The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 135

Másnap reggel iszonyatosan rossz hangulatban keltem. Erőtlennek éreztem magam, a fejem hasogatott és persze az is rátett egy lapáttal a dologra, hogy Louis nem volt mellettem. - Mi a faszért nem tud csak egyszer megvárni? – morogtam magamban, majd ingerülten lerúgtam magamról a paplanomat, amit feltételeztem Lou húzott a nyakamig, mielőtt lelépett. A fiókos szekrényből kirángattam egy tiszta bugyit, meg egy random pólót az övéi közül és azokban baktattam le a földszintre.
Nem lepődtem meg, mikor Louis-t a konyhapult mögött találtam egy laza melegítővel a derekán, fütyörészve, miközben főzőcskézett valamit. Persze azonnal észrevett, méghozzá anélkül, hogy hátra nézett volna (sosem értettem, hogy csinálja), mire kedves hangon köszöntött:
- Jó reggelt, angyalom! Hogy aludtál? – pff, micsoda egy álszent! Még van képe jó pofizni? Valójában nem terveztem neki visszaköszönni és reméltem, hogy nem is várja el tőlem a tegnap esti kis akciója után, amikor ugyanis megpróbálta elsumákolni, hogy meghívta Eleanor-t, majd mikor bejöttem a képbe, úgy csinált, mintha tök normális lenne, hogy az ember miközben állítólag boldog párkapcsolatban él, találkozgat azzal a nővel, akivel azelőtt vígan összejárt kefélni. Miért néz hülyének?
- Őt is így köszöntöd reggelente? – szegeztem neki kérdésemet flegmán, mire hirtelen megmerevedett és felém fordult.
- Kicsodát, édes? – kérdezett értetlenül, mire nekem csak egy szemforgatás volt a válaszom.
- Hagyjuk! – nevettem fel cinikusan. - Egyébként szarul. Fáj a fejem és rosszul vagyok már attól is, ha csak a kajára gondolok. – panaszkodtam, miközben ő elém rakta a teámat.
- Tudod, hogy nem tisztem beleszólni, hogy mit csinálsz, de talán ha kicsivel kevesebbet ittál volna, ezek a problémák nem állnának fent. – ezt hallva ismét gúnyos nevetés tört fel a torkomból, s látszott rajta, hogy megint összezavarodott.
- Okés, rendben! – biccentettem. – Akkor felteszek neked egy kérdést, pusztán mert érdekel a te álláspontod is. Te mit csináltál volna, ha arra jössz haza, hogy egy olyan pasi ül a nappalinkban, akiről tudod, hogy azelőtt lefeküdt velem? – érdeklődtem oldalra biccentve a fejem felvont szemöldökkel. Louis ajkai hirtelen „o-t" formáltak, amelyből rögtön rájöttem, hogy leesett neki, merről is fúj a szél.
- Kisszívem, egy; én vagyok neked az első, nem volt azelőtt senkid ilyen téren, hacsak nem hazudtál a szemembe, szóval ez irreális, azért maradjunk a földön és ne afelett három méterrel lebegjünk valahol, kettő; ez az én házam, az én nappalimmal. Nem hiszem, hogy túl sok közöd lenne hozzá, hogy kit hívok ide. – hangneme rettenetesen meglepett. Ítélő és lekezelő volt. Még sose beszélt így velem. Még sosem éreztette velem, hogy ennyire semmibe vagyok véve itt. Pont úgy beszélt, mint a férfiak, akik azt hiszik joguk van lekezelően viselkedni egy nővel, pusztán azért, mert ők az erősebbik nemből valók. Azt hittem, felfordult a gyomrom.
- Aucs! – csak ennyit tudtam kinyögni döbbenetemben, ekkor pedig arckifejezése azonnal megváltozott. Rájöhetett, hogy súlya volt a szavaknak, amik elhagyták a száját. Láttam rajta, hogy magyarázkodni készül, de én feltartottam a kezem, jelezve, hogy nincs szükségem rá. – Igen... Lou, - ízlelgettem egy ideig becenevét a számban, de a jól megszokott édeskés íz helyett most csak keserűséget éreztem. - jól látod, ez a te házad, – ismertem el a szemeibe bámulva. – a te cuccaiddal. Gyerünk, mi lesz a következő? Csak mert itt vagyok, engem is te birtokolsz? – köptem gúnyosan, az ő ajkai pedig elnyíltak.
- Ezt nem mondtam, Liv. – mondta tartózkodón és még testtartása is kétkedését sugározta.
- De gondoltad! Még ha nem is tudatosan, tudat alatt az elméd automatikusan így rakta össze a dolgokat és ez nem jó, Louis! – ráztam a fejem könnyes szemmel. – Nagyon nem.
- Tudom, babe, de én esküszöm, hogy ne...
- Miért akarsz lefogni? – kérdeztem kikelve magamból, miközben kitört belőlem a zokogás. Louis kétségbeesetten rázta a fejét, de nem tudott érdekelni. – Kibaszottul nem elég neked a tudat, hogy jobban szeretlek, mint bármi mást ezen a világon, még a tulajdonodnak is akarsz? Állj már le basszus, legközelebb mi lesz, elfenekelsz vagy apucinak hívatod magad?! – egyszerűen hihetetlenül rosszul éreztem magam akkor, ott vele és nem akartam mást, csak a lehető legmesszebb kerülni tőle.
- Ugyan, Olivia, halld már magad, könyörgöm, ez nem én vagyok és ezt te is tudod! – emelte fel a hangját ő is, de csak mert próbált érvényesülni velem szemben.
- Fogalmam sincs ki vagy, Louis. Tényleg, én őszintén nem érzem, hogy ismernélek, és ezt most egyáltalán nem azért mondom, hogy megbántsalak, pusztán azért teszem, mert tudom, nem szereted, ha elfojtom magamban az érzéseimet.
- Ne próbáld meg ártatlannak beállítani magad! – mutatott felém szigorúan, míg én megdörzsöltem a szememet kézfejem belső részével. – Liv, tudom, nem akarsz hinni nekem, de nem csallak meg. Mióta veled vagyok, még csak nőre se nézek és ezt legbelül te is tudod. – szipogott, de nem engedte meg magának azt a luxust, hogy sírjon.
- Miért nem tudtál szólni, hm? Miért próbáltad meg eltitkolni, ha semmi hátsó szándékod nem volt? – érdeklődtem halkan, hangomból pedig sugárzott a fájdalom.
- Tisztában vagyok vele, hogy ennél bénább mentséget kitalálni sem lehetett volna, de nem akartam feszültséget szítani köztünk. Nem akartam, hogy teóriákat kezdj el gyártani rólam és Eleanorról, csak beszélgetni akartam vele tök nyugodtan, anélkül, hogy bekavarna ez az egész köztünk. – mondta, s hangneme igencsak hasonlított az enyémhez.
- Ó, szóval azt mondod, az őszinteség nem kell, hogy jelen legyen egy kapcsolatban, ha csak így lehet az fenntartani konfliktusok nélkül. – szaladt a szemöldököm a homlokom tetejéig. – Ez igen, Tomlinson, mondhatom szép vagy! Párkapcsolati tanácsadó nem akarsz lenni véletlen másodállásban? – kérdeztem szarkasztikusan.
- Hohohó, álljunk meg egy szóra! – tartotta fel mindkét kezét védekezőn. – Ha már itt minden sérelem terítékre kerül, beszéljünk inkább rólad és arról, hogy ha mondjuk nem mondod le hirtelen minden indok nélkül az együtt szilveszterezést, talán nem akartam volna mással elütni az időt, hanem teszem azt elmehettünk volna sétálni az éjjel tűzijátékot nézni, ahogy azt elterveztük! – vágott vissza, de a mondat befejeztével, éreztem, hogy még nem végzett. Dühös voltam, szomorú és frusztrált, de a hidegzuhany még csak ezután jött:
- Tudod, ha már témánál vagyunk én is jöhetnék neked azzal, hogy a titkolózás nem vezet jóra egy kapcsolatban, de te honnan is tudhatnád tizenöt évesen, tapasztalatlanul? – nem jött le nekem semmi más mondandójából, csak az, hogy egyetlen célja volt, mégpedig az, hogy megbántson és ez akkor rettenetesen szíven ütött. Bántani akart. Céltáblának használt és meg kell mondjam, telibe talált, egyenesen a közepébe.    

***
na , most őszintén szükségem
van a véleményetekre !
szerintetek Lou-nak vagy Liv-nek van igaza ebben a sztoriban ?
és miért ?  kérlek , kommenteljetek , nagyon
sokat segítenétek akár pár
sorral is ! :)