The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 88

Louis fölemelt engem, én pedig a dereka köré fontam vékony lábaimat és a karjaiba simultam. A lépcsőhöz sétált, majd megállt és megszólalt:
- Lekapcsolod? – először nem tudtam mire érti, de aztán rájöttem, hogy a villanyra gondol, így csak lenyomtam a kapcsolót, a helységben pedig hirtelen sötét lett.
Louis elindult velem a lépcsőn, én pedig nyakhajlatába fúrtam az arcomat, mire jólesőn morgott egyet.
- Mint egy kismajom, komolyan... - motyogta, de azt hiszem ezt csak egy megjegyzésnek szánta, nem nekem szólt.
- Az előbb még cica voltam. – feleltem halkan.
- Az is vagy. Macskamaki. – válaszolta, én pedig felnevettem.
- És az angyalkával mi lesz? – gondolkodtam el, épp mikor fölértünk, Louis pedig óvatosan a falnak nyomott és homlokát az enyémnek döntötte. Nem igazán láttam őt, hisz sötét volt, csak testét éreztem, ahogy nekem feszül és tart engem.
- Az vagy, ami csak szeretnél lenni. – ajkai megtalálták a nyakamat és lágyan csókolgatni kezdett, mire felsóhajtottam és végigszántottam körmeimmel a hátán.
- A tiéd szeretnék lenni... - sóhajtottam. - Az akarok lenni számodra, amire épp szükséged van. Lennék akár az életed... a hangod... az okod, hogy miért légy a szerelmem. – ismét szemeimbe nézett, s bár nem láttam tekintetét, tudtam, hogy olvasni próbál bennem.
- Remélem tudod, hogy a szívem csak az ilyen pillanatokért dobog. – sóhajtotta ajkaimra és az arcomra simította a kezét. Egymás szájából próbáltunk lélegezni, szinte akartuk a levegőt, amit a másik kilélegzett. – Istenem, kicsi Liv, ha tudnád mit meg nem tennék azért, hogy az idő itt, ezen a ponton megfagyjon és ne menjen tovább. – hüvelykujja lágyan cirógatta arcomat, én pedig behunytam a szemem, mert éreztem, a sírás kerülget. – A lelkemet is eladnám az ördögnek, ha ez garancia lenne arra, hogy minden így maradjon. – egy kósza könnycsepp valahogy kiszökött a szemhéjam alól és végiggördült az arcomon, de Louis amint észrevette, letörölte onnan. – Kérlek ne sírj, nem tudom elviselni, ha fáj neked valami.
- Azért sírok, mert szeretlek. – feleltem lélegzet visszafojtva.
- Akkor fejezd ki a szerelmedet máshogy. Mosolyogj! Nevess nekem egész nap. Ez tesz engem boldoggá. – felelte, majd megcsókolt, én pedig egy pillanat erejéig behunytam a szememet. Louis tovább indult velem a háló felé, míg én továbbra is rajta csimpaszkodtam. Csodálatos nap volt a mai. Csodálatos este, amelyre még nagyon sokáig emlékezni fogok. Ő tette nekem csodálatossá és ezt nem tudom neki elégszer megköszönni. Fáradtnak éreztem magamat, bár ezt nem is csodáltam. Nem szerettem volna mást, csak aludni. - Most min mosolyogsz? – érdeklődött, ahogy beértünk a szobába és felkapcsolta a villanyt, ekkor pedig rájöttem, ő nem tud velem osztozni boldogságomban, míg nem tudja miről is van szó.
- Ó, csak arra gondoltam, hogy ez az este már, csak akkor lehetne szebb, ha... - itt elhallgattam és az alsóajkamra haraptam, míg Louis letett az ágyra, majd nagyra nyílt szemekkel rám nézett.
- Mi? Te ma akarod?... – azt hiszem még a lélegzete is elakadt.
- Dehogy! – nevettem fel. – Hova gondolsz? Félre értesz! Ezt az estét már csak egy kiadós alvás tehetné még jobbá. – vigyorogtam, Louis pedig ekkor kifújta az eddig bent tartott levegőt.
- Huh, már kezdtem megijedni. – ült le mellém.
- Most miért? – biggyesztettem le az ajkaimat. Nem értettem őt. – Te nem szeretnéd?
- De! Nagyon is, csak erre nekem is fel kell készülnöm, lélekben. – mikor látta, hogy még mindig nem teljesen értem, hozzátette: - Majd máskor elmagyarázom. – tudta le ennyivel, mire én csak vállat rántottam és bemásztam a paplan alá, majd behunytam a szememet. – Fürödni nem fogsz? – kérdezte, mire nemlegesen rázni kezdtem a fejemet.
- M-m... majd reggel.
- És a ruha? Nem hiszem, hogy kényelmes lenne abban aludni. – morogta.
- Ha zavar, vedd le. – kacagtam fel és kinyitottam a szememet, de mikor szemeibe néztem, nagyon is meglepődtem. Tekintete kíváncsiságtól és pimaszságtól csillogott. Kihívásnak vette.
- Na, gyere! – takart ki azonnal és közelebb mászott hozzám. Felnevettem, ahogy a hátam mögött kezdett matatni és lehúzta a ruhám zipzárját, majd elkezdte leszenvedni rólam a fekete anyagot. Nem volt egy könnyű szülés, de végül Louis nyert és pár perccel később az estélyim már az ágy másik végében hevert. A hátamra fordultam, Louis pedig levette a harisnyámat is, majd ezt követte a melltartóm, s végül a bugyim is. – Pólót kérsz? – kérdezte, de ekkor én már ismét a takaró alatt voltam, csukott szemmel, alvásra készen. – Ezek szerint nem. – állapította meg, majd leszállt az ágyról. - Elmegyek fürdeni, mindjárt itt vagyok. – nyomott csókot a homlokomra, mire nekem csak egy hümmögés volt a válaszom.
- Nem várlak meg, ha nem haragszol. – motyogtam, szinte már félálomban.
- ... Rendben. – suttogta, pár másodperccel később pedig hallottam, hogy becsukódik az ajtó, jelezve, hogy egyedül maradtam a szobában. 

***

Na jó, fogalmam sincs, hogy
ti is olyan cukinak érzitek-e a részt, mint én, de eskü 
büszke vagyok magamra néha. Tudom, nem írok tökéletesen,
de igyekszem fejlődni. Látszik? 
Na mindegy. 
Remélem tetszett nektek a fejezet! :) 
Kérlek a komikat ne felejtsétek, legyetek aranyosak!! <3 
Lots of love.