The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 64

- Aztán? Mi történt aztán? - suttogtam ijedten.
- Hát, Jay meghalt leukémiában. Louis csak hét éves volt. A nagyszüleihez került, de már ők sem élnek. - felelte, én pedig ledöbbentem. Igyekeztem felfogni a hallottakat, de nem igazán ment. Szegény Louis, mennyi szenvedésen mehetett keresztül, én meg meggondolatlanul a fejéhez vágtam, hogy semmit sem tud a fájdalomról. Istenem, hogy lehetek ennyire hülye, ezerszer rosszabb dolgokat élt át, mint én!
- Baszki... - böktem ki egyszer csak.
- Igen. - helyeselt, miközben maga elé bámult.
- Ezt sosem mondta.
- Az ilyesmivel az ember nem dicsekedik. - nevetett fel kínjában Eleanor. - Akkoriban én voltam Louis egyetlen barátja. Mindent együtt csináltunk, szó szerint össze voltunk nőve. A kertünk végében álló diófán játszottunk a régi faházban. Eljátszottuk, hogy összeházasodunk és gyerekeket nevelünk. Elképzeltünk magunknak egy tökéletes életet és megpróbáltuk a legtöbbet kihozni belőle, hisz tudtuk, nem valóságos.
- Köszönöm... - suttogtam könnybe lábadt szemmel, magam elé meredve.
- Ugyan mit? - ráncolta a homlokát, bár az ő szemei is könnyesek voltak.
- Hogy vigyáztál rá. - nem tudtam többet mondani. Ez az egész nagyon megrázott és megérintett.
- Ó, édes... - ölelt magához mosolyogva, majd pár hosszú másodperc után elengedett.
- És mi történt azután, hogy felnőttetek? - kíváncsisodtam.
- Együtt mentünk általánosba, majd gimibe is, de azután elváltak útjaink. Louisnak komoly tervei voltak, míg én még csak kerestem a helyemet a világban. Egyetemre ment vegyész szakra, hisz mindig is imádta a kémiát, de a harmadik félév után abbahagyta, mert a nagyapja betegeskedett. Rákos volt és el is vitte szegényt. Louis teljesen összetört, de tudta, nem adhatja fel. Az anyja a halálos ágyán megígértette vele, hogy sosem fogja feladni az álmait. - itt elhallgatott, majd végül kis idő után folytatta. - Egyetemet váltott. Tanári karra ment, így nem lett doktorija, de szerintem a lelke mélyén, még mindig vágyik rá. - mosolyodott el lágyan, míg én csak meredtem a semmibe.
- És a nagymamája? Vele mi történt? - érdeklődtem óvatosan.
- Ő pár éve hunyt el, Louis pedig elköltözött onnan. Már csak a nagybátyja maradt neki. Tudod, ő egy nagyon rendes fickó. Dan fizette Louis egyetemi tanulmányait is. Saját gyermekeként szerette, bár sose lakott velük. Van egy felesége is Tanya, aki tündéri, oda meg vissza van Louis-ért. Ők mindig ott voltak neki és a mai napig közel állnak Louis-hoz. - mondta El és ekkor meghallottuk, hogy egy kocsi leparkol a felhajtóra.
- Ez ő lesz. - suttogtam és kicsit megtöröltem a szemem alját, nehogy Louis észrevegyen a dologból valamit. Hallottuk, hogy nyílik a bejárati ajtó, meg hogy szöszmötöl valamit az előszobában.
- Édesem, itt vagy? - szólalt meg egyszer csak, mire a szívem nagyobbat dobbant, Eleanor pedig mosolyogva megsimogatta a hátamat.
- Nappali. - szóltam vissza torokköszörülés közben, ő pedig idesétált hozzánk, de mikor meglátta, hogy nem vagyok egyedül, nagyra nyílt szemekkel kapkodta fejét köztem és Eleanor között.
- Te jóságos én! Sose hittem volna, hogy egy nap ilyenre jövök haza! - bökte ki döbbenten, mire mi csak kuncogni kezdtünk. - El, hát te?
- Én valójában hozzád jöttem, hogy megkérdezzem minden rendben van-e veletek, de aztán Oliviától megkaptam a választ a kérdésemre. - kacsintott rám mosolyogva, mire én bólintottam egyet. Louis meglepetten nézett rám, mire én csak vállat rántottam.
- Ja, értem... - motyogta zavartan, El pedig felállt.
- Én nem is zavarok tovább. - lehajolt hozzám egy puszira, majd odasétált Louis-hoz - aki még mindig döbbenten, földbe gyökerezett lábbal állt pár lépésre a kanapétól - , és megölelte. El az előszobába ment, Louis pedig őt nézte, majd miután elköszönt egy „jók legyetekkel", rám nézett.
- Ez mi volt? - kérdezte halkan.
- Mi lett volna? - szorítottam össze a számat. - Csak beszélgettük.
- Beszélgettetek és te nem tépted meg? Azta! - nyitotta nagyra szemeit.
- Valójában az elején még gondolkodtam rajta, hogy eltöröm a nyakát, de aztán rájöttem, hogy egész kedves lány. - felelem mosolyogva.
- Igen, az. - sóhajtotta. - Kedves lány. - közelebb sétált hozzám és leült mellém.
- Nagyon összeilletek. - Louis a homlokát kezdte ráncolni és értetlen fejjel fürkészett engem.
- Miért mondod ezt?
- Csak mert ez az igazság. Szép pár lennétek...
- De én téged szeretlek. - vágott közbe, mire én elmosolyodtam.
- Épp ezt akartam hallani.