The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 12

Louis becsukta az ajtót és a falnak nyomott, ami engem, mit ne mondjak, eléggé meglepett. Nagyra nyílt szemekkel meredtem kékes tekintetébe, míg ő a derekamra simította a kezét és mosolyogva, lágyan azt suttogta:
- Szia. – meleg lehelete csikizte a bőröm, annyira csábító volt, annyira kicseszettül észbontó, de én nem engedtem neki. A mellkasára tettem a kezem, majd eltoltam magamtól és ő legnagyobb meglepetésemre nem ellenkezdett. Elléptem a faltól és a helység másik végébe hátráltam. Nem akartam a közelében lenni, mert attól tartottam, még jobban elgyengülök.
- Mit akarsz? – kérdeztem és csak ekkor tűnt fel, hogy letegeztem őt. Látszólag nem igazán érdekelte, csak lehajtotta a fejét és sóhajtott egyet.
- Én... bocsánatot szeretnék kérni. Sajnálom, tudom, elég félreérthető voltam, amikor leálltam a múltkor és ez csak akkor tűnt fel, amikor sírva szembejöttél velem és elrohantál.
- Nem kell bocsánatot kérned. – köptem flegmán. Erre felkapta a fejét, látszott rajta, hogy nem igazán érti mi is történik most éppen. - Felfogtam! Nem haragszom. Kinek kellene egy szűzlány, vágom. – keltem ki magamból, de a mondat vége már csak suttogás volt. Louis szemei nagyra nyíltak és a fejét kezdte ingatni.
- Nem, nem, nem, nem! Pont ez az! Nem az volt a baj, hogy szűz vagy, vagyis... valójában de, de nem úgy, ahogy te gondolod. – magyarázkodott kétségbeesetten. Nem értettem őt, pedig ez nem kémia volt. 'Asszem már kezdek hozzászokni, hogy Louis nem egy egyszerű személyiség.
- Mi? – nyögtem ki.
- Azért álltam le, mert tudtam, hogy nem lennék képes gyengéd lenni veled, aznap este, mármint... kívántalak, iszonyatosan és még most is kívánlak, de azon a héten direkt nem nyúltam magamhoz, mert tudtam, pénteken jössz és mikor megtudtam, hogy neked én lennék az első, én csak megijedtem. Nem akartam durva lenni veled, de megbántani téged se volt célom, pusztán csak rosszul jött ki. – mondta halkan, mire szemeim elkerekedtek. – Istenem, annyira szerencsétlen vagyok. – szorította ujjait az orrnyergére behunyt szemekkel.
- Én, azt hittem az volt a baj, hogy tapasztalatlan vagyok. – suttogtam fej rázva és reméltem, hogy hall engem.
- Dehogy. – ingatta a fejét. – Dehogy is, kicsi Liv, nem. – sétált lassan közelebb hozzám. – Ne haragudj. – kérlelt, amikor már csak egy lépés választott el minket egymástól. – Jóvá szeretném tenni. – jelentette ki, de én csak karba tettem a kezem. Nem akartam rögtön a nyakába ugrani, csak mert bocsánatot kért és megmagyarázta. Akkor is megbántott engem, fájt, hogy így sikerült. Rosszul esett amit tett, még akkor is ha csak egy félreértés volt az egész.
- És, mégis hogy gondoltad? – néztem rá várakozásteljesen.
- Ma délután is átjössz? – húzta kis mosolyra a száját.
- Komolyan azt hiszed, ha leülsz velem kémiázni azzal jóváteszed? – húztam föl a szemöldököm.
- Csak gyere el, kérlek. – szorította össze ajkait, ahogy mélyen a tekintetembe fúrta az övét. - Nem, Olivia! Nem mehetsz! Nem adhatod ilyen könnyen magad! - de olyan szépen nézett. Ajkain ott bujkált az az édes mosoly, amit úgy imádtam és most miattam volt ott.
- Talán. Majd még meglátom. – rántottam vállat és elslisszoltam mellette, majd vigyorogva kisétáltam az ajtón.