The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 51

Nem hagytam neki, hogy bocsánatot kérjen. Nem hagytam, mert nem volt rá szükség. Nem akartam hallani megtört hangját hisz miattam volt szomorú. Bántottam őt, pedig nem érdemelte meg. Ellenségesen viselkedtem annak ellenére, hogy ő csak rendbe akarta hozni köztünk a dolgokat. Képtelen voltam szeretni magamat, ő hogy volt rá képes?
Aznap délután persze nem mentem át hozzá délután és este nem aludtam a pólójában. Hogy hiányzott-e? Pokolian. Lefekvés előtt a háttérképemet nézegettem, ami persze ő volt. Emlékszem e kép készítésére. Még valamikor októberben készülhetett, azt hiszem, az udvaron. Kitaláltam, hogy én, Lori és Eve menjünk oda hozzá és kérdezzük meg, hogy „írunk-e következő órán". Nyilvánvalóan ez csak az alibi volt, mert amúgy azért mentünk oda, hogy míg Lori és Eve faggatja, én képeket készíthessek róla, amíg nem figyel. Bevallom nem ez lett életem legjobb, legélesebb képe, de hihetetlenül édes volt és gyönyörű. Az édes mosoly tette ragyogóvá a fotót, amit én csak napsugárnak hívok. Végigsimítottam a képernyőn mintha tényleg megérinthetném őt és eközben egy könnycsepp folyt végig az arcomon. Milyen egy idióta vagyok! Nem szabad hagynom neki, hogy belém szeressen. Nem akartam bántani őt, de ha meg nélküle voltam, akkor önmagamat bántottam. Istenem miért ilyen nehéz ez?
A szombat délutánt Lorival és Niall-el töltöttem. Moziba mentünk, de csak azért tartottam velük, mert hívtak, nem azért mert sok kedvem volt hozzá. Csak azt reméltem, hogy amíg a filmet nézem, talán nem agyalok annyit Louis-n, de nem így lett. Niall valami idétlen horrorra vett jegyet és a démonok már a film kezdete előtt is baszták az agyamat, hát még mikor elkezdődött! Nem tudott lekötni.
Vasárnap sétálni mentem. Már nem bírtam otthon, mert ott, ha nem fizikailag, akkor lelkileg bántottam magam.
Késő délután volt. Úgy öt-hat óra. Már egészen sötét volt az égbolt, de persze a lámpák égtek, így rendesen láttam. Úgy döntöttem bemegyek a legközelebbi boltba és veszek magamnak nasit estére, de mikor a mini-market közelébe értem, fordultam is vissza. Ott volt. Épp akkor szállt be a kocsijába, ami nem messze parkolt a bolttól. Amilyen gyorsan csak tudtam befordultam egy random utcába és reménykedtem, hogy nem vett észre.
Másik úton mentem haza. Nem akartam találkozni vele. Nem akartam még jobban fájdítani a szívemet... meg persze az övét.

***

*Louis szemszöge*
Ez is épp ugyanolyan vasárnap este volt mint a többi. A kanapén ültem egy üveg sörrel és az előző esti Doncaster Rovers – Leyton Orient meccs ismétlését néztem annak ellenére, hogy már láttam. Clifford félig az ölemben feküdt, mint általában, én pedig átdobtam rajta a karomat, mert kibaszott magányos voltam. Igyekeztem elterelni a gondolataimat Liv-ről, de nem igazán ment. Rossz érzés volt még mindig belegondolni, hogy a diákoknak hívtam, mikor épp kezdtek egész jól haladni a dolgok, de egyszerűen... hirtelen azt se tudtam mit kéne mondanom El-nek. Nem járunk, sosem jártuk és nincsenek is titkainak egymás előtt, de azt hiszem kicsit megijedtem a "szerelmem" szótól. Még sosem hívtam úgy senkit azelőtt.
- Te legalább itt vagy. – nevettem fel kínomban és megvakartam Clifford füle tövét. – Idióta vagyok, mi? – teljesen hülyének éreztem magam. Egy kutyával beszélek! Meghibbantam volna? – De azért te is kedveled, egy kicsit, mi, haver? – kuncogtam. – Ne is tagadd, tudom, hogy oda vagy érte! Látom én, hogyan néztek egymásra, és dugiba mindig kijár a konyhába jutalomfalatot adni neked! – elmosolyodtam azokra a délutánokra gondolva, mikor Liv itt volt velem, velünk... és bearanyozta a napunkat. Most viszont nem volt itt senki, csak Cliff meg én, kettőnk közül pedig én éreztem magam elveszettnek, a másik helyett is. - Ugye te azért még nem tartasz egy szadista fasznak, mint ő? - dörzsöltem meg a homlokom gondterhelten. – Csak mert nem vagyok az. Nem akarom, hogy fájjon neki, érted? – úgy hallgattam el mintha arra várnék, hogy válaszoljon nekem. Te jó magasságos... Mi van ebben a sörben, hogy ennyi sok baromságot beszélek?

***

*Olivia szemszöge*
Hétfőn szakadó esőben kapucnival a fejemen szálltam ki anya kocsijából. A bejárathoz siettem és épp kinyitni készültem az ajtót mikor valaki beelőzött. A kilincs lenyomódott én pedig rögtön tudtam kihez tartozik a kéz, ami rajta volt. Anélkül hogy ránéztem volna elmormoltam egy „köszönöm-öt", aztán pedig úgy felszívódtam, mintha a föld nyelt volna el.
A nagyszünetet az emeleten töltöttem, a folyosón. Igaz, nem voltam odalent az aulában, de ettől függetlenül figyeltem őt. Odafentről a beltéri erkélyről. A vastag téglaoszlopnak dőltem és lebámultam rá. Pár tízedikessel beszélgetett az ablaknál. Nagyon belemerült a diskurálásba, ahogy láttam és legnagyobb meglepetésemre még is volt példa, hogy fölnevetett valamin, én pedig keserűn elmosolyodtam, amiért végre jobb kedve volt. Boldogabbnak tűnt. Kezdte elfelejteni azt, ami köztünk történt. Kezdett elfelejteni engem. Nincs szüksége rád a boldogsághoz, fogd fel Olivia! Ne is legyen soha. Ő jobbat érdemel nálam. Tisztábbat.
- Ne bámuld már, ez komolyan beteges. – bökött oldalba Lori, de én csak tovább stíröltem őt. Képtelen voltam elkapni róla tekintetem. Olyan érzés volt mintha valaki kényszerítene rá, hogy nézzem.
A kémia is elég laza volt ma. Olyan anyagot vettünk amiről Louis, akarom mondani Mr. Tomlinson úgy gondolta fölösleges, így csak vázlatot kellett írnunk belőle a füzetbe, a könyv alapján. Természetesen leghátul ültem, Lori és Flora között. Ők jegyzeteltek, de én csak karba tett kézzel vizslattam őt, ahogy a tanári asztal mögött ült és a zsebkönyvébe irkál.
Aztán felpillantott. Mintha észrevette volna, hogy úgy figyelem őt, mintha ez lenne életem utolsó órája és azt akarnám, hogy minden, amire emlékezzek halálomkor, tökéletessége legyen. Visszanézett az asztalra, de én láttam a mosolyt bujkálni ajkain. Ismét rám tekintett, majd mikor látta, hogy még mindig rezzenéstelen arccal nézem, felemelte fejét és a szemembe bámult. Egy kicsit felvonta szemöldökét, mintha azt kérdezné: „Mi van?", de én válaszul semmilyen nonverbális jelet nem intéztem felé. Letette a tollát, kicsit feltűrte pulóvere ujját, felkönyökölt az asztalra, majd az óra többi részében farkasszemezőset játszottunk.