The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 50

Megpaskolta a combját, mire én vonakodva ugyan, de rátettem azt a lábamat, amelyik fájt, ő pedig elkezdte feltűrni fekete leggingsemet. Nagyjából a lábszáram feléig ment neki, ezt követően pedig rám nézett.
- Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de ez így nem fog menni. – nézett a szemembe mélyen, nekem pedig ekkor leesett, mit is jelent ez.
- Nem! – vágtam rá.
- Ugyan, láttalak már kevesebb ruhába is. – vigyorodott el, de én továbbra is kifejezéstelen arccal bámultam rá.
- Elfelejtheti, Mr. Tomlinson! – vigyora lehervadt az arcáról, mikor a vezetéknevén szólítottam, nekem pedig ezt látva elszorult a szívem. Azelőtt bármit megtettem volna, hogy az egyike legyek azoknak, akik mosolyt varázsolnak az arcára, most pedig nagyobbnál nagyobb rúgásokkal próbáltam még jobban összetörni, már így is darabokban lévő szívét. És még őt neveztem lelketlennek...
- Márpedig másképp nem tudom lekezelni a sebed. Nem én szabtam a nadrágod ilyen szűkre, elhiheted, bár nem igazán bánom, hogy így feszül rajtad. – kacsintott. Látszott rajta, hogy erősen próbálkozik oldani a hangulatot, az egyetlen, aki keresztbetett neki, én voltam. Egy hangos sóhaly hagyta el a számat és hagytam, hogy Louis levegye lábaimról a cipőmet, aztán pedig rám nézett. Én visszanéztem rá és biccentettem egyet.
- Ja, csinálhatom én? – kérdezte meglepetten.
- Ahogy mondta, tanár úr, látott már ennél kevesebb ruhában is. – motyogtam unottan, ő pedig a kezemért nyúlt és felsegített, majd benyúlt a pólóm alá és megkereste a nadrágom szélét. Lassan húzta le rólam, és míg az anyag, lecsúszott vékony lábaimon, hagyott egy csókot a bal combomon. Tettébe mindenem beleremegett, egy pillanatra azt hittem összecsuklom előtte, de ő erősen tartotta lábaimat, jól tudván, miként fog érintésére reagálni testem. Visszaültem a székre és rögtön az ölembe raktam a kezemet, hisz csak egy bugyi fedett deréktól lefele.
Louis ennek nem igazán szentelt nagy figyelmet, csak visszahelyezte a lábamat a combjára és ekkor mindketten észrevettük, hogy vérzik a sebem. Nem volt vészes, csak kicsit szivárgott belőle, de azért fájni fájt rendesen.
- Túl fogod élni. – közölte mosolyogva.
- Mint mindig. – feleltem flegmán. – Ez csak természetes. Én sajnos mindig, mindent túlélek. – suttogtam szomorkás hangon, erre pedig hirtelen nem tudott mit mondani. Egy vattakorongra Betadine-t csepegtetett, majd megszólalt:
- Ez lehet kicsit csípni fog. – húzta el a száját, majd óvatosan rátette a vattát a sebemre és kicsit áttörölte vele. Felszisszentem, mire ő rám nézett, hogy minden rendben van-e, én pedig bólintottam egyet. Olyan figyelmes... Mindig is az volt, én mégis alaptalanul vágtam dolgokat a fejéhez.
Mikor végzett a fertőtlenítéssel, tett rá egy nagyobb ragtapaszt és visszarakta az orvosi cuccokat a helyére.
- Készen vagy. – mondta, én pedig visszavettem a nadrágomat, majd elindultam az ajtó felé, de ő ekkor elkapta a kezemet. - Csak azt mondtam készen vagy, nem azt, hogy elmehetsz. – mosolya napsugárként ragyogott az arcán, nem tudtam őt otthagyni, pedig szerettem volna. Visszaültem a székre, Louis legnagyobb meglepetésére, nagyokat pislogott rám és ez magamban nevetésre késztetett. Hirtelen szóhoz se jutott, gondolom azt hitte itt hagyom a picsába.
A jelzőcsöngő hangja térítette észhez. Visszaült velem szembe és a szemembe nézett.
- Tegnap délután, megígértem, hogy ma megnézem a karodat. Levennéd a kardigánod? – érdeklődött kedvesen.
- Nem ígérte meg. – válaszoltam egyszerűen.
- Ó, neked nem is. – ingatta a fejét. – De magamnak igen... Na, megmutatod nekem mit alkottál? – kérdezte. Annyira próbálkozott a kedvemben járni és éreztetni velem, hogy érdeklem őt. Hagyd magad, Olivia! Szeret téged, csak hidd el neki!
Feltűrtem fekete kardigánom ujját, ezzel felfedve előtte piros sebeimet. Összeszorított ajkakkal fürkészte a karomat, látszott rajta, hogy mondana valamint, de inkább nem szólalt meg. Aztán mikor úgy gondolta, kellőképp megnézte magának, csak felsóhajtott és valami krémért nyúlt, azt hiszem ugyanolyan volt, mint amit a múltkor használt. Óvatosan simogatta sebeimet, ezzel eldolgozva a fehér kenőcsöt, amit rákent. Nem szóltam egy szólt se. Fel se szisszentem. Én csináltam magamnak a fájdalmat, így tűrtem.
Mikor végzett, gézzel tekerte be a karom és még egy „gyógypuszit" is hagyott rajta, hátha attól gyorsabban gyógyul.
- Liv, szeretnék bocsánatot kérni, amiért...
- Ó, már kicsöngettek, igaz? Ne haragudjon, de nekem mennem kell. Kösz mindent, Mr. T, jó hétvégét! – s mire észbe kapott, már ott se voltam.