The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 9

Percekig csak ültem ott mozdulatlan. Magam elé meredtem, miközben hallottam, hogy a szomszéd helységből a zuhany hangját. Idő kellett, míg felfogtam, mi is történt pontosan. A férfi, aki tetszett, nem! A férfi, akit szerettem, elhitette velem, hogy érez irántam valamit és kíván... Majd mikor megtudta, hogy nekem ő lenne az első, itt hagyott. Felállt, s mintha mi sem történt volna kisétált azon az ajtón, magamra hagyva engem kínzó gondolataimmal és megválaszolatlan kérdéseimmel. Miért? Milyen okból? Mit vétettem ellene?
Megalázottnak és meztelennek éreztem magam. Mintha elvett volna tőlem valamit. 'Asszem úgy volt vele, ha már a szüzességemet nem birtokolja, azért nem megy el üres kézzel, beérte a büszkeségemmel is.
Fogalmam sem volt mennyi ideig ültem ott, a szemeimet könnyek marták, de meghallottam, hogy elzárja a csapot, így hirtelen felpattantam és kirohantam a szobából. Szembe jött velem a folyosón, azt hiszem egy törölköző volt a dereka köré csavarva, de nem voltam benne biztos, csak el akartam tűnni innen! Leszaladtam a lépcsőn, felkaptam a könyveim és a kabátomat, beleléptem a csizmámba és anélkül, hogy felhúztam volna a zipzárját, kitártam az ajtót. Mintha még hallottam volna, ahogy a nevemet kiáltja, de én csak megrántottam magam mögött a kilincset és kétségbeesett rohanásba kezdtem.

***

Mikor az utca végére értem, már kapkodtam a levegő után, így megálltam. Csak ekkor vettem észre, hogy valójában szakad az eső, a könnyeim pedig eleredtek.
Hogy tehette? Pont ő... akiben megbíztam, akit teljes szívemből szerettem, akit jobban szerettem mindennél és mindenkinél, ezen a világon, minden lelkiismeret-furdalás nélkül a lelkembe tiport. Utálni akarom, azt kívántam bár gyűlölni tudnám őt!
Megsemmisülve sétáltam az esőben. A környék utcáiban bolyongtam, csurom vizesen a sötétben. Olyan hat óra felé járhatott az idő. Nem akartam így hazamenni. Csak őt akartam, de mégsem! Miért kellett ennyire közömbösnek lennie velem azok után, hogy olyan szenvedélyesen csókolt vissza?

***
Lerúgtam magamról csurom vizes cipőmet és az emelet felé kezdtem rohanni. Bekiabáltam a konyhába apunak, hogy megjöttem és, hogy nem vagyok éhes, majd berontottam a fürdőbe és becsaptam magam után az ajtót. Gondosan bezártam, majd pityeregve meztelenre vetkőztem. A tükörbe néztem és úgy éreztem, undorodom magamtól. Behunytam a szemem és éreztem, ahogy keze végigsimít a hasam alján, ahogy ujjai lágyan cirógatnak és ahogy ajkai ajkaimat csókolják. Aztán meghallottam halk hangját, amint azt mondja:
„Mára végeztünk."
„Végeztünk."
„Végeztünk."
„Végeztünk."
Ez volt minden amit hallottam. Szédültem. Összecsuklottam a fürdő hideg kövén és kezemet a fülemre szorítottam, hátha így kizárhatom rideg hangját, de azt belülről hallottam. Nem tűnt el. Hangosan zokogtam és dacosan letöröltem a könnyeimet, de minden amit láttam, fekete szempillafestékem maradványa volt, némi fájdalommal vegyülve. Na, ennek a térfogatszázalékát számold ki, zsenikém! Felnyúltam a mosdókagyló pultjára. Próbáltam megtalálni, próbáltam elérni a tárgyat, melyet már hetek óta nem használtam ilyesfajta célokra.
Borotvát vettem a kezembe és szétbontottam, ami elég nehéz volt, mert a könnyek elhomályosították a látásom. Néhány helyen szétvágta ujjbegyemet, de nem foglalkoztam vele. Fehér csuklómhoz szorítottam és összeszorítottam ajkaimat. A hideg penge érzésére libabőrös lettem.
- Miattad. – suttogtam könnyektől vakulva és egy hirtelen mozdulattal végighúztam az apró, éles tárgyat érzékeny bőrömön. Piros vérem kiserkent, a karomon gyöngyözött és én újra megtettem. - A te hibád. – motyogtam. - Bazd meg, Louis! – életemben először szólítottam keresztnevén. Semmi tisztelet nem maradt bennem iránta. Tekintélye köddé vált a szememben.
A fehér kőpadló immáron már vörös volt és én csak egyetlen szót kántáltam, mint egy átkot:
- Louis. Louis. Louis. Louis.