The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 55

Végigolvasva a sorokat melegség járta át a szívemet. Aláírása mellett még egy nyomi szívecske is volt, ami még édesebbé tette az egészet. Ahogy az is édes volt, hogy gondolt rám és ennyire törődött velem. Megint bűntudatom lett. Csak bántottam, pedig ő nagyon szeretett engem.
Átmentem a fürdőbe megmosni az arcom majd odalent megittam a teát, ami nekem lett készítve. Már hideg volt - hisz Louis olyan hét óra magasságában készíthette, akkor meg már tíz óra magasságában volt az idő -, de még így is isteni volt.
Ezt követően lezuhanyoztam majd visszavettem Louis pólóját és visszafeküdtem aludni a paplanok közé, melyeknek épp olyan illatuk volt, mint neki.

***

Valami motoszkálásra keltem. Résnyire nyitottam a szemem és ekkor megpillantottam őt a félhomályban. Máris délután lenne? Úgy tűnt, csak most ért haza, mert még farmer volt rajta és általában otthon mindig melegítőben van. Kigombolta a nadrágját majd egy egyszerű mozdulattal letolta magáról, én pedig lélegzet visszafojtva néztem végig, ahogy átöltözik. Mikor végzett, felém pillantott és mikor észrevette, hogy föl vagyok, csak kedves mosolyra húzta a száját.
- Fölébredtél, gyönyörűség? - sétált közelebb hozzám és leült az ágy szélére. - Sikerült pihenned egy kicsit? - érdeklődött és az arcomra simította a kezét, de én elhúzódtam tőle. Nem éreztem erre készen magam. Nem akartam, hogy azt higgye, nem megy nélküle, bár a tegnap esti akcióm után ez elég egyértelmű volt. Louis megszeppenve engedte le a kezét, valószínűleg azt remélte, ha majd hazajön, minden olyan lesz mint régen, de már soha nem lesz olyan. Elrontotta.
„Ő csak egy diákom."
Hangja visszhangzott a fejemben, miközben én még távolabb húzódtam tőle az ágy másik végébe.
- Liv én...
- Köszönöm, hogy elintézte nekem a mai napot, Mr. T. - amint ezt kimondtam, arcizmai megrezzentek. Azt hiszem nem szerette, ha magázom, mert ez olyan érzést keltett benne, mintha tényleg nem lenne köztünk semmi és csak egy tanárom lenne, de hát először ő okozott ezzel fájdalmat nekem és nem fordítva. Csak a saját mérgével etettem, bár az elég halálos volt. - És azt is köszönöm, hogy tegnap este befogadott, igazán rendes volt magától. - keltem ki az ágyból és hátráltam néhány lépést. - Tényleg, őszintén köszönök mindent, amit értem tett, de nekem... nekem most mennem kell. Átöltözöm és már itt se vagyok. A pólóját leteszem a fürdőben. - indultam meg az ajtó felé sietve.
- És mi van azzal, hogy tekintsünk el attól, hogy a tanárod vagyok? Mi van azzal, amit tegnap este mondtál? - kérdezte és hangjából sugárzott a fájdalom.
- Felejtse el! Csak egy diákja vagyok a sok közül.

***

Szombaton sokat sírtam. Nem tudtam felfogni, hogy ezt teszem magunkkal. Valamiért azt éreztem Louis türelmének utolsó cérnaszálán táncolok és már nincs sok hátra.
Vasárnap délután épp egy bögre forró teával igyekeztem föl a lépcsőn a szobámba mikor a telefonom jelzett, hogy SMS-em jött. Volt ötletem, hogy ki az, de nem sejtettem mit akar, így kíváncsian nyúltam a farzsebembe és miután előhalásztam a telómat, megnyitottam az iMessage-t.

Legkedvencebb tanárom💘🤓: „Szia! Gyere át, szeretnék beszélni veled valamiről. Fontos!"

Hirtelen megállt bennem az ütő. Az egész üzenet hangulata olyan komoly volt és rideg, ráadásul semmilyen emoji-t nem használt, pedig szokása volt. Mi baj lehet?

Én: „negyed órán belül ott vagyok :)"

Tiszta beteg vagyok... Eltaszítom magamtól, majd visszatáncolok hozzá, aztán meg megint eltaszítom, majd mikor mondandója van egy csettintés elég és már ugrom is. Biztosan elmebetegnek tartott, de nem volt egyedül, mert szerintem se voltam normális. Szóltam anyának, hogy elmegyek sétálni, ő meg szerencsére nem kérdezősködött és pár perccel később, már kanyarodtam is be Louis utcájába.