a sorozataimmal meg a tumblrömmel. Nem igazán volt kedvem meg lelki erőm felkelni, tisztára, mint aki ágyhoz van kötve. Estefelé még gondolkodtam rajta, hogy átmegyek hozzá egy órácskára, de aztán eszembe jutott: „Mi van, ha dolga van? Lehet, dolgozatot javít vagy készül a holnapi óráira.", így aztán elhessegettem ezt az ötletet és olyan kilenc óra magasságában elmentem fürdeni.
Lefekvés előtt még iMessage-ben jó éjszakát kívántam neki, majd párnára hajtottam a fejem és viszonylag gyorsan el is nyomott az álom.

***

Hétfő... Tökéletes nap. A nap süt, az emberek vidámak és nyugodtak, a szellő lágyan cirógatja az arcot és jön értem a herceg fehér lovon...
Egy; Angliában nem süt a nap, főleg nem november végén.
Kettő; az emberek se nem vidámak, se nem nyugodtak, tele vannak az utak hülyékkel (sosem értettem, hogy adhatnak ennyi idiótának jogsit).
Három; a szél a pofámba fújja a hajamat, köze sincs a lágysághoz.
Négy; a hercegem Range Roverrel jár és baszik értem jönni... Na, nem mintha meg lett volna beszélve, hogy ő visz be suliba. Hm, mindegy!
- Most nézd meg a hülye kurvát, mit csinál! - mutatott ki anyám a szélvédőn, mire én csak unottan megforgattam a szememet. - Mire vár?! - hadonászott idegesen, de azt hiszem kérdése csupán költői volt, nem várt rá választ. - Hát esküszöm ez nem normális... - igazából hozzászóltam volna a szituációhoz, de azt hiszem már én és anya is nagyon jól tudtuk mi történik, ha én kinyitom a számat reggelente... Égnek álló hajjal megy be a munkahelyére.