The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 52

Tesi után, sietősen igyekeztem a buszmegálló felé hisz esett az eső. A kapucnim a fejemen volt, a kezem pedig a zsebemben, aztán valaki egyszer csak rám dudált.
A hang irányába kaptam a fejemet és ekkor egy szürke Range Rover lelassított mellettem, de én nem álltam meg, tovább haladtam a kocsi pedig mellettem gurult. Az ablak lehúzódott, én pedig rá pillantottam.
- Beszállsz? - érdeklődött.
- Megmondtam, hogy kezeljen úgy mintha egy diákja lennék, tekintve, hogy az vagyok. - feleltem flegmán.
- Ez rendben van, de egy tanár nem lehet jó fej és nem dobhatja haza egy diákját, ha esik az eső? - kérdezte vigyorogva.
- Nincs szükségem fuvarra. - álltam meg, ő pedig ekkor félreállt az út szélére.
- Biztos vagy benne? El fog ázni a cipőd. - húzta el a száját, de arckifejezése győztes volt, mert tudta, hogy ezzel sarokba szorított.
- Héj, ne fenyegetőzzön a Vansemmel! - tátottam el a számat.
- Én nem fenyegetőzöm, - tartotta fel mindkét kezét védekezőn. - csak mondtam. - enyhén csücsörítő szájjal lenyeltem a szavakat, amiket a fejéhez akartam vágni és beszálltam mellé az anyósülésre majd miután becsuktam magam után az ajtót, beöveztem magam. Miközben elindult, feltekerte a fűtést, és lekanyarodott a Saint Augustine's Road-ról.
Nagyjából két-három percig ültünk síri csöndben egymás mellett aztán megszólalt:
- Milyen napod volt?
- Szar. - vágtam rá azonnal, majd oldalról rásandítottam, de ő csak összeszorított ajkakkal vezetett tovább. - Akarja, hogy visszakérdezzek? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Nem muszáj. - rántott vállat és kicsit jobban megmarkolta a kormányt.
Ezután nem beszéltünk többet. Elég feszült volt köztünk a hangulat és ez kezdett kellemetlenné válni, épp ezért örültem meg nagyon, amikor Louis lelassított a házunk előtt. Még mázli, hogy nem laktunk messze!
- Kösz a fuvart, Mr. T! - mondtam és amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a kocsit. Az eső már csak szemerkélt, én pedig a kulcsaim után kutattam a táskám elülső zsebében.
- Baszki... - szitkozódtam halkan, mikor rájöttem, hogy igaz van kulcsom, de odabent. A húgom meg nyilván pont aznap ment fociedzésre, apám meg csak ötre ért volna haza. Ez kibaszott pech! – jegyeztem mag magamban. Louis-ra pillantottam, aki ekkor már a kocsija mellett ácsorgott ezer wattos vigyorával az arcán, majd lazán közölte:
- Ha gondolod, átjöhetsz egy meleg teára, addig, amíg szükséges. De tudod, szigorúan csak mint tanár-diák. - ha pillantásommal ölni lehetett volna, biztos voltam benne, hogy Louis már nem élne. Ingerülten beszálltam a kocsijába, majd mikor ő is ezt tette, elindultunk hozzá.

***

Felkanyarodott a kocsi feljáróra és kipattanva az autóból átkocogott az én oldalamra, hogy kinyissa nekem az ajtót és megmutassa, milyen udvarias de én megelőztem őt és szó nélkül kiszálltam. Láttam csalódott arcát, miközben sóhajtott, de nem foglalkozott ezzel sokat, csak a kezem benyomta kulcscsomóját, hogy menjek be, míg ő kiveszi a cuccait a csomagtartóból.
Az előszobában levettem a táskámat, a cipőmet és a kabátomat majd megvártam, hogy Louis is beérjen. Kérdőn rám emelte tengerkék tekintetét, látszott, hogy nem értett valamit.
- Menj be nyugodtan, ne ácsorogj itt! Ismered a járást, nem? - csak lassan bólintottam egyet és bementem a nappaliba. Helyet foglaltam az ablak előtt a kanapén és kifelé kezdtem bámészkodni. Clifford is itt volt, de nem igazán vett rólam tudomást csak befeküdt a kutyaágyába aludni. Louis befűtött a kandallóba, aztán pedig megszólalt:
- Szóval egy teát elfogadsz? - rá néztem és azt hiszem, tekintetem olyan üres volt, hogy egy pillanatra még ő is megijedt, de én csak bólintottam egyet. - Milyet szeretnél inni? Van erdeigyümölcsös​, narancsos, Yorkshire, almás fahé...
- Yorkshire! - vágtam rá gondolkodás nélkül.
- Hát persze, a szokásos. - mosolygott és a konyhaszekrényhez sietett. - Máris hozom!
Teljesen belemerültem az eső nézésébe. Csak hallgattam, ahogy a fa pattog a kandallóban és az eső kopog az ereszben.
- Szereted az esőt. - állapította meg rekedt hangon.
- Miből gondolja? - érdeklődtem, de egy percre sem néztem rá.
- Már egy jó ideje azt nézed. - felelte egyszerűen én pedig az üveg tükörképéből láttam, ahogy lerakja az asztalra a teámat és leül szorosan mögém. Nem húzódtam el, bár kedvem lett volna. Nem akartam közelségét, mert ilyenkor mindig eszembe jutott, hogy nemrég még valaki máshoz volt ilyen közel. Mi több, még közelebb.
- Az eső magamra emlékeztet, amikor sírok. Olyan mintha valaki odafönt is sírna. Mintha az ég gyászolna valakit. - gondolkodtam el majd rájöttem, hogy megint túl sokat beszéltem.
- Kit gyászol? - kérdezte kíváncsian.
- Minket...